Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Draskóczy Ede: Regionalizmus

A magyar embernek megvan a maga külön logikája. Az anyanyelvvel szívódik belénk észrevétlenül és öntudatlanul. Megnyilakozásainknak ezért külön rendtartása és sortartása van, megformázva a legdrágább anyagban, a nyelvben. A magyar logika azt jelenti, hogy miképpen jár az esze a magyar embernek… Nem a magyarnak, hanem a magyar embernek. Ha más nációkról beszélünk, azt mondjuk: német, francia, angol, olasz, finn, de ha beszéd közben a magyart említjük, azt mondjuk róla: magyar ember. Ezzel nem azt akarjuk kifejezni, hogy a másfajta ember nem ember. Hanem azt, hogy mi a magyarságunkban is mindig emberek vagyunk. Lehetünk százszor és ezerszer, sokszorozva és hatványozottan, megfűszerezve és töményen, büszkén vagy elragadtatással magyarok, de azt sohasem hibázzuk el, hogy mindig emberek maradunk. Ebben a kifejezésben az elhivatottság önérzete formálódik meg. De ez a hivatás nem új, és nyelvbeli nyoma is évszázadokra vagy inkább talán évezredekre visszanyúlik. Mi az ezredévek során már másodszor nevezzük el magunkat magyar embernek. Az ősi „mogyeri” névben az „eri” szó megint csak embert jelent. Mikor azután elfelejtettük, hogy a magyar névben egyszer már benne van ember voltunk, a magyar észjárás szerint megint csak nevünk mellé kellett tennünk lényegünk kifejezőjét. Így azután mi magyarok kétszeresen is embernek valljuk magunkat.
Ez a mi emberségünk, ha arról az oldalról nézzük, miként lehet magunkat az életbe átpalántálni: életforma; ha pedig arról az oldaláról nézzük, milyen rendeltetéssel állított Isten bennünket erre a helyre: hivatás, hit, színvallás. De belső lényege szerint: az örök magyar lélek. A magyar személyiségnek gazdagsága. Beláthatatlanul messziről ránk szállott örökség. Kettős, díszes palástként súlyosodik reánk. Méltóságteljesen és tempósan mozgunk benne. Nem enged elhamarkodott mozdulatot, túlságosan sietős lépéseket. Szavunk és tettünk is hozzá igazodik. A belső lényeg és a külső megnyilatkozás összefonódik. S ebben az el nem választható, fel nem bontható egységben vagyunk azok, akik éppen vagyunk: magyar emberek. Örökségünk birtokában önérzetesek is vagyunk. Nemcsak másokkal, de egymás között is. Ősi törvényünk és örökségünk mindnyájunkat egyformán megillet. Úgy látszik: az ilyen fajtának nem is lehet tömegben haladni. Emberséggel két oldalról megtámogatott személyiségünk büszkén és magában szeret állani.
A magyar ember bűnei közé sorozzák tehát azt is, hogy nem szervezhető. Nehezen melegszik idegen fejekből pattant gondolatok tüzénél, és hümmögő bizalmatlansággal tekint a máglyarakóra, aki több fényt és több melegséget igér, ha tüzét körülállják. Nem szívesen sorakozik fel, nem szívesen verődik tömegbe, mintha ennek kötöttebb mozgását sem vállalná hámhoz nem szokott háta. Biztonságosabb az érzése, ha kívül van a szorító erejű kapcsokon, és érintetlenebb a szabadsága, ha a maga feje után tehet-vehet. Vasárnap délelőtt a templom körül, a piacon, a községháza előtt, a vasárnapi ruha tiszta komolyságában vagy az ünnepi fekete egyszerű díszében bő áradással gyűlik össze belső szabályának kénytelensége szerint és a szertartás kikerülhetetlenségének érzésével. De négyes sorokba állítani, felvonultatni, erejét neki idegen formákon keresztül megmutattatni – mintha nem az ő ízlése szerint való lenne. Ilyet szívesen elnéz, megtekint, elszemlél, de csak inkább a járda széléről.
Ezért a magyar ember bűnei közé sorozzák, hogy túlságosan magának való. Magának valóságában nehezen összeálló közeg. Nehezen lehet duzzasztani és zsilipelni, mesterségesen sodró erejűvé zúdítani, még ha ez a zúdító erő a saját malmára hajtaná is a vizet. Sokkal inkább záporeső, millió csöppjéből áradattá duzzadó égi áldás, villámlással és mennydör[394]géssel megkönnyebbülő feszültség, sokkal inkább kikerülhetetlen cselekvés, mint mesterségesen sűrített erők szándékos kirobbantása. Mérnökileg szabályozott csatornái akár örökké is szárazan álljanak. Egy csöpp víznek sem jut eszébe, hogy a csatornák kedve szerint közlekedjék. Úgy látszik: van valami különös törvénye, magamagának való hajszálcsövessége, amelyen keresztül helyreáll és érvényesül belső lényege. Kell, hogy legyen valami ki nem mutatott, be nem bizonyított, lehet, hogy már elfelejtett belső hálózata és keringése, amelyen minden idegen kapavágás egy ősi rendszer szabályosságát bontja meg.
Hiszen a magyarságnak értenie kellett a szervezéshez. Csak ő tudott megmaradni a világnak ebben a kis fészkében, ahol századokon keresztül minden birodalom csak feloszlásra és pusztulásra volt ítélve. Mégis csak élnie kell valahol a magyar szervezési tudomány mélységes titkának, ha még nem is a nemzet tudatában, de a nép tudat alatti lelkében.
Mégis szórják ránk mások és szórjuk magunk magunkra a vádat, hogy hámot, féket, zablát nem tűrő, szervezhetetlen tömeg vagyunk. Csakhogy bennünket leginkább Nyugatról akartak megszervezni. Idegen szellemben, idegen észjárással, idegen elgondolással. Ebben az elgondolásban mindig ott volt a kikényszerítő hatalom, és ott volt az ázsiai magyarság pacifikálásának balga és együgyű gondolata. És mindig az tűnt ki, hogy megszervezhetetlenek vagyunk.
A magyar nép jogász nép, mindig tudott a maga jogával élni. De kettős emberségében mindig úgy élt a maga jogával, hogy az idegeneknek nem jogokat, hanem kiváltságokat adott. De a nyugati szervezéssel szemben csak jussát és emberségét látta veszélyeztetve, s ezért legfeljebb ellentállásában vált szervessé. Az idegen észjárás szerinti rendcsinálás és szervezés nem élesztett, hanem elfojtott. S az élet, a magyarul elgondolt, és egyedül élhető élet hirtelen lobbanással válaszolt a fojtogató levegőtlenségre, és úgy égetett, ahogy tudott. A magyar ember úgy érezte, hogy az idegen szervezés nem európai államok közé sorozta, hanem utá- [???] az életet adja, hanem az életét veszi. Mikor pedig az életéről volt szó: a magyar magyar akart maradni, személyiségét az élet jogán meg kellett óvnia, tehát kikerülhetetlenül individualistává kellett merevednie. A magyar embert tehát nemcsak azért nem lehet megszervezni, mert individualista, hanem azért individualista, hogy ne is lehessen megszervezni. A magyarban az önvédelem individualizmusa: a maga szabad és független, de másképpen el sem képzelhető életének ősi parancsa, az idegen észjárás még idegenebb megszervezési hajlamával szemben: az örök ellenállás.
Igen, de ott van a szörnyű ellentmondás, hogy a magyarságnak nagyon sokszor kellett hirtelenében haladéktalanul, halaszthatatlanul és türelmetlen habzsolással európaivá lennie, az európaiasságot magára öltenie és átvennie, hogy megmaradhasson és élhessen hivatásául kijelölt örökös birtokán. Nem csak Szánt István idején volt ez így, aki Magyarországot az [???] -na egészen a mai napig még jó néhányszor történetünk folyamán. Vert, üldözött és szaggatott a sors, de mikor néha megpihentünk, és észrevettük, hogy hol elmaradtunk békében megőrzött népek mögött, akkor türelmetlen vágtával hajráztunk a tőlünk eliramodott európai kultúra után. Akkor azután minden jó volt, ami európai volt. Minden, ami onnan eredt: lélekbe nyuló, elmemozdító, pénzzel biztató, gazdaságot ígérő, polgáriasult, pallérozott, finom, előkelő, választékos, korszerű és divatos volt, minél sürgősebben fel kellett ölteni, hogy az elmaradottság és bárdolatlanság gyanúját eltereljük magunkról.
Ezt a türelmetlen hajrát felső osztályaink tagjai vezették, akikre legfájdalmasabban nehezedett rá az életéért küszködő magyarság és a javaikkal dús életet élő nyugatiak közötti kirívó különbség. Európa elejét kellett beérni, vagy ha lehetett, megelőzni, s ezért már lépésben nem lehetett haladni. Ez a szervezés is megkerülte a szerves fejlődést, amit nálunk áthasonításnak nevezünk. Sürgősen pótolni kellett a mulasztottakat, s ezért kész rendszereket, kész módszereket, kész szervezeteket [395] ültettek át Nyugatról. Legtöbbször minden jó volt, ami nyugati volt, csak intézményeinkkel, szervezeteinkkel, gondolkodásunkkal és magatartásunkkal igazolhassuk: mi is valódi európaiak vagyunk.
Most már nemcsak a Nyugat akarta megszervezni a magyarságot a maga hatalmi eszközeivel és pacifikáló módszereivel, hanem a nyugati szellem is a magyar vezető rétegen keresztül, amely kénytelen-kelletlen belevetette magát az európaiság sodró áramába. És a réginek és elmaradottnak ezt a gyors átfestését az az osztály végezte, amely sorait maga is idegenből beolvasztott elemekkel egészítette ki.
A felsőbb osztályok a nyugati kultúrát egyszerűen magyarra fordították, és saját kultúrájuk is egyszerűen csak fordításkultúrává lett, amely lassanként nemcsak eltávolodott, de egyenesen elszakadt a magyarság zömének kultúrájától. Így a két réteg elszakadása szembeállította az egy törzsről fakadt kétféle magyarságot.
Kitűnt, hogy a magyar nép nagyon sokszor idegen szellemet, idegen észjárást és idegen magatartást tapasztalt a vezető magyarság oldaláról is.
Amit pedig a magyar ember a Nyugattól nem tűrt, azt a másik magyartól sem szívelte el.
A Nyugat hatalmi szervezésének és pacifikáló módszerének a vármegye és a szabad királyi városok állottak ellen. A nyugati észjárást követő magyar vezető osztály szervezésének pedig maga a magyar nép. Ősi jussát, szabadságát, függetlenségét, életformáját, hagyományait, érzelmi világát és eszejárását féltette az idegen jellegű szervezéstől.
A szervezés pedig mindig a központból érkezett, és a vidékre kívánt hatni. A mindenáron Nyugat felé iramodóknak a vidék állott ellen. Vidék volt a vármegye, a szabad királyi város és maga a magyar nép is. A nyugat felé rontókban félreismerhetetlenül magyar csak a virtus volt, hogy évszázadok mulasztásait évtizedek alatt akarták helyrepótolni.
A többi idegen. A magyar nép tehát ősi szervezetével válaszolt: a passzív rezisztenciával és az eb ura fakóval.
Az ónodi országgyűlés vétója, a nem koronázó Ugocsa, a karóba húzott Tyukodi pajtás, a kapát-kaszát fogó honvéd, a Bach-korszak népének kimeríthetetlen, de holt türelme, a trianoni kisebbségek fegyvertelen visszavágása, az ősi kimozdíthatatlanság vagy a kirobbanó virtus, a művelődni nem akaró tömeg és a pusztuló magyarság mind ilyen válaszadások voltak a Nyugat vagy a nyugati szellem szervező módszereire.
És minél nagyobb megpróbáltatást, szenvedést és összeomlást okozott a Nyugat szervezése, annál inkább megnőtt a bizalmatlanság minden új rend, minden új mód, minden új szer ellen, amely bennünket az ősi kárára idegen képmásra akart újjáteremteni.
És mindig a vidék volt az ellenállás, a protestálás, a nem koronázás, a vétókiáltás, az ősi kimozdíthatatlanság, az individualista, tehát a szervezhetetlen magyar.
Ilyennek kellett lennie, hogy századokon keresztül megmaradjon, megőrizze saját magát és lényegét, átvészeljen sorsfordulatokat és próbáratételeket, hogy ha majd ismét a maga rendje, belső törvénye és eszejárása szerint éledhet, megtalálja önmagát, és a megéledésből a maga képére életet is teremthessen.
Nem a nyugati kultúra elhajítása ez. Nekünk csak az kellett, amit abból a magunk szelleme szerint magunkévá tehettünk, áthasonítottunk, átlényegítettünk anélkül, hogy a magunkéból odaadtunk volna valamit. De mindent elvetettünk, aminek helyébe bennünket magunkat igényeltek cserébe. Önmagunkról, a mi magyar emberségünkről sohasem voltunk hajlandók lemondani. Mert ez a két oldalról is megtámasztott magyar emberségünk egyúttal Isten rendelte hivatásunk, amiről hitet tenni mindenkor hajlandók voltunk.
A magyar vidék pedig mindig a magyarságot mentette, mikor ellenállott.
A latin régió valóban vidéket is jelent, de a magyar észjárás szerinti regionalizmus nem a részlegesnek az uralma az egésznek a rovására. Nem élősködő a törzsön, nem a mindenáron való [396] tagadás, nem állam az államban, nem centrifugális, elszakadó erő.
A magyar régió: a magyar élet óvója és őrzője, a magyar ösztön, a magyar lényeg.
A magyar vidék mindig a nemzet maga volt, az egésznek érvényesülése a részben, a rész küzdelme az egészért.
Emellett a latin régió nemcsak vidéket, hanem tájat is jelent. De a mi szemléletünk szerint ez a táj megint csak magyar táj. Nálunk éppen a Tisza-Duna köze, az Alföld, a bácskai róna, a kiapadhatatlan termő erő, a földbe szerelmes emberek, ahol a kalászos és kapás alig-alig hagy helyet a virágoskertnek, s mindennek népe: magyarok és nem magyarok úgy, amiként egymás mellett és egymás között élnek.
Ha magatartásunkat a vidék, színünket ez a táj adja meg.
Ezért a magyar logika szerint vidék és táj együtthatása nélkül nem is volna igazi magyar élet.
Szükség van itt erre a magyar regionalizmusra. S ezért van szükség a délvidéki irodalomra is. A „délvidéki”-ben a vidék jelenti az egészért való harcot az örök ellenállás magyar formájában, és a dél jelenti a tájat, annak természeti és emberi sajátosságát, a levegőt, amit szívunk, a napot, amin melegszünk, a talajt, amibe gyökerezünk, a népet, aminek közösségében élünk, a népeket, akikkel együtt élünk, a földet és eget: nehézkedési törvényünket és röptünk tempóját.
Így élünk, látunk, alkotunk, teremtünk az örök ellenállás magyar szervezetében, a vidék bélyegével a homlokunkon és a táj pírjával az arcunkon.
A magyar regionalizmus tehát nem gennyesztő, idegen test a szervezetben, hanem életet adó és életet tartó elv, nem törvényellenes élősdi, hanem a törvény betöltése, a felelősség vállalása, – a magyarságnak a magyar észjárás szerinti biztosítása és megtartása.
De a latin regio a magyar nyelv hangsúlyában így él: régió. Sőt rendszerint ebben az összetételben használjuk: magasabb régiók. Tehát valami tisztábbat, felemelkedettebbet, valami fenségesebbet, földön felülit, megtisztítót jelent.
Magyar személyiségünk gazdagságában, beláthatatlan messzeségből ránk szállott örökségünk birtokában, emberségünk reánk súlyosodó, kettős díszes palástjában ezt a magyar életet nem is lehet másutt élni, mint a magyar régiókban: a magyar magasságokban.