Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Majtényi Mihály: Délvidéki színek és hangulatok

Járom a bácskai tájat hosszú évek óta. Valóságban és álomban, az író álmában, amely olyan, mint a transzba esett médium szaggatott, darabos feltörése. Keresem ennek a tájnak visszfényét magamban és másban: kiütközik-e belőlünk? Odanyúlunk-e, mint jó orvos, ki tudjuk-e tapogatni, valóságot ér-e kezünk, szemünk, tollunk? Van-e kapcsolatunk vele, vagy csak úgy helyezzük légüres térbe alakjainkat?
Felvetem a kérdést.
Mert a tájnak szerves kapcsolata van a színhez, a hangulathoz. A szín és a hangulat az a gyökér, az a hajszál, amelyen át – mint Gullivert Liliput törpéi – alakjaink odaszögezhetjük a földhöz, a tájhoz, és felébreszthetjük az olvasóban azt a hatalmas érzést, hogy együtt járhat velünk, és ahol jár, az a mi földünk.
A lírikus éppen úgy, mint az epikus, a regényíró éppen úgy, mint a novellista – de még egy színes újságcikk hangulatképét papírra vető újságíró is jól tudja, hogy az átélésnek mélységbeli, térbeli és időbeli síkja is van. Hogy a lélek, amely vergődik, vajúdik, mosolyog, vagy hét mérföldet lép – az író szemével és fülével, minden érzékével a hangulaton és színen keresztül kapaszkodik a tájba.
Az igazság és valóság az – félretéve most már minden elméletet –, hogy a bácskai táj írásainkban nem kapta meg azt a szerepet, ami kijár neki.
Nem tudunk maradéktalan hangulatképet adni világunkról. Színeink a Nagyalföld színei. Hiszen igaz, szerves része vagyunk a Nagyalföldnek, de ott, ahol a futóhomok a fekete földdel ütközik. Ott, ahol a nagy vizek hatalmas háromszögeket képeznek, ott, ahol emberkéz teremtette csoda, az első európai nagycsatorna az egész táj képét és vele lelkét formálta át. Ott, ahol északról jövet a Duna először szalad megint a hegyeknek!
Sehol egy írás, ahol ezek a hatalmas ellentétek kiütköznek. Nem érzem sehol a specifikus bácskai tájait – bocsássatok meg, írótársaim –, nem érzem a különös rögöt, a földszagot olyannak írásainkban, ahogy a valóságban keveredik a porral. Nem érzem a falvak és a kisvárosok nagyra törő vagy girbe-gurbán korcs utcáinak igazi lelkét.
A lírikusokat kivéve – azokról más fog hivatottan beszélni – nem volt még senki a magyar irodalomban, aki a bácskai tájat tudatosan és tisztán meglátta. Nem az én mondásom ez, Móricz Zsigmond szögezte le előttünk: „Ennek a vidéknek itt, nálatok különös lihegését érzem, ez más, mint a Duna-Tisza köze. De nem látom ezt sehol írásaitokban”…
Ekkor kezdtem figyelni. Másokat és magamat. Olvastam, kutattam. És megtaláltam – egy szerb íróban. Miloš Crnjanskinak hívják. Egyetlen könyvét olvastam magyar fordításban, egy történelmi regényt. Ő nézett először felejthetetlen szemmel a bácskai síkságról a szlavóniai hegyekre, ő vándoroltatta alakjait a hadak útján a Mosztonga mocsarai között – úgy mennek ezek az alakok Mária Terézia testőreinek és granicsárjainak köntösében, hogy örök földközelségben mindig a bácskai tájat érzem körülöttük. És ezt a tájat sűrű, lomha vérükben magukkal vitték másfelé is örök vándorlásuk útján – áldásnak vagy átoknak, mindegy!
*
Értsük meg egymást: nem arról van szó, hogy hírveréssel szolgáljuk a táj kiemelkedő különlegességeit, és ezzel félig-meddig igazoljuk egy regionális irodalmi árnyalat szükségességét, létjogosultságát. Alakjainknak kell ez a tájhangulat, hogy több valósággal érzékeltessük őket. Ha hozzányúlunk a bácskai emberhez, legyen a háttér is valóságos, sodró erejű.
A Telecskai-dombok lábánál lapuló [408] községek neve: Felsőhegy, Orom, Völgyes, Kishegyes, Feketehegy. A hegyekről képzett falunevek őrzik az alföldi ember örök vágyát a kéklő hegyormok felé. – Kié a hegy? – kérdezte tőlem égő szemmel egy alföldi kisfiú. Csak a mesében hallott a hegyekről és szomjúsággal tapadt a kérdéshez: – Kié a hegy, ez a mesebeli valami?
Ezt az örök szomjúságot sem találom sehol visszhangként írásainkban, alakjainkban. Pedig hogy megvan, bizonyíték rá a hegyormokra, csúcsokra, völgyekre emlékeztető sok helységnév.
De ez csak negatívum. Lássuk a pozitívumokat.
Északon a homok ütközik. Ez a homok volt a szegedi gyökerű Tömörkény. Cserzy Mihály, Móra Ferenc és legutolsó nagy írásművében Móricz Zsigmond világa. Bácskai íróink színei idegenek ettől a homokvilágtól. A Tiszát sem látják annak, amivé nálunk szelídül, és sokarcúvá teszi a tájat. És különössé azokat, akik a partjait lakják.
A nagy víz: út a világba. Könnyebb vérű, nyugtalan típust tenyészt századok óta partjain. Vízi embereket. Ezeknek hajós, halász, később kereskedő leszármazottai teremtettek aránylag pezsgő életet a két Becsén, a két Kanizsán, Zentán – a nagy réveknél egyszóval. Miért állt itt meg aztán az igazi kommerciális, kereskedelmi fejlődés? Miért lett nehézkessé a Tisza menti magyar?
Mert győzött a másik típus, a szállások felől előnyomuló, sűrű vérű, belső-bácskai ember. A földművesutód, aki mennyiségével ellepte ezeket a városokat, községeket, keveredett, és új típust teremtett.
Mindezek izgatóan érdekes írói problémák, hiszen aki felvázolja a tájat és a típust, meg kell látnia, érzékeltetnie kell.
A dunai tájék egészen más.
Kezdjük Bajánál. Ez már túl a dunai város lélekben – csak földrajzilag van ideát. Hangulata a kisvárosé, de olyan értelemben, hogy ott a földműves osztály kisebbség. Mondjuk úgy: polgárság a céhvilágba nyúló hagyományokkal. Nyakas és gőgös polgárság. A szerszám, és nem a föld polgársága.
Bácska igazi kapuja ez a nyugati világ felé. Aki a kapuk mellől itt lelki őrjáratra indulna, sokat megleshetne a bácskai és pannóniai típuskeveredésből. A táj is ugyanilyen kevert. Csakhogy itt a hajós, halász és kereskedő elem, a kézműves elem szívta fel a belső vidék sűrű vérű lakosságát.
Ugyanez érvényesül a Duna vonalán végig. Apatin, Palánka, Újvidék a beszédes példák.
*
Dehát lényegében most a tájról, a színekről a hangulatokról esik szó. Legfeljebb visszahatásban lehet szó embertípusról.
Lássuk a nagy folyót, a Dunát. A folyó partján a néző mindig a túlsó partot látja. A tájhangulatot a folyó mentén legtöbbször az determinálja: mi van odaát?
A bajai, bezdáni, apatini szögben a baranyai erdők képe tárul eléd. Dombok és mögötte: hegyek. Gombosnál, a Duna hajlásánál szintén hegyek ütköznek szemközt – szőlőkkel, várromokkal. Itt már a történelemmel találkozol. Újvidéknél már kézzelfoghatóan látod a történelmi folyamatot – a magyar történelemét – Pétervárad vára, éppen úgy, mint Gombosnál Erdőd, vagy keletre innen: Vukovár a legtisztább magyar történelem helyei.
Jókai járt itt egyszer, élete delén túl. Hozzánk tragikusan életük alkonyakor érkeznek a nagy betűvetők. Ott reszket erről a kirándulásáról szóló beszámolójában az író ösztönös nyugtalansága – talán az érzés, hogy itt elmulasztott valamit. Hogy ez a kép valóságosan sohasem került művészetébe. Bár az Aranyemberben már hajókázott erre, és a Cigánybáró alakjai is itt jártak a bánáti tájon – azt hiszem, ez az utazás inkább a képzelet szárnyain történt, mint az átélés valósága nyomán. [409]
A belső vidék a múlt betyárromantikájának sok zamatát és színét őrzi. Angyal Bandiét és később Rózsa Sándorét. Ez a csárdák és Telecskai-dombok vidéke. Lovast, utast rejtélyesen, gyorsan elnyel itt a dombhajlás, magaslat.
Különleges, az Alföldtől elütő hangulatot itt csak a csatorna mentén találunk.
*
A csatorna maga: emberkéz munkája. De időben, kihatásaiban olyan mélyen járó volt ez a munka, hogy eredményének, az alkotásnak tájformáló ereje van.
Molter Károlynál találkoztam először a csatornával. Már úgy értem, hogy irodalmilag. Gyerekkorában úszkált benne, csodálkozva vándorolt partjain, és tűnődött a zsilipek vasoszlopai között az életről meg a halálról.
Íróink valahogy elsiklanak a csatorna mellett. Kicsinynek találják talán medrét, alacsonynak a szintjét. Nincsenek történeteik a csatornáról, népdal sem született partjain, mondás is alig egy-kettő, az is német.
Pedig a csatorna partján élők ismerhetik ennek a hangulatnak szépségeit. A kanyargó kis folyó hangulata ez. És a lélek bizonyára nem kérdi: ki teremtette ezt a kanyargó vizet ide? Van és létezik, táj és lélekformáló ereje van. A csatorna menti ember reális, gazdag, a víz itt jó szolga, nem pedig megfékezhetetlen természet.
*
A színek és hangulatoknak örök kutatása szerves része lehet a történelemnek is. A történelem a lélek negyedik dimenziója: adva van a táj, a kő, a vászon – spirituálisan felépítem, kiépítem körülöttem a múltat.
Örökké emlékezetemben él egy nagy regényírónk néhány sora. Valami könnyű történet kapcsán szerepel itt Bácska néhány szellemes szóban. A sárosi ember dicsekszik háromszáz éves kastélyával.
– Jé – csodálkozik a bácskai lány –, egész Bácska nincs talán háromszáz éves.
Lehet, hogy ez nagyon sikerült mondás, mosolygunk is rajta mi, bácskaiak. Az ember a saját szegénységén is mosolyoghat.
Ezt kapta történelmünk eddig az irodalomtól.
Valahányszor elkerülök Bácsba, égő szemmel kerülgetem, csodálkozva és megdöbbenve tapogatom az ősi templomot, hajdani, a templáriusok istenházát, hét évszázad bizonyságát a magyar életről, amely itt zajlott minden időkben.
Kell-e ősibb szimbólum Bácska magyar lelkének kifejezésére, mint ez a torony? Mindig szerénykedni járunk Erdélybe, Dunántúlra – elfelejtjük azt a hatalmas erőt, amit ez a táj jelent mint a népek országútja.
A torony mutatja, hogy a magyar élet itt ősibb, mint máshol talán, ahol épségben maradtak a kastélyok. Szeretném, ha jelszónak fogadnátok el ezt a tornyot, és vele a legelső magyar vármegye és a legelső magyar érsekség történelmi emlékeit.
Bácskáét. Bácsországét, amely a maga színeivel pótolhatatlanul egész, egységesen múltba nyúló, s a magyar egység töretlenségét szimbolizálja a nagy vizek, a Duna és a Tisza szögletében: örökké és mindig. Letörölhetetlenül. [410]