Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Szirmai Károly: Az író és szűkebb hazája

Érdekes, hogy ez a téma nálunk éveken át sem tudott elmerülni. Időnként újra és újra előcibálták és meghánytorgatták, bizonyságául annak, hogy a lelkiismeret nem volt nyugodt, a várakozás kielégített. A külsőségek felvázolásánál elsikkadt a lényeg, s a valóság erősebbnek bizonyult a léleknél. Bácska újra diadalmaskodott, az anyag, mint annyiszor máskor, ismét győzedelmeskedett a szellemen. Az értelem fogóival feszegetett titok, hogy mi is valójában a délvidéki lélek, továbbra is megfejtetlen maradt. Nem járt sokkal jobban a szépirodalom sem. Az erőltetett couleur locale-nál s szerencsétlenül választott kisebbségi témáknál alig jutott tovább. Csak néhány írónak sikerült tájunk lelkét és hangulatát szuggesztíven érzékeltetnie. Ezt is anélkül, hogy egy-két céhbelit kivéve észrevette volna valaki. Közönségből és írókból egyaránt hiányzott a műérzék. A határoknak kellett leomolniuk, hogy anyaországi bírálók ezeket az írásokat felfedezzék, s kellően értékeljék.
*
Baj van a délvidéki író fogalmával is. Az együtt töltött kisebbségi sors még nem jogosít az odatartozásra. Valakinek helyét egyedül írása jelölheti meg. Tájlélek érzékeltetése nélkül nincs délvidéki irodalom. Tájunkat pedig a Ferenc-csatorna alatti, népileg legritkább rész képviseli legigazabban. Aki tehát hatásokra legfogékonyabb éveit nem itt töltötte el, sohasem lehet délvidéki író. Mert nem elég, hogy valaki Topolyán vagy Kishegyesen született, s felnőttkorában belecsöppent egy nemzetiségileg kevert faluba vagy városba. Még ha nem is merít a felszínről, s jó megfigyelőképességű is, táji beidegzettség nélkül sohasem adhat hiteles környezetrajzot, szuggesztív hangulatfestést s élő alakábrázolást. A sajátos észjárásba pedig még kevésbé élheti magát. Az emlékezet tava csak azokat a benyomásokat őrzi, melyeket ezer szál kötöz. Teljesen elhibázott dolog tehát a „sajátos” délvidéki irodalom erőltetése. Nyugodjunk bele, hogy számon tartott íróink közül alig egy-kettőnek van kapcsolata tájunkkal; a többi örök emberi magaslatokat keres, középosztályi és kispolgári elbeszéléseket ír, paraszttörténeteket, melyek bármely nagyalföldi faluba áttelepíthetők. Ne reménykedjék tehát senki a délvidéki irodalom kiterebélyesedésében. A kedvező időt, melyet a kisebbségi sors kényszerített reánk, nem használhattuk ki – valójában nem is értünk hozzá –, most pedig a délvidéki tájközösségtől újra eltávolodtunk. A felszabadulás óta alig két év telt el, s legtöbbünk máris visszaolvadt a törzsmagyarságba. Azt, hogy délvidéki, már csak születési helye jelzi, a táj sorsközösségi tudata kialudt.
*
Az író jelenkora anyagából ritkán merít. A koroknak meg kell halniuk, mélységbe merülniük, hogy az emlékezés szálaival hozzájuk nőtt író varázsló érintése újra felragyogtassa. A remekműveknek érlelődniük kell. A nagy alkotásokban tehát olyan korok elevenednek meg, melyek az író ifjúkorára, emléktartalékolásban leggazdagabb és legrögzítőbb éveire esnek. Nincs kilátásunk, hogy a felettünk átviharzott esztendőknek méltó krónikása akadjon. E feladat a legfiatalabb nemzedékre vár, melyben hiába keresünk számba vehető elbeszélőt. Az idősebb nemzedék távolibb korok műveivel adós. Oly korokéival, melyekről máig sincs irodalmi értékű tudósításunk. Az utolsó Kosztolányi Dezsőtől és Csáth Gézától való. Néhányunkat kivéve, az ő novelláikban van a legtöbb bácskai – szabadkai – szín.
*
Nincs még egy tája az országnak, ahol kevesebb reménykedéssel indulhat[399]na az író, mint a Délvidéken. Az írónak egyszerűen nincs hitele. Nincs, mert az irodalomcsinálás esztendeiben eljátszotta. Becsapta a műértőt, becsapta a nagyközönséget. Amarra értéktelent tukmált, emezzel félirodalmat akart etetni. (Itt, ahol most is alig olvasnak, s ahol csak kötelességből vesznek könyvet.)
Népünk sokkal józanabb, semhogy még egyszer rá hagyja magát szedetni. Fejlettebb kereskedői érzéke is ezt parancsolja. Tehát csak azt veszi meg, aminél becsapódás nemigen érheti. A pénzt azonban ekkor is nehezen adja. Az irodalomért hozott áldozat – szemében – mindig kidobott pénz. Az író sohasem adhat eleget érte.
Aki vissza akarja hódítani a műértőt, fémjeleztesse előbb műveit Budapesten, aki pedig a nagyközönséget, mondjon le gyorsan az irodalomról. Sokkal hamarább boldogul, ha letelepszik borospoharakkal végigrakott asztalukhoz, velük mulat, velük énekel, velük hangoskodik, s a végén kiveszi a cigányprímás kezéből a vonót. Így kell itt lerakni az alapot. Azután már fel lehet kelni, s andalítóan elmondani egy jóízű anekdotát, melyből annyi terem a Tisza partján s széles ez országban.
*
Délvidék – egyedülálló tája hazánknak. Télen hidegebb, mint a legmélyebb erdélyi völgyek, nyáron forrósága a Balkánéval vetekedő. Telei a hóbundás orosz pusztákat, nyarai a kiégett török tájakat juttatják eszünkbe. Aki itt nőtt fel, otthonosan járná végig Csicsikovval a hóba süppedt orosz udvarházakat, mint ahogy nem érezné magát idegennek, ha sorsa Rodostóban vetné ki. Tájunk sokfelé mutat, és változó korhangulataival sokkal tart rokonságot.
Mértéktelen, szeszélyes, kiszámíthatatlan vidék ez. Fukar meg adakozó is. Évekig pókhálófonálon ereszti az esőt, azután egyszerre csatornából önti ránk.
Bőséget ontó, de a bőségért szolgasággal, görnyesztő munkával fizettető. Kalászos hátán sokféle népet megtűr, de a józanságot mindenkitől megköveteli. Csak annak ad, aki tartani is tud. A könnyelműséget, tékozlást kegyetlenül bünteti. Aki ilyesmibe esik, azt még sorvasztóbb munkába roppantja. Mert nincs megállás, megpihenés. Itt mindenkinek szakadatlanul dolgoznia kell. Vagyont gyűjtenie, pénzt kuporgatnia. Szegénynek lenni szégyen. A délvidéki ember nem hagyhatja el magát. A többiek nem eresztik. Megszólják, megszégyenítik. Talán éppen ezért nincs földhözragadt proletariátusunk.
A pénz és vagyon itt minden. Csak a kézzel fogható valóságnak van értéke. Hovatovább a szerelem is valósággá züllik, hússá és testté.
Sorvasztóan józan vidék ez. A képzelet alig tud kikötni. Számokban, mennyiségben gondolkozik itt minden.
Ne keresd a táj sejtelmességét, titokzatosságát, tájmisztikáról beszélve még futóbolondnak tartanak. Egyebet se keress! A legkisebb nép – a rutén – elfelejtette költőien szép hitregéit, elfelejtette táncos kolomejkáit, a szerb már alig őriz valamit régi népdalaiból, a magyar még kevesebbet, a német úgyszólván semmit. Még a babona és kuruzslás is kiveszett. A sorvasztó józanság mindent elpusztított. Csak a nyelv maradt meg, a nemzetiségeket összetartó közösségi érzés, itt-ott a ruházat – s a vagyon! A magyarnak még ez sem.
*
S mégis érdekes ez a táj. Nem csupán népi tarkaságával és szalonnásan hasadó, fekete földjeinek buja tenyészetével az, hanem legfőképpen azzal, hogy Nyugat-Európa legszélsőbb kapuja. Sőt egyetlen kapuja országunkon! Határhágóival sem Erdély, sem Kárpátalja nem az. Ellenkezőleg: hegykoszorúikkal feltartóztatói és megállítói a Duna-medencébe áramló Nyugat-Európának. Ami rajtuk túlesik, már idegenség, Kelet. Nemcsak most, azelőtt is. Ez igazolja legjobban európaivá válásunkat. S akármennyit be[400]szélünk keleti származásunkról és nosztalgiánkról, ha komolyan választanunk kellene, egy tapodtat se innét! Ez az érzés jelölheti meg egyedül helyünket: hazánkat. Ebből a szempontból közelebb esik hozzánk Sztambul, mint az őseink tapodta Dnyeper- vagy Volga-vidék, közelebb a levantei ég makulátlan mélykékje, mint a meotiszi ingoványokból felszálló, párakoszorús lidércfény, közelebb a török bölcsesség, mint egy költői képzeletből fakasztott regevilág. Hiába, nem múlhatott el nyomtalanul, hogy a testvéri török népet a történelem másodszor is utunkba vetette. Hisz még a szerb sem szabadulhatott tőle, hasztalan átkozta, gyűlölte a négyszáz éves sanyargatásért, ott ragadt nyelvén s még inkább muzsikáján.
Ahogy változnak a korok, változik a táj lelke s hangulata is. Ami ezelőtt összetartott, azóta megengedett, szétoldódott. Tájunk levegője sem ugyanaz, ami a 70-es években, a világháború előtt, Trianon után vagy a megszállás idején. Volt idő, mikor a délvidéki hangulat határait túllépve egészen Budapestig nyomult. Akinek érzéke volt, foszlányait még a század elején is megtalálta. Csak Tabánba kellett átballagnia, megállnia a Ferenc József-hídon vagy a Vámház körúton végigsétálnia. Mennyi délvidéki vásári színt találhatott mindenütt!
Tájunk legegészségesebb hangulata 1908 körül volt kialakulóban. A tartós együttélés, a másfél százados egymásra hatás, az életforma hasonulása, a szokások átvétele s a nyugalom esztendői kezdtek egy egységes lelkiséget kifejleszteni. A délvidéki ember arca ezekből az évekből maradt reánk legkifejezőbben. A kialakuló összhangot a 909-es balkáni események zavarták meg, a világháború a megindult felbomlást azután teljessé tette. Ma – ugyanott tartunk.