Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Lévay Endre: Irodalmi témakörünk és a magyar nép

„A legszebb képesség is elátkozott kincs, amíg ébresztőjét meg nem találja.” Németh László általános érvényű és az egész magyar irodalomra oly jellemző mondatát ragadom ki, amikor tájunk és szűkebb hazánk szellemi életének jelentős alkotóelemét – irodalmi témakörünk kérdését vetem föl a hallgatóság előtt. Magyar írónak nálunk nem a szórakoztató, hanem az ébresztő szerepét osztotta ki a történelem: békés alkotómunka helyett az örökös harcot. Mert amióta csak vagyunk, örökösen harcban állunk múltunkkal, jelenünkkel, népünkkel és önmagunkkal. Az élet csatája a mi csatánk, de a szellem síkján dúl ezért az elátkozott kincsért, amelyet e hallgatag vidék és hallgatag népe évszázadokkal ezelőtt eltemetett.
Múltunk irodalmi hagyatéka szegényes: színben, képben és szárnyalásokban szűkölködő. Amennyi mégis megmaradt, és átmentődött az idők viharán, a magyar szellem ébresztőinek maradt meg útravalóul. Kötetekben, fóliánsokban nem kereshetjük ezt az örökséget, mert azok úgy eltűntek, mint Szibülla könyvei: a dunavölgyi történelem tüze emésztette föl őket, a hamujuk itt maradt szétszóródva, lerakodva a tájban, a nyelvben, a dalokban és a népek életformájában. Íróink nagy része ma is ebből a nemes, televény talajból szívja éltető erejét. Délvidék rejtelme, századok messzeségében ködlő múltja, forró jelenje és izgató jövője nem politikai s nem is üzleti vállalkozást jelent számunkra: nem csupáncsak anyagot, hanem húsból és vérből, munkából és harcból álló életet. Életet jelent, s ez az egyetlen szó, hogy élet, Balassa Bálintunk lantján a tragikus magyar végek életét jelenti. Szenvedést, vereséget, lemondást, visszahullást és örökös újrakezdést azért az alig pislogó kicsi lángért, amely a szellem végső győzelmének hitét soha nem hagyja kialudni.
A kezdés korszaka nálunk nem a régi magyar világ békés, boldog éveire esett – mint Erdélyé –, hanem a szerb megszállók voltak tanúi küzdelmünknek. A vég teljesen leszakadt az ország testéről, a szellemi góccal, az egyetlen Budapesttel összekötő szálak elpattantak: a vidék magára maradt. A süllyedő világban a kicsi élet is élet: a négy fal közé húzódott magyar olvasónak a kevés is sokat jelentett, mert az is jelenlétét igazolta. Elegendő volt csak a magyar betű, a magyar szó, ha csak megszólalt is: s ha az író nem is csinálta az irodalmat, csak kritikátlan lelkesedésben arról álmodott. A törhetetlen hit és a becsületes szándék volt a legfőbb mérték, más mérték használatára vagy fölmutatására nem is igen nyílott alkalom. Nem esztétikai, hanem az ösztönökből fakadó és sajgó érzelmi követelményeknek kellett eleget tenni. Az ilyen kóros igényesség, amit történelmi távlatból méltán nevezhetünk igénytelenségnek is, életre hívta a gyorsan kimerülő műfajokat: a nagy lélegzettel induló, apró írásokat, amelyek már a kezdés után kifulladtak, ellaposodtak. Bácskai búzaszálak kalangyája vagy egy csokor réti virág: novellák, elbeszélések, rövid tanulmányok, karcolatok, lírai strófák, bús elégiák. Ezekben hiába keressük a mély gyökerű alföldi őserőt, a láthatatlan forrásokból táplálkozó mesemondás bőséges elömlését, a váteszi meglátást, a forradalmi föllángolást vagy a szophoklészi, shakespeare-i tragikus zokogást, ehelyett a „langyos, lágy bizonytalanság” húzódik meg az írásokban.
Az alkotásokból a tartalom- és formakeresés közötti vergődés ütközik ki. A húszas esztendők írói műhelye olyan, mint a taposómalom: mondanivalóban és műfajban inkább a kullogás vagy az egyhelyben járás fékezi le a szellem száguldozásait. A líra hangja halk, bátortalan: a próza szüntelenül visszakanyarodik, és ismétlések végtelen sorozatában, zuhan, s éppen az sikkad el, ami a költő, az író, a táj, a nép: a déli végek lényege. Miért?!… Mert a kezdet kezdete ez, az első lépés, s mint minden indulás, a sokat mutatásra megy. Az idő és a történelem sürgetett, nem várta be az érést, hanem türelmetlenül követelt, és – a műhelyből a mű faragatlanul, a forgáccsal együtt került a piacra.
A kisebbségi esztendők múlásával a magyar föladatok is sokasodtak, ami jó iskola lett volna az irodalom megújhodására is, ha a belső erjedés, érés eszméket teremt, és cselekvésbe lendít. Az Alföld ólmos levegője ilyen fejlődést nem ismer; [411] a passzivitás, hallgatás és befelé hajlás a természetes. Az írók nagy része továbbra is a forma ígéreteit becsülte többre a tartaloménál, és a csupáncsak művészi formában akarta kiélni magát. A képzelet szárnyain való lebegés jobban vonzotta őket, mint a rideg, vigasztalan valóság, amelyben benne éltek. Vojtina ars poeticája hiába figyelmezteti: sokszor még azt sem mondták ki, amit bátran kimondhattak volna, anélkül, hogy a cenzor kitépte volna tollukat. Hogy mi vált igazi élménnyé a déli végek írójában, azt az írások ma is mutatják, de hogy mennyi csodálatos élmény veszett el, kallódott el íratlanul, azt csak az eljövendő nagy regények, drámák, eposzok mondhatják el az utókornak.
Miről beszélnek a reminiszcenciák? Mit látott meg az író a Vajdaságban?
A témakör a mi mindennapi életünk keresztmetszetét adja meg. A délvidéki irodalom témakörének fölrajzolása valóban visszaadja igazi arcunkat? A művek kivetítik magukból mindazt, ami alkotójukban és alkotójuk körül zajlott?…
Irodalmunk két korszakát, a kollektív és az egyéni jelentkezés korszakát nézve a régi napilapok és antológiák hasábjain a fennebb említett hit és becsületes szándék már létjogosultságot igazol. Az író a helyén állott, hite szerint a vártán, és vállalta a szerepet is. Annyit, amennyit a szerep az embertől megkövetelt, s úgy, ahogy az ember a szerepét fölfogta. A szépíró jobban szédült a l'art pour l'art, mint az irányzatos irodalom felé. Idegen környezetbe ágyazott meséivel az elefántcsonttorony felé kapaszkodott: eredménynek nem azt várta, hogy elkiáltott szava valósággá váljék, vérré az emberben, benzinné a motorban, hanem csak azt, hogy babért teremjen. A tanulmányíró nem az esszé mélységei, hanem a politikai vitairat magas hangjai felé fordult, a kisebbségi sors panaszán és boncolgatásán évődött. A kritikus pedig minden megjelent magyar betűért hozsannát zengett. Az egyetlen, kicsiny munkatáborban így volt ez rendjén: a dicséret jobban lelkesített, mint a tárgyilagos kritika. Az utóbbi hangját sem hallatta, mert a tespedt közöny nem is engedett élesebb hangot megszólalni.
A háborús nemzedék fölkapcsolódása új idők jelszavait hozta, hogy a régi rend és anekdotás világ falait lebontsa. Bár bátor és merész hang követelte mindazt, ami egy évtized leteltével a feledés, a hallgatás és a halogatás hamuja alatt maradt, az álmok és ábrándok világát nem tudta egy-kettőre elhessegetni, és a lerakodásokat sem eltakarítani. Jelenléte mégis frontot teremtett, és közösségi akaratot érvényesített. A tájat és rejtett kincseit valamivel közelebb hozta az idő. Szenteleky után irodalmunk szekere ugyan előrelendült biztatóan; Szirmai Károly kemény mértéke, Herceg János gyökereiben is tiszta bácskai prózája és a fiatal Dudás Kálmán lírájának erőteljes föllobbanása fejlődést, tisztulást jelentenek, a nagy alkotások késése itt is, még ma is igazi élményvilágunk megismerését és megismertetését akadályozza meg.
Két évtized elmúltával irodalmunk gyermekkora is lejárt: túljutottunk azon az állapoton, amit kezdet kezdetének neveztünk. Gyermekkorunkkal tovább nem takarózunk, s elhagyatottságunkból sem kovácsolunk tőkét magunknak. Az idő meghozta a nagy lehetőséget, hogy dél irodalma bekapcsolódjon a nagy magyar nyelvterületbe, és az egyetemes, nagy magyar irodalomnak egy darabja, élő, dolgozó és alkotó szervezete legyen. A követelmények itt már nemcsak érzelmiek, hanem értelmiek és esztétikaiak is: a mérték magasabb és szigorúbb, az írótól irodalmat és nem irodalmároskodást követel.
Az új föladat és az új mérték fölveti a második kérdést: – Mit nem látott meg az író a Délvidéken?
Vajon megfogta-e ez a táj a délvidéki író lelkét? Meglátták-e, észrevették-e az írók a bácskai síkságon a sajátos, belső világuk felé vezető utakat? Megérezték-e a tájon a történelem lehelletét? És döbbenetes valósággá vált-e már előttük, hogy a két évtizedes irodalmi és politikai harcból kimaradt a magyar nép?
Hol vannak azok az írói alkotások, amelyek bátran és kendőzetlenül bemutatják az országnak magyar népünk belső életét? Bácskai hazáját és bácskai Moldováját. Ahol úgy él, hogy alig él, és úgy él, hogy elsüllyed, és csak az ősi, tiszta neve marad meg emlékül a magyarságnak…
A háború égő tüzében Délvidéknek két arca néz most felénk: a magyar „Kánaán” és a magyar „temető”. Két történelmi kor, két történelmi világ a békét és békés holnapot váró nemzetiségek tengerében. A Duna-medencében csak a polgári kultúra [412] és életük egymásra utalt. Kis nemzetek sorsát hordja vállán minden ember, s ezt a sorsot csak úgy tudják elviselni, ha fölismerik közös nevezőjét.
A magyar író kötelessége és a magyar történelem parancsa is ez: a régi, nábobos, sírva vigadós világ helyett az új világ bemutatása. Az alkotó művész dolga, hogy mit és miként ragad ki ebből a tématömkelegből szabadon, hittel és becsületes szándékkal. A szerep éppen most ezerarcú embert követelt: ébresztőt, harcost, váteszt és a szó irodalmi értelmében forradalmárt. Aki tisztán látja a célt, és még tisztábban az eszközt, s úgy használja a tollat, hogy:
“…vitézségről formát,
emberségről példát
mindeneknek ő adjon!…”