Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Dudás Kálmán: Hajnali erkély

Fülemben egy kis dallam zümmögött.
Az éj a csókod oldta idegemben.
Erkélyeden, a friss függöny mögött
hajad a szőke szélre idelebben.
Idomaid szemembe égetem:
a mell finom íve a lombok tömbjén,
mi lent a téren zöld szegély-selyem,
mereng, mint vágytól előzmény.
Mert mintha lángok gyúltak volna ki
a bőr alatt a villanyos alakra –
ki tudta volna titkát bontani?
Sem éj, sem én, se szesz, se vén Szabadka!
mi ásítozva ébredt odalent.
A paplanát, a ködöset és párást,
serény sugárraj oszlató s a csend
cserepeit töré a csámpás csárdást
a fákkal járó hajnali zsivaj.
Egy-két torony nyúl nyúlánk, rőt gyönyörben
a tiszta égre galambjaival,
s harangja hangfüzére lengő gyöngyszem.
Feszülnek kint a kaszák és karok,
cséplők, dobok dongnak a város táján,
zuhog az aranybőség, és a sok
csűr és padlás kitárul most paráznán.
Szemem lehunyom: a dús, televény
síkok hátán, mint busa, vad bivalyhad
feszülnek egymás ellen feketén
a kapzsi, nyers erők. Halált izzadnak.
Csontok csapódnak, és a szusz kihagy,
a verseny áll, a szem. az ér haránt vág,
és pattanásig izznak az inak:
ki, ki hasítja a nagyobb barázdát?!
Aránytalan, konok egy küzdelem.
Hol áll meg? S állod-é, te rongyos népem?
A holnapod tán tarackot terem,
s koldustarisznya vár az ősi végen.
– Zuhanj a mélybe, erkély, hajnali!
Zuhanj vele, selyembe göngyölt tündér
és kapj magaddal az éj szálain,
hogy más virrasszon tétlen végzetünknél!
De mégse, mégse szakadj most alá,
erkély, te részeg, végzetes kilátó!
Lehetsz te még, előzve a halált,
oly fénybe szökkenő, jövőbe látó,
hogy vigaszom leszel a füstbe ment,
szerelmes hajnal minden bánatáért,
s a könyvek árnyékából fölemelt
fejem belengi fényed, bús halánték!
Szabadka, 1943 nyarán. [393]