Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Cziráky Imre: Indulóban

Holmi városi fajta ember, aki soha nem járja az erdőt, aki a fát csak felaprítva ismeri, talán soha nem gondol arra, hogy a fa is él, akár az ember. Biztosan bele se gondolt abba, hogy lám-e, a kis bölcső is fából van, a pihentető nyoszolya is, de még a koporsó is! Az ilyen ember el sem képzelheti, mitől van az, hogy némelyik öreg fa, amelyik emberemlékezet óta állja a vihart, hatalmas törzsével szinte időtlen idők óta uralkodik a többi fa, az erdő felett, egyszerre csak egy amolyan gyengébb, szinte hétköznapló számba menő, figyelemre sem érdemes, kis förgeteg nyomására megroppan. Lenn, a tövénél. Aztán elvágódik szépen, de olyan szépen, hogy alig törődik meg a koronája. Mintha úgy akarná, hogy estében is szép, tetszetős maradjon. Csak a fa tudta, érezte, hogy legbelül rágja, emészti valami, ha kívülről nem is látszik a baj, ha nem is tudta kívüle más, legfeljebb a fa nyakában lakozó harkály család.
A fa is él, akár az ember. Meg az ember sorsa is sokszor olyan, akár a fáé. A falu is csak olyan, mint egy kisebb fajta erdő, az emberek benne a fák. Ki kisebb, ki nagyobb.
Bajusz Márton volt a falu legnagyobb fája. Talán a legöregebb is. Hat családja volt, nem is számítva a hozzászámítandó unokákat és a számításba szinte alig jövő dédunokákat. Igen megszaporodott a Bajusz nemzetség! Akár a vagyon. Ő maga négy lánc földet kapott, Roza néni két láncot hozott. Így hát hat lánccal kezdték. Hatszor hattal fejezték be. Most már évek óta nem töri magát a szerzéssel Bajusz Márton. Most már csak „élvezteti” magát, amióta arányosan szétadta a földet. Nem írásbelileg! Ments Isten! Csak úgy, apai hatalmi szóval. Mert a „telekben” minden parcellácska Bajusz Mártont és nejét, szül. Kis Rozáliát vallja gazdájának. Van már ötvenöt esztendeje is annak, hogy az első kis fél láncocska hozzáragasztódott a jusshoz: az öröklött hat lánchoz. Akkor született az első gyerek is: a Fercsi.
Eddig csak egymást ajnározta Marci és Rozika. Egymásnak kedveskedtek, és a jussnak! Egymásnak csak úgy szemérmesen, ha más nem látta. Így szokta a rendes magyar paraszt. A földnek azonban kérkedő nyíltsággal, látástól vakulásig való verejtékezéssel, a magyar paraszt ősi, földéhes szerelmével. Meg is lett mindennek a maga gyümölcse: elsőbbet a Fercsike, aztán meg az első fél lánc.
Aztán, hogy jött a második gyerek: az újabb, a kisebb, azt ajnározták a Fercsi helyett. Épp úgy, mint az újonnan vett egy láncot. Így szaporodott a család is, a gazdaság is, kivált, amikor már Ferenc lett a Fercsiből, meg a többi kicsikéből és segítették fiaztatni az apródonként szaporodó vagyonkát.
De sok munka, de sok veríték, mire hatból hatszor hat lesz! Elnyüvi az embert. Megvéníti! Apró kis nyavalyákat oltogat a vérébe, csontjába, mellébe, kemény ráncokat vés az arcába. Van, aki nem is bírja. Van, aki dolgavégezetlen leroskad. Vagy az ágyba, vagy a koporsóba. Ki milyen törvényű.
Bajusz Márton nagy törvényű volt. Önmagával és családjával szemben is. Addig meg sem állt a munkával, míg a szerzésből minden gyerekének nem jutott annyi, mint amennyivel ő kezdte! Hatszor hat!
Nem marad az ilyesmi megbosszulatlanul. Szúrta a mellét már régen, kivált az őszi ködök idején, de fel se vette. Amikor aztán szélnek eresztették a legkisebb gyereket is, abbahagyta a munkát a két öreg. Csak a gyerekek dolgoztak már a nekik kiosztott földeken. Ők meg hagyták magukat „élveztetni”.
Olyan szép idők voltak ezek, akár ősszel a vénasszonyok nyara. Újra csak egymást ajnározták, mint valamikor. Kettesben templomoztak, kettesben üldögéltek a ház előtt, és úgy beszélgetve nézték a többi törtetőt. Tempósan, öregesen, öntudatos méltósággal. Sokat beszélgettek. Arról, ami volt. Néha arról is, ami van. Teszem azt arról a szúrásról, ami az ember mellét kínozza minden évvel erősebben. Pedig nem mutatja! Bele se görnyed a bajába. Nem tud arról a csendes pusztulásról senki, csak Roza néni, aki fültanúja, szemtanúja a hosszas, éjszakai fulladásoknak, köhögéseknek.
Aztán a csendes, álmatlan éjszakákon sok szó esett arról is, ami lesz! Ami [389] jön. A halálról. Nem ijedezve, rettegőn, hanem a fűt, fát, állatot tanulmányozgató, a természet tenyeréből élő öreg magyar parasztok hideg, kemény bölcsességével.
– Aki gyütt, az mén is… – szokták mondogatni egymásnak.
– A Fercsi most van az ötvenkilencedikbe, ugye, anyjukom?
– Szentmihálkó tőti! – erősítette meg Roza néni.
– Akkó mink most tőtjük a hatvanadikat, hogy egybe vagyunk!
– Úgy vélem én is, apjukom.
– Akkó… mán lassan mehetnénk is…!
Kis csend után az asszony ráhagyta.
– Aki gyün, az mén is, apjukom!
– Alighanem én mék elsőbbet…
– Elég baj az nekem!
– No, majd gyüssz aztán kisvártatva te is!
– Hát mán akkó nem is igen lesz maradásom!
No, így beszélgettek estédenkint. Hogy aztán bele ne veszejtsék nagyon magukat a halál gondolatába, vagy talán hogy ebbéli megnyugvásuknak mélyebb értelmet adjanak, egy kis hallgatás után ilyenkor meg-megcsörrent Márton bácsi kezefején az olvasó, és csendes mormogással belekezdett. Roza néni folytatta, ahogy kellett, s amikor párja a köhögés miatt már nehezen tudta mondani, hát átvette az előimádkozó szerepét is.
Másik este ugyanez a téma bukik elő, csak más formában. Hogy majd ki milyen ruhát vesz fel a nagy útra? Milyen legyen majd a koporsó? Kinek a vágyása szerint. Hogy tudja majd, aki életben marad!
Aki nem próbálkozott ilyesfélével, el sem tudja képzelni, milyen bőséges beszédtéma az elmúlás! Mi mindent lehet arról beszélni két okos öregnek, akik tudják, hogy indulóban vannak! Azonban ijedelem nélkül, bölcsen, okosan beszélgetni erről csak a természet tenyerében születő, abban élő, s az elmúláskor az Isten tenyerébe simuló magyar parasztok lelki békességével.
Így múltak az esztendők. Egymást váltogatta a nyár meg a tél.
Úgy ősz felé, hogy ködösebb lett az idő, Marci bácsit mintha sűrűbben fojtogatta volna a köhögés. Mindig nagyobb és nagyobb rész jutott Roza néninek az olvasóból. Az elalvás előtti beszélgetések régi témakörében mind több és több utasítás esett Marci bácsi beszédjébe a „hallomás” esetére.
Már jól benn jártak a novemberben, amikor egy este az öreg így szólt:
– Hallod-e, hékám, avvá vagyok, hogy hónap megvehedd az új kalendáriumot!
– Megvehetem, apjukom.
– Olyat, akibe van szép tiszta papír is, mer… mer hogy írni akarok bele. A hallomási rendelkezést! Ahogy megbeszétük. Ahogy megállapodtunk.
Az öregasszony szíve nagyot dobbant, de fegyelemhez, hallgatáshoz szoktatott szája csak annyit felelt rá.
– Majd akkó hát olyant veszek. Ahogy kee mondja.
Meg is vették a kalendáriumot, és másnap a déli harangszó után Márton bácsi feltette a szemüveget, kezébe vette a meghegyezett, sárga plajbászt, és a könyv hátulján lévő, szépen megvonalazott tiszta lapra nagy megfontoltsággal írni kezdett.
Roza néni a világért sem háborgatta volna. Úgy tett, mintha észre se vette volna, hogy mibe kezd az ő ura, de amikor kifordult a konyhába, csak elöntötte szemét a könny. Ő tudta már, hogy halálba készül az ember! Ezt is megbeszélték már régen A kalendáriumvásárlást. Abba íródik az utolsó parancsolat a családnak.
Be se mert menni. Csak kívülről hallgatózva eszmélt rá újra, hogy mennyivel nehezebb a köhögése az urának, mint azelőtt! Csendben tett-vett. Szótlan engedelmességhez szoktatott gondolatai visszaröppentek hatvan év távlatába. Észre sem vette, amikor egy-egy kövérre hízott könnycsepp belehullott a mosogatóvízbe. Amikor belegondolt abba, hogy maholnap özvegy Bajusz Mártonné lesz a neve, beleremegett. Odabenn reccsent a szék. Ijedten törölte kötője sarkába a könnyét. Aztán csendben nekilátott a törülgetésnek.
Azért az esti beszélgetés nem sokban különbözött a többitől, ha ugyan figyelembe nem vesszük azt, hogy az öreg már az olvasó első tizedénél elfulladt. Kevesellette a levegőt. Tüzes is volt. Roza néni előmerészkedett a kérdéssel.
– Apjukom, tán nem ártana, ha kihínánk a doktort?
– Nekem gondótad, hékám? Minek? Nem a betegsíg itt a baj!
– Hanem?
– A nyócvanhat esztendő, anyjukom! [390]
– No de azé csak köllene valamit!… – rebegte Roza néni.
– Hát köll is, nem mondom – mormogta vissza az öreg. – De majd ha virrad már! Ne botromoskodjunk éjszaka idején. Tudom én azt, hogy meg köll adni a módját. Hát majd elsőbbet kigyün a pap. A komasszony, a Treszka vezesse. Majd reggel! Nyughass addig!
Nem mondhatta tovább, mert erős köhögési roham vett erőt rajta. Hogy elcsendesedett, az asszony megkérdezte:
– Hát oszt beleírt kee mindent?
– Bele.
– Mer mondom, hogy ne legyen keverődzés.
– Nem lesz, ne félj! Mindent beleírtam, ahogy megállapodtunk. Majd temetés után Ferenc olvassa föl minnyájának! De most mán te is alhatná tán, anyjukom, mer reggelre alighanem sok dolgod lesz…!
Elcsendesedtek. Egyik sem aludt pedig. Egész hajnalig. A halódó öreg, amennyire csak engedte fogyó ereje, visszafojtotta köhögését, nyögését, pedig alig kapott levegőt. Roza néni sem szepegett, de befelé csak úgy hullt a könnye. A hajnali harangszóra merte csak felemelni a fejét. Hogy embere is megmozdult, belekezdett az úr angyalába. Márton bácsi erőlködött, hogy vele mondja. Hogy elvégezték, feltápászkodott az öreg.
– Hát elsőbbet is majd én készülök föl, hékám! Kíszíjj elő mindent!
Roza néni az első pillanatban úgy nézett rá, mint aki nem érti.
A nyoszolya szélén lihegő öreg türelmetlen mozdulattal intett neki.
– No, csak elő a tiszta ruhává, az ünneplős lajbivá…! Kapcát, csizmát! Főkíszülök! – Aztán magyarázólag hozzátette: – Mán csak inkább te kíszíjj föl, mint valami más halottmosó vínasszony! Engem ugyan ne lásson gyámótalannak még halálomba se senki!
A nehéz csizmákat már nem tudta megemelni lábával. Úgy emelte a csizmás lábakat az asszony a tisztára vetett ágyra.
– Most híhatod a komasszonyt!
A nagy szenzációra elősiető komasszony nem is mert csodálkozni, hogy nagyhatú komája így, teljes felszereléssel, indulásra készen várja a halált. Tudta, hogy mindig nagy törvényű ember volt, s így a csendes dicsértessék után alig merte elrebegni az ilyenkor szokásos kérdést.
– No, hogy van kend, koma?
– Megvagyok, komasszony. Lassan. Indulóban…
Aztán végignézett a két ijedt és parancsolatot váró asszonyon. Kissé fátyolos hangon, de teljes határozottsággal osztotta ki nekik a parancsolatokat.
– Hékám – mondta a párjának –, te most igenyest a Rozinkhó mész. Megmondod, hogy mámma alighanem menendő vagyok. Ő szóljon a Fercsinek meg a többinek is. Te meg iparkodj vissza. A Rozi is gyűjjön, hogy idejibe begyúrjátok a pogácsát is, ahogy megbeszétük. Eleget süss, nehogy szó érjen aztán!
Hogy a köhögési roham elfogta, kis szünetet tartott, aztán a komasszony felé fordulva folytatta.
– Te meg, Treszkánk, úgy intézd, hogy a kismise végire ott legyé a templomba! Oszt az öreg papot vezesd ki, ne a káplányt! A harangozónak meg kiadod, hogy amikó a pap a szentsíggel kifordul a templomajtón, abba a minutába csendítse meg a lélekváltságot. De rendesen húzza! Szépen, kettőztetve, mint a régi öregeknek. Az anyjukom majd megszolgál neki érte. Aztán gyühet a doktor is, ha a pap elment.
Roza néni már javában gyúrta a pogácsát, amikor megcsendült a lélekváltság kisharangja. Hangja úgy imbolygott a falu felett, mint az ijedt gyereksírás. Az, kíváncsi meghökkenéssel állt meg itt is, ott is, úgy hallgatták a harangocska zokogását, amint belecsilingelte a fülekbe: …Is-te-nem… Is-te-nem…! Mert azt csilingeli ilyenkor a harang. A haldokló helyett.
Márton bácsi is meghallotta a harangszót. Csendesen keresztet vetett, és nyugodt biztonsággal mondta ki ő is: Istenem…!
Roza néni, szegény, majd elejtette a szakajtót, hogy a csilingelő harangszót meghallotta. Befutott a szobába. A szó elakadt ziháló, ijedt, öreg mellében.
Az emberke szólt hozzá nyugodt komolysággal:
– Hallod, anyjukom? Nekem szól. Hát most mán te is kíszülj föl, hozd be az asztára a sót meg a kinyérkét, ahogy ilyenkó szokták. Tedd ide a körösztöt meg a gyertyát is.
Megjött a pap. Az öreg szépen meggyónt, megáldozott, annak rendje és módja szerint. A pap a doktor után érdeklődött. Megmondták, hogy jön az is. Aztán el is beszélgettek egy kicsit. A végén meg[391]csókoltatta Márton bácsival a keresztet, kezeltek, s bátorításul a búcsúzáskor elmesélte, hogy az öreg Fekete is éppígy volt, de már jobban van.
Hogy a pap elment, szállingózni kezdtek a rokonok.
Bajusz Márton pedig ott feküdt a halotti ágyon, ünneplő feketében, csizmástól, és ha nem is igen beszélt, számon tartotta mégis, ki jött be.
Ahányan csak jöttek, megkérdezték:
– Hát hogy van kee?
Az öreg szótlan bólintott csak, ami arra jött ki, hogy – láthatod, lassan, mint aki indulóban van.
A gyengébb szívű asszonynépség ilyenkor nem állhatta ki sírás nélkül. De mert sírni odabe mégsem lehetett, hát kifordultak ilyenkor a konyhába, hogy résztvevő könnyeikkel szaporítsák Roza néni könnyeit. Aki emberféle volt, az benn maradt, és leült a lócára. Csendesen beszélgettek, hallgatták az öreg hörgő lélegzését.
Delet harangoztak már, mire a doktor megjött.
A konyhában a frissen sült pogácsa illata csiklandozta az orrát. Benn a pogácsasütéstől melegre fűtött kemencéjű szobában már vagy hatan voltak. Hogy a doktor megjött, kiszállingóztak, csak Ferenc, a legöregebb fiú maradt benn.
A doktor a beteg feje fölé hajolt, és feladta a szokásos kérdést:
– Hát mi baj, hol fáj, Marci bácsi?
Az öreg elmosolyodott.
– Mi a baj? A nyolcvanhat esztendő! Oszt odafönt aszonták, elég vót mán neked, öreg Bajusz Márton ennyi is!… Én meg belealapszok. Bajos ott mán tenni valamit!
– Na, majd azért csak megpróbálunk valamit – szólt közbe a doktor – …de mi a csodának öltözött így fel? Fázik?
Az öreg fölényes nyugalommal nézett a doktorra, és magyarázólag nyögte:
– Azé… mert bajos őtöztetni a hóttetemet, ha mán kihül…! Azé…! Hogy velem ne bajlódjonak!
A doktor meghökkent, s a türelmetlen meleg miatt kigombolta a kabátját.
– Aztán ez a hőség! Az Isten szerelmére, hát miért tüzelnek ilyen irgalmatlanul?
Marci bácsin köhögési roham vett erőt, így hát Ferenc fia magyarázkodott helyette:
– Hát édesanyám kíszül a torra, süti a pogácsát!
A doktor pár pillanatig nézte a lihegő embert, majd ezt motyogta:
– Hát mindegy… majd valami oltással beadunk mégis, hogy könnyebb legyen.
Marci bácsi felhördült.
– Nekem?! Ne fárissza magát, doktor úr! Mindegy az mán! Megvótam én ótás nékű nyócvanhat esztendeig, most is megleszek!
A doktor visszafordult.
– Ez csak könnyíteni fog! Vagy talán fél…?
Bajusz Márton hirtelen olyan mozdulatot tett, mint aki fel akar ülni.
– Hogy én… félek? – kérdezte. – A haláltól?!… Élni se féltem! Ferenc, segítsd le rúlam a lajbit! Maga meg ótson!
Ferenc fia készséges óvatossággal szabadította ki a nehéz posztókabátból az öreg egyik karját. A doktor valami kámforos injekciót adott, és intett Ferencnek, hogy hagyja úgy a kabátot az esetleges későbbi oltásokra való tekintettel.
A visszahanyatló öreg zihálva dörmögte:
– Nem félek én… csak az Úristentül… de ammeg irgalmas…
Még a doktor össze se csomagolhatta műszereit, amikor Bajusz Márton szinte erőltetett hetykeséggel odaszólt a fiának:
– Ferenc, kűdd be anyád!
Roza néni sietve jelentkezett.
– Hát hékám, fizesd ki a doktor urat, aztán meg, ha kisűt a pogácsa, behozhatsz nekem is kettőt!
Még kezet is fogott a doktorral, hogy az elbúcsúzott. A kistányéron behozott pogácsákat odarakatta a feje mellé a székre, aztán kiparancsolta a családot, hogy ebédeljenek. Aztán lázas, reszkető kezével a szájához erőltette az egyik pogácsát. Hogy beleharapott, bal kezét, melyre az olvasó volt rátekerve, az álla alá tartotta, hogy a morzsa el ne hulljon. Úgy illős az.
Roza néni benn maradt, és reménykedő gondoskodással mosolygott rá a könnyein keresztül, s ott topogott az ágy mellett.
– Ízlik, apjukom? – kérdezte szorongva.
– Ízlik – bólintott rá a párja. – Köszönöm is, Rozám…! Ezt is… meg… – [392] s itt szabadon maradt kezével megsimogatta az asszony eres, ráncos kezefejét – meg… mind, amit sütötté… dógoztá… nekem… meg a gyerekeknek hatvan esztendőn átal… De eriggy…, oszt egyetek. Majd én is elszuszmatolok addig…
Roza néni szemét elöntötte a könny. A simogatástól… a köszönő szavaktól. A szíve elszorult, és hatvan év minden szeretetét összesűrítve, ügyetlen suta mozdulattal hajolt le, hogy megcsókolja párja verejtékező homlokát, és a belsejét szaggató fájdalom csak egy reszkető szót ejtett a szájára:
– Mar…ci…!
Az öreg nem válaszolt. Lehunyta a szemét, mintha pihenni akarna.
Egyedül maradt. Elcsendesedett.
Még egy negyedóra sem telt el, a gyerekek még ettek, de Roza nénit a szorongás mégis behajtotta. A gyerekek csak a nagy sivalkodásra szaladtak be utána.
Már késő volt. Bajusz Márton már elindult.
Ott feküdt a nyoszolyán kinyújtózva, méltóságteljesen, fehér bajsza alatt a haláltól sem félő magyar paraszt bölcs mosolyával.
Az ünneplős lajbiból kiszabadított keze görcsösen fogta az olvasót. A nehéz posztókabát mintha panyókára vetve kérkedett volna a Halállal. Mintha csak holmi kis vasárnapi sétára indulna, csak a szomszéd sarokig…
Kifordított tenyerű bal kezében pedig ott aludt csendes nyugalommal az utolsó pogácsa három kis morzsaszeme.