Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Herceg János: Szelencse (regényrészlet)

Az embernek – ha hosszú idő után hazaérkezik – első útja mégis a régi mesteréhez vezet. Máté is reggel, amint felébredt, elment a volt gazdájához, a Kőnighez, hátha találkozik valami munka. Hallotta, hogy a megyeházat most tatarozzák, az ősz is közeledik, ilyenkor sietnek azok is festőt hívni a házba, akiknek rövid volt a nyár. De a két vén segéd, akik harminc éve dolgoznak a mesternél, olt ülnek a műhely előtt csákó nélkül, utcai ruhában, s a műhelyajtó kitárva, a padló fölsöpörve, a polcokon porosan bóbiskolnak a kemény patronok.
– Talán végeladás van? – nevet Máté már messziről – Vagy blaumontágot tartanak szerdán is? Jó napot, Milanković úr, jó napot, Franci bácsi! Hogy vannak mindég? Lám, én is hazajöttem, mert lent is kifogyott a munka. Azaz volna, volna, de ahogy mondják: sok az eszkimó, és kevés a fóka.
– A héten még semmi sem volt. Itt ülünk délig – panaszolja Milanković, a veterán szobafestő, a híres kleiszterfőző mester –, aztán ha jön az öreg, és mondja, hogy nincs meló, megyünk haza. A Franci kimegy pecálni, este viszi haza a kilós harcsákat – és hamiskásan mosolyog –, én meg a fiam disznóit legeltetem. Így élünk már évek óta. Hát te mire jöttél? [401]
S most még neki kell vigasztalni a két öreget. Á, nem gondol ő komolyan arra, hogy itthon maradjon. Csak hazanézett egy kicsit. Három év nagy idő, megkívánja az ember az otthont. Megy ő vissza. Úgy állapodtak meg a gazdájával, hogy az majd sürgönyöz érte, ha nem tudja nélkülözni. Füttyent is a hazugsága mellé – dehogy marad ő itt. Muszáj eloszlatni ennek a két jó öregnek az aggodalmát. Mert félnek tőle. Hogy kiveszi a szájukból a kenyeret. Azt a keveset is, ami még jut nekik. S Máté nem tudja, nevessen-e, vagy sírjon. Eszébe jut, hogy a két vén segéd milyen volt valamikor, milyen legényes, milyen hangos, milyen fölényes. Délelőtt tíz órakor, akárhol dolgoztak is, valamelyikük elordította magát:
– Máté! A füleden ülsz? Két kriglit és négy sóskiflit! Lógás!
Mert nem könnyű dolog a piktori mesterség. Fönt állni a létrán, és sétálni a hosszú falábakon körbe-körbe a szobákban… Bizony jólesik a hideg sör, meg valami harapnivaló melléje, különben az embernek elkezd citerázni a lába a gyöngeségtől, és a gyomra feljön a torkába. Most, ha nagy ritkán dolgoznak is, bizonyára lemondtak a sörről. Legföljebb vasárnap délelőtt isznak egy pohárral, nehogy elfelejtsék az ízét. Két öreg proli. Az egyik a fia kenyerén él, a másik összeállt valami mosónővel, az tartja el. Hát erre jött ő haza? Ilyen munkában megfáradt öreg legyen belőle is? De hogy élnek a nagyvárosban a kiöregedett munkások? Valószínűleg még így sem. Ezeknek mégis van egy kis házuk, óljukban disznó röfög, és vasárnap tyúk fő a fazekukban, ahogyan egy francia király kívánta a szegény embernek, ha igaz. Nem is a szegénységtől kell félni ezen a vidéken, hanem inkább az öregségtől.
De a vadrózsával felfuttatott gangról feléje kiált a tésasszony:
– Nini, a Máté! Már azt hittük, nem is jön többé haza. Csak nem házasodni készül?
Na itt van! Az ember másért egyáltalán nem jöhet haza. Itt dologról már nem is beszél senki. Itt már csak születnek, házasodnak és meghalnak az emberek. S kit venne el, vajon, jó volna tudni három esztendő után. Milica! Ismét eszébe jutott. Nem élt az ő szívében senki olyan tisztán, mint az a lány. A nagyvárosban a fiatalember, ugye, összekerül mindenféle nőszeméllyel, itt-ott szerelem is fakad, de elmúlik az hamarosan. Milica, az más. Hanem megérkezett a mester úr. Újra elmondja, hogy volt a frentben, mért jött haza. Igen-igen, persze, itt nincs munka. Hallotta már ezt a nótát.
– Azért most mégis jó, hogy itt vagy. Két-három napra szükségem lenne rád. Evvel a két dedával már nem merek stukkóplafon-munkát vállalni. Pedig szombatra ki kell pingálni a Grandnak a nagytermét.
– Létrákat, dézsákat a kiskocsira. Gyerünk, emberek!
Máté előbb hazaszalad a munkaruhájáért. Egy óra múlva fönt áll a négy méter magas létrán, és pemzlijével tornászik a mennyezeten úszó gipszangyalok alatt.
– Réten, réten, sej de a bezdáni réten… – dalolja teli tüdőből, hogy kiszaladnak a szálloda összes szobacicái, és csóválják a fityulás fejüket, és csücsörítik piros szájukat, míg ő odafent széles mozdulatokkal veri a taktust, hogy fröcsköl a festék, és nótája mellé csattog a létrával, mintha táncolna.
De éppen, hogy megkondul a harang délben, ugrik a létráról, lerúgja magáról a csupa festék munkaruháját, átöltözik gyorsan, ujjaival beletúr dús, fürtös, fekete hajába, és vágtat a kijárat felé. Nem is hallja a mester úr megjegyzését, amit mellékesen, a szivarja mellől eresztett el:
– Na, mi lelt? Nem vagy te kőműves, hogy így csinálj huját. – Nevet a mester úr, lány után szalad ez biztosan. A két öreg is mosolyog, míg lassan jönnek le a létráról. Kicsit talán irigyek is, mert úgy dolgozik ez a kölyök, mint egy gép. Meg köll nézni, hogyan mosta a falat. Mintha harmatot [402] lehelt volna rá. Régen volt, amikor ők így győzték a munkát. Ja, ja. Elmegy a fiatalság!
Máté végigsiet a keskeny utcákon, a városházáról most jönnek a kisasszonyok, a boltokból az elárusítólányok. Mind megnézik őt. Jóképű fiú. Jó ruhája van, látszik, hogy nagyvárosból került haza. Elárulja ezt minden mozdulata. De ő nem néz senkire, nem vesz észre senkit. Hiába dörmögik a háta mögött, akiket ismert valamikor: – De fönn hordja az orrát. – Meg se hallja. Átsiet a téren, befordul a hosszú Fő utcára, kapkodja a fejét jobbra-balra, hátha a másik oldalon megy el Milica. Már a parknál jár, s itt különösen kell ügyelnie, mert a fáktól és bokroktól csak a libegő szoknyácskákat látni. Így nem ismerheti fel a lányt. Dehogynem. Ott van! Milica! Úgy szalad a lány felé, hogy majdnem fellök két öreg nyugdíjas bácsit, akik itt mozognak, sétálnak kicsit az árnyas fák alatt, hogy jobban csússzon az ebéd.
Nono! Nem kell úgy nekirontani annak a lánynak. Vannak mások is az utcán. Igaz, Milica is feléje szökött, és repesett örömében, mint egy kismadár. Fekete-fehér babos selyemruha feszül Milicán, haja hullámokban esik a vállára, s hosszú, keskeny arcából úgy ragyog a fekete szeme, mint a gyémánt. Nem sokat változott három év alatt, de kicsit mégis, mintha megtelt volna az arca, megnyúlt volna az alakja, karcsúbb lett volna a dereka. – Érettebb – gondolta volna Máté, ha tudott volna most gondolkozni.
– Féltem, hogy már nem a Lady szalonban dolgozol, és nem látlak ma sem.
– Persze – évődött a lány –, hogy este otthon szoktam lenni, az nem jutott eszedbe. Úgy tudom, még tegnap délután érkeztél. Este vártalak is, hátha átjössz…
– Ne haragudj, Milica! Kicsomagoltam a ruháimat, apámmal is kellett beszélnem néhány szót. Este későn pedig nem akartam beállítani hozzátok.
– S most? – húzta fel vékony szemöldökét a lány. – Itthon maradsz? – Milicának nem mondhatja azt, amit a két öreg szaktársának. A lány más választ vár tőle, ha ugyan hinni lehet a szemének. S ő megnyugtatja, hogy marad. Persze, hiszen azért jött haza. Már dolgozik is. Igaz, hogy csak pár napra kapott munkát, de talán lesz azután is. Elmondja, hogy meglepte a város. Olyan kicsinek tűnik minden előtte. A hosszú házak mintha földbe süppedtek volna, a keskeny utcákat mintha még szűkebbre préselte volna valami óriás. De mégis, olyan kedves minden, akár ha mesében járna. Hogy ebben Milicának is van némi része, az kétségtelen.
– Majd megszokod újra. Egy ideig talán még vágyakozni fogsz vissza – s a lány hangjának most különös csengése van, mintha valami másra akarna célozni, nem csupán a nagyvárosra –, aztán – meglehet – újra úgy érzed magad itthon, mint azelőtt.
Mennek egymás mellett. Válluk néha összeér, kezük olykor egymásba fonódik. S ez jó így. Milica nagyokat nevet. Ez a Máté nem változott. A régi tréfás fiú. Észre sem veszik, hogy az utcájukba értek. A borbély most csukja rá tarka nádfüggönyére a kétszárnyas ajtót. Megáll, bámészkodik a másik oldalra. Tavaly megkérte Milica kezét, de az kinevette. Nem baj, talált ő azóta asszonyt. Ha neki jobb ez a mázoló, legyen boldog vele.
– Megírtam én neked, hogy volt egy vőlegényem? Egy őrmester. Ne ijedj meg, csak ő tartotta magát vőlegénynek. Nagyon járt utánam, azt mondta, ha nem megyek hozzá, öngyilkos lesz.
– Na és a bricó? – kérdezné Máté, mert valamit hallott harangozni, s most, hogy meglátta bámészkodni, eszébe jutott ez az eset. – Mit is mondhatna? Nem vonhatja felelősségre a lányt senkiért és semmiért. Mit akar ő Milicával? Nem kötheti le a bizonytalanságra. Egészen elkedvetlenedik. Mégis jobb lett volna ottmaradni a nagyvárosban talán. Pár hetet kibírt volna még munka nélkül, aztán akadt volna neki is valami újra, mint másoknak. [403]
– Légy nyugodt! Az őrmester még ma is él, ha meg nem halt természetes halállal valahol, a borbély pedig elvett egy falusi lányt, akinek a pénzén önállósította magát. Most ott kuksol a felesége előtt, és tamburázik neki.
Hazaértek. Kezet fog a lánnyal, sokáig szorongatja kicsi kezét, de amikor az megkérdezi tőle, bejön-e, azt mondja nem. Magas alakja mintha dacosan megfeszülne. Ki tudja, mi baja. Talán estére – gondolja a lány, és beszalad a kapun.
*
Az öreg Varga már megterített, mire Máté hazaért. Anyja még évekkel ezelőtt meghalt, s az öreg nem akart másodszor megnősülni. Hiába nógatták, hogy kell asszony a háznál, aki gondját viseli. – Majd megleszek valahogy – hajtogatta váltig. S azóta úgy él, mint egy remete. Maga főz, mos, fölsikálja a kis konyha köveit, ha már nagyon lerakódott a piszok. Jól van ez így. Ki nézi az öregember hajlékát, ki törődik vele hogyan él, s mit csinál? Más öreg a feleségével pöröl, zsörtölődik, hogy ne legyen olyan unalmas az élet, ő a tyúkokkal, kacsákkal, a kutyával.
– Megint előrejöttetek? – szidja a baromfit, ha átbújik a lécek között a hátsó udvarból – Már lerágtatok minden palántámat. No, majd segítek a bajotokon, ne féljetek! – S megy, rozzant ládákat keres a fészerben, azokat szétveri, hozzászögezi a kerítéshez, ahol már nagyon foghíjas. Mert vigyázni kell erre a kis udvarra a ház előtt. Itt virágok vannak; szerény estike, büszke dália és illatos dohányvirág. Varga bácsi korán reggel ott csücsül az ágyások között, szemén madzagos okuláré, és kaparja a földet, puhítja, lazítja, hogy jobban fejlődjön a virág. Este hosszú csöves kannával locsol. Ez az egyetlen öröme, a virág. No, ami azt illeti, nem egészen haszontalan ez a kiskert. Vasárnap reggel például Varga bácsi letép egy kosárra való virágot, kimegy vele a piacra, és eladja. Ebből a pénzből vásárol egy kiló húst a mészárosnál, darát a kacsáknak, sőt jut belőle borotválkozásra meg egy pohár borra is mise után.
– Itt az ideje, hogy hazajöttél, Máté – mondja Kati néni, Varga bácsi öreg testvére, aki a szomszédban lakik, ugyanilyen kis házban, ugyancsak egyedül –, mert sok minden reperálnivaló van ezen a házon. Apád csak a virágokat nézi, és megfőz magának, na meg kimossa ingét minden szombaton. Én is segítek neki, vasárnap ő veszi a húst, azt én főzöm, s az elég nekünk egész héten. De voltál már, fiam, hátul, a fészerben? Kidűlt a fala, kirohad, ha nem kap meszelőt. A szoba tele van egérrel. Csak vigyázz, Máté, nehogy megrágják a finom ruháid! Inkább akaszd be nálam. Úgy sétálnak azok az egerek az asztalon, a sifonéron, mintha apád ott se lenne.
Máté megvakarja a fejét. Itt csakugyan rendet kell csinálni. A bútorokon ujjnyi vastagon áll a por, a szoba sarkaiban esztendős pókháló. Ha belép az ember a lakásba, olyan bűz csapja meg az orrát, hogy majd elszédül. A tata a konyhában alszik, hetekig be se néz a szobába. Na hiszen, most fölcsaphat szobalánynak.
– És a hátsó udvar, a kamra, a fészer tele van patkánnyal – siránkozik tovább Kati néni. – Én is öreg vagyok már, nem győzök mindent. Patkányok után szaladgáljak a nyitott lábommal? Hiába mondom neki, hogy tartson macskát…
– Nem köll macska az én házamban – szólal meg most az öreg, aki eddig hang nélkül tűrte Kati néni ócsárlását –, hogy nyarvogjon körülöttem? Hogy berandítson az ágyam alá? Folyton az egerekkel jössz elő. Hol van itt egér? Én még egyet se láttam.
– Jézusom, Péter! Itt nincs egér, azt mondod? Te még egyet se láttál? Hiszen olyan cincogást csapnak, hogy kihallatszik az udvarra. És a patkányok…
– Az akad, nem mondom. De arra ott van a Bodri. Kutyának való a patkány.
– Na, ez aztán fog neked patkányt. [404] Hályog van a szemén, és csak alszik, mindég alszik. Ezt akár körül is táncolhatják a patkányok, meg sem ugatja őket. Jól adod, Péter!
És Kati néni igazat beszél. A lakás tele van egérrel, az éjszaka Máté alig tudott aludni tőlük. Bizonyosan patkány is van. Ilyesmivel már nem képes törődni az öregember. Majd ő rendet csinál. Most csak együk meg az ebédet, aztán körülnézünk. Nem nagy kunszt helyrehozni ezt a kis házat. Két szoba, konyha. A teteje nád, igaz, hogy kicsit már meglazult, itt-ott a kemény telek jó nagy darabokat lerágtak belőle, de ki lehet javítani. A fészert alá kell falazni, nincs más hátra.
Este munka után elmegy barátjához, kőműveshez. Itt lakik, a másik utcában.
– Mikor érsz rá, Antus? Rám dűl a ház, és – nevet – ha sokáig nem jössz, holtan húztok ki alóla. Ne ijedj meg, semmi az egész, csak a fészert köllene aláfalazni pár téglával. A jövő héten? Jó. Addig nekem is van egy kis munkám a Kőnignél. A Grandban dolgozunk. Hát te? Még mindig nem vagy a magad gazdája? Nem is leszel? Sohse tudja azt a magunkfajta.
Harminc év körüli ember a kőműves, csontos, száraz munkás. Eddig – hála Istennek – még minden szezonban dolgozott. Hogy miért nem akar saját gazdája lenni, arról kár beszélni. Azt úgyis tudják mind a ketten. Mert kontárkodni máma itt, holnap ott, annak nincs értelme. Attól fölkopik az ember álla. Annál sokkal jobb mást szolgálni, és a hét végén fölvenni a fizetést. Ja, ha pénzzel lehetne kezdeni, az más volna. Ha az embernek van kitartása, míg elkészül egy ház, ha addig fizetni tudja a munkásokat, az igen. De akkor már nem kőműves a neve, hanem vállalkozó. Vállalkozó úr. Így van.
– Szoktatok-e még összejönni az egyletben? – Antus a fejét rázza. – Szétzűlött minden? Nem is csoda. Ha fölülről jön a nyomás, és tetejébe rossz a vezetőség, akkor megette a fene. Persze, a fővárosban most is minden munkás bent van a szervezetben. De vidéken mások a viszonyok, és mások az emberek.
– A mi házunkra is ráférne már egy kis festék, Máté! – Ezt a kőműves felesége mondja, ez a mezítlábas, nagy darab asszony, aki gyereket tart a karján, és szabad kezével a ruháját rángatja, amely elől rövidebb, mint hátul, mert terhes hasa fölhúzza. – Négyéves, hogy festette, és én csak a szoklit javítottam utána. Az Antus már többször akarta bemeszelni, de én sajnáltam.
A környéken csak kis ház van. Legtöbbje nádfedeles. És mind fehér. Antus háza cserepes; falcolt, piros cserép, mert az asszony nem hagyta békén addig, míg le nem dobták a nádat. Három évig spóroltak. Természetesen új tűzfal is kellett. S akkor Máté szívességből befestette a frontot. Ez az asszony egyetlen büszkesége. Hogy az ő házuk a legszebb az egész utcában. A zsidó boltos házát, ugye, nem szabad számítani, mert az tiszta téglából épült a sarkon, az alja beton, akár csak Stolpáé a másik utcában, villany van benne, és a szobák parkettásak. De szegény ember nem álmodhat ilyesmiről.
– Tudja-e, hogy meghalt a kislányunk, az Esztike? – És nyúl az asszony a köténye után, hogy letörölje a könnyeit. – Tavaly temettük el szegénykémet. Az idén már hároméves lett volna. Frászt kapott. Abba halt bele. Pedig olyan okos volt már, beszélt mindent. És olyan étvágyú, egészséges gyerek volt. Úgy ette a krumplipaprikást, a babot, akárcsak mink. És akkor egyszerre megbetegedett. Elkezdett menni a hasa a kis angyalkámnak, és három hét alatt csont és bőr lett abból a szép, erős gyerekből. Az utolsó éjszaka már nem tudott magáról. Összegörnyedten ült a bölcsőben, az arca kék volt, és dobálta a frász. Istenem, én nem tudom, mi van velünk? Az első így halt meg, és Esztike is. Pedig igazán hívtunk orvost, háromszor is kint volt.
Máté nem tud mit szólni az asszony panaszára. Sajnálja őket, de mivel vigasztalhatná? Hiszen ott a vigasz a kar[405]ján s a szíve alatt. Antus se szól. Kezeit nadrágzsebébe süllyeszti, fejét lehajtja, mintha keresne valamit, úgy oldalog az asszony mellett.
– Szóval, jövő héten egyik délután átjövök, és akkor megcsináljuk a fészert.
Antustól persze Milicáékhoz megy Máté. A fiúk is otthon vannak, velük is elbeszélget kicsit. Az öregebb fiú ismeri a fővárost. Ott volt katona. A gárdában szolgált. Szép, erős, magas ember, ott sétált másfél évig fehér kesztyűben, forgós kucsmában a királyi vár előtt. – Hogy van a család? – kérdi Máté, mert Bogdán már nős, gyerek is van. Az udvar végében áll egy keresztépület, ott lakik Bogdán. Ha akarna se mehetne máshova lakni, hiszen apja földjén dolgozik ő is, a jószágot, a gazdaságot nem lehet kétfelé osztani. S mi az a kevés föld, az a hat hold? Ha nem volna árendájuk, ebből igazán nem tudnának megélni.
A másik fiú, a Mladen cipész. Az nem csinál gondot magának az életből. Kávéházba jár, biliárdozik, lányok után szaladgál, csoda, hogy most itthon van. Ő nem menne el a fővárosba. Ott vannak a legnagyobb fuserok. Ott csak szemre dolgoznak, nem ismerik a szolid munkát. Szó sincs róla, van két-három első osztályú műhely, de azok úgy megválogatják a munkásokat, hogy nehéz bejutni. Vidéki vagy? S már fölhúzzák az orrukat. Mintha nem vidékről kerülne ki a legjobb munkás.
– Majd egy-két év múlva, komám, ha kiélveztem a fiatalságot, megnősülök. Te majd keresel nekem egy gazdag falusi lányt. Nem baj, ha olyan buta is, mint a föld. Csak pénze legyen. S aztán nyitok egy szép, elegáns boltot a Fő utcán.
– Hallgass a bolond terveiddel – szól rá Milica komolyan –, már igazán torkig vagyok az ilyen fecsegéssel. Keress magadnak, akit akarsz, és nősülj meg egyszer! Előre sajnálom azt a szerencsétlent, aki hozzád megy.
Mladen nem érzékeny természet. Eszébe sincs megsértődni. Lábát fölteszi a gang korlátjára, ronggyal fényesre dörgöli a cipőjét, s már köszön, megy is a városba. Ők Milicával kiállnak a kapuba. Ott nem zavarja őket senki, nyugodtan beszélgethetnek. Egészen besötétedett, de a kovács előtt még kint van a társaság. Mint mindig, most is az írnok viszi a szót. De ki kíváncsi arra, amit mond? Ők ketten nem, az biztos.
– Tudod, Milica, azért nagyon elszomorítónak találom itt az életet. Olyan fáradt, lassú, eseménytelen. Az előbb Antusnál voltam, a kőművesnél, és arra gondoltam, hogy a vidéki munkásember életében nincs semmi öröm. Semmi, ami változatossá, érdekessé, izgalmassá tenné. A nagyváros egészen más. Ott az ember úgy érzi, mintha a tenger hullámain feküdne, s csak hagyni kell, hogy dobálják.
– Ha az a tenger – szakította meg töprengését Milica, és hozzá simult –, ez meg tó. A tengerben is élnek halak, a tóban is. Így van az emberekkel is. Nem igaz? Csak neked szokatlan még itthon. Délben is azt mondtad, hogy minden kicsi és szűk a szemedben. Várj csak egy ideig, észre sem veszed, hogy itt is lehet örömben élni.
S akkor Máté átfogta a lány derekát, és három év után először megcsókolta. Sokáig csókolta, s tartotta átölelve. Édes, kínálkozó szája volt a lánynak, és testének forrósága átütött a ruháján.
– Megfojtasz még, te bolond! – súgta Milica, de csak az arcát fordította el egy pillanatra, feszülő mellét még jobban odaszorította a legényhez. – Szomorú itthon az élet, ugye? Mért is állok itt veled, és hagyom, hogy csókolj?
– Csendesebben, galambom! Még most sem tudom, hogy mi volt a brícóval meg az őrmesterrel. Nem mesélnél valamit róluk? Hátha nem hiába jártak utánad. Míg én epekedve vártam a leveleidre, te talán velük szórakoztál. S most csak adod az ártatlant.
– Nohát, azt a szórakozást én nem kívánom senkinek. Az őrmestert Mladen szedte föl valahol, egyszer hazajött vele, és bemutatta. Párszor megvárt a varroda előtt, de légy nyugodt, hamar kiad[406]tam az útját. Rém nevetséges alak volt. Mindenáron finomnak akart feltűnni, s az volt a szavajárása: – Pardon, kisasszony! – Enélkül a száját sem nyitotta ki. De egyszer megbotlott itt az utcában, és akkor megfeledkezve magáról, olyat káromkodott, hogy azt hittem, elájulok. Azonkívül izzadt a keze. Mit akarsz még? Ja, a brícó! Az tangókat fütyült, és a sportról mesélt. Például, mennyire sajnálhatom, hogy nem láttam a vasárnapi meccset. Azonkívül megkérdezte, hogy kapok-e hozományt? – Mért érdekli ez magát? – Mert akkor elvenném feleségül. – Alászolgája brícó úr! – mondtam – Okosan teszi, ha máskor elfelejt köszönni.
– S tulajdonképpen kire vársz, kedvesem? A borbély nem jó, az őrmester nem jó. Azt hiszed talán, hogy egy szép napon a zsupán fia hajt majd ide négylovas hintóján, hogy megkérje a kezedet? Vagy a mesebeli herceg jön el érted? Mi?
– Máté, ne tréfálj! Tudod, hogy rád vártam, ha nem is mondtam soha.
Újra át kell ölelni, és csókolni kell. Az ember észre sem veszi, hogy a másik oldalon szétszéledt a társaság, és a Szúnyogkirály itt megy el a kapu előtt.
– Sicc! – rikoltja a csibész asztalos, mintha a macskát zavarná. – Sicc!
Késő van, most már igazán el kell válni.
– Alszik már, tata? – kérdi Máté később a konyhában, és gyufát gyújt. – Csak azt akarom mondani, hogy talán mégis jó lesz, ha megnősülök. Itt az ideje.
– Ahogy gondolod, fiam – dörmögi az öreg, és befordul a falnak. Alszik tovább.
Részlet Herceg János készülő regényéből.