Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Dudás Kálmán: Látogatás (Mátyás Ferenc versei)

Az esti órán, hogy elébe mentem,
a mezsgyékről már párás csend fakadt,
s a párán túl, az alvadó keretben
a hold: néztük, mint hamus parazsat.
Az álmos tűzön vén agyagedényből
szegényes étel tiszta gőze szállt.
– Hajába krumplinak vizet tegyél föl,
akad tüzedre néhány rőzseszál.
Te szóltál így, és hajlékomba térve,
fejedről díszed csendes mécsesül
az asztalomra tetted. Most az éjbe
kis szegénységem attól fényesül.
A gally vidáman pattog már a tűzön.
Hajad ívéig egy meleg mosoly.
Szegényeink baját csak sorra fűzöm,
s eléd terítem, rá jó írt hozol.
De mért csigázlak fénytelen mesékkel?
Az ilyesmi nem vendégnek való –
Tudod Te jól, e jámbor nép letérdel,
csodát vár, s jön a trójai faló.
Úgy hömpölyög a vértezett ígéret,
mint várat vívó, fegyveres sereg;
hogy vár és fegyver alatt itt mit értek,
nem kell kimondjam, úgyis sejtheted.
A korifeus buzgóság nagy hombár –
a nép munkája hasznot hova hajt?
Kérdezd a füstöt! A többit tudod már,
hogy él néhány száz múmia alatt –
A vakondokok nőnek és kaparnak,
s magyar éhkoppon újmagyar hízik.
Jobb, ha az ember bölcsen buta, s hallgat
a rendet így még ők is elhiszik.

II.
…A szérű táján sötétedik majd ránk,
a kazlak alján bundás köd suhog.
– Ez nem köd – mondod – csak volt nyájad gyapján
bolyong az ősz, mint megtérő juhok.
A jászlakat hálózó pókos csendben,
hol kedves jószágaim híja fáj,
szamarad fölé nyerítésük sejtem,
s Te szólsz: lovaid lelke visszajár.
Az emberénél igazabb a jóság,
mellyel a jószág öröme becéz,
az emberek az állatot taglózzák,
míg szeméből a hűség szeme néz.
Lábunknál szobra, egy kutyám, a Sompoly,
Míg simogatod szép fejét, setét
bogyó szemével nyilván arra gondol:
ha nyalhatná, mint gazdája kezét…
Bejárjuk hárman a tájat, a kertet,
hol gyermekkorom emléke havaz.
Az éjfél füstös bikákat terelget,
kiált reá ülőjén a kakas.
Köd nyirka rajtunk, mire visszaérünk.
Kancsó víz mellé só meg friss kenyér
kerül, s parasztok jó étvágya vélünk.
Sompoly lompos farkán is az beszél.
A kancsó csücskén jó nagyokat húzunk,
cipónk szívesen osztja a karéjt,
öröm velünk, ha tálban nincs is húsunk,
vidít, mit földem hoz, s dalolva mér.
…Széttörlöd bajszod, rágyújtasz pipádra,
s újság után nyúlsz szótlan, csendesen.
Kisurranok, illemre így vigyázva,
s mint lángra, küszöbömre úgy esem.
Az arcomon két sós forrás szivárog,
a fájdalom buzog, hogy megbocsáss:
ne zúzd össze e gyilkos, vén világot,
tegyen vele a türelmed csodát… [398]