Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. szeptember 15) 9. szám

Prokopy Imre: A délvidéki író és a nemzetiségi kérdés

Ezt a tételt kérdés alakjában úgy is lehetne felállítani: mi a szerepe, és mi legyen a feladata a délvidéki írónak a nemzetiségi kérdésben itt, a hét nemzetiség lakta Bácskában, vagy – ha az egész visszatért Délvidéket és még a bánáti részt is számításba vesszük – ezen a nem kevesebb, mint tíz kisebb-nagyobb népcsoport lakta területen?
Újat erről a mindnyájunkat közelről érdeklő témáról nemigen mondhatok, különösen a délvidéki íróknak nem, akiknek – velem együtt – e terület visszacsatolása előtt bőséges alkalmuk volt a kisebbségi sorsot és a nemzetiségi kérdést minden vonatkozásban és hatásában saját tapasztalatuk alapján megismerni. Bizonyos fokig itt is áll a közismert régi mondás: „Grau ist alle Theorie”, és ennek logikus kiegészítéseképp a magyar példabeszéd: „Gyakorlat teszi a mestert.” Az elméleti ismeretek egymagukban nem elegendők ennek a meglehetősen kényes és bonyolult kérdésnek a kellő megértéséhez és közmegnyugvást keltő megoldásához. Az elméleti tudásnak és képzettségnek tehát gyakorlati érzékkel és józan belátással, a törvényes szabályozásnak pártatlan és méltányos, de ha kell, egyúttal erélyes végrehajtással kell párosulnia, ha a végső célt: a jogos nemzetiségi kívánságoknak az állami és nemzeti felsőbbrendű érdekek sérelme és veszélyeztetése nélküli teljesítését s ezzel a belső rend és zavartalan együttműködés biztosításán, el akarjuk érni.
Ezt a bölcs és emberséges nemzetiségi politikát gyakorolta a magyarság évszázadokon át. Ha nem ezt teszi, hanem más, erőszakos beolvasztás révén már régen népileg is egységessé vált nemzetek példáját követi, akkor legkésőbb a XIX. század eleje óta a Kárpát-medencében bizonyára már csak egy, nyelvileg is teljesen homogén magyar nemzet élne.
Hogy ezt a magyar nemzetiségi politikát igazi érdeme szerint értékelhessük, nem kell mást tennünk, mint a Trianon előtti Magyarország nemzetiségeinek, de különösen a hazai szerbségnek a helyzetét összehasonlítani a Trianon után az ún. utódállamokba szakadt magyar kisebbség helyzetével.
A magyarországi nemzetiségek helyzetét alapjában az 1848: XX. tc. és az 1868: XLIV. tc. szabályozta, az 1868: IX. tc. pedig a hazai szerbségnek olyan egyházi és iskolai önkormányzatot biztosított, melyről Kraft István dr., a jugoszláviai németség volt vezetője, a Skupština 1937. március 3-i ülésén kijelentette, hogy „a jugoszláviai német kisebbségi iskolakérdésnek valósággal ideális megoldása lenne az az egyházi és iskolai autonómia, amellyel a magyarországi szerbség 1918 novemberéig csorbítatlanul és háborítatlanul rendelkezett”. (Deutsches Volksblatt 1937. március 6.)
A magyar kormányzatot legfeljebb az 1868: XLIV. tc. végrehajtása során egyes közigazgatási, tanügyi vagy egyéb hatóságok és egyes alantas közegek által túlbuzgóságból, vagy hozzá nem értésből, itt-ott talán rosszhiszeműségből is elkövetett hibák és mulasztások miatt érheti némi gáncs. Erről bizonyos joggal főleg a szlovákok panaszkodhattak, akik azonban egyes, törvény biztosította jogok megvonását annak köszönhették, hogy vezetőik pánszláv és államellenes politikai magatartásra vetemedtek. Iskolaügyi téren bunyevác testvéreinknek is voltak bizonyos teljesítetlen kívánságaik. Ennek az általuk többször felhozott sérelemnek az orvoslása most, az új tanév elején egy bunyevác tanítási nyelvű gimnáziumi és polgári iskolai tagozat megnyitásával fog megtörténni. Jobb későn, mint soha!
Hogy ezzel a széles körű önkormányzattal, valamint a szerbségnek gazdasági, kulturális és politikai téren biztosított nemcsak egyéni, hanem kollektív kisebbségi jogokkal szemben milyen volt a jugoszláviai magyarság helyzete, azt a délvidéki írók saját tapasztalatukból tudják. Ezt a helyzetet az SHS-beli többi kisebbségekkel együtt a Saint-Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötött szerződés szabályozta, melynek rendelkezései a biztosított kisebbségi jogok mértéke szempontjából valósággal eltörpülnek az említett 3 magyar tételes törvény világviszonylatban is mintaszerű rendelkezései mellett. Hogy aztán a gyakorlatban miképpen alkalmazták a kisebbségi szerződés egészen minimális jogokat legalább [385] papíron biztosító rendelkezéseit különösen a magyar kisebbséggel szemben, az szintén nem titok a délvidéki írók előtt. E tekintetben csak azt idézem emlékezetükbe, hogy az 1921. június 28-i vidovdani alkotmánynak csak a 16. §. utolsó, szám szerint 13. bekezdése tartalmaz mindössze három sornyi rendelkezést a más fajú és nyelvű kisebbségi gyermekek anyanyelvi elemi iskolai oktatásáról, s hogy a parancsuralom dekretálta 1931. szeptember 3-i alkotmányban egyáltalán szó sincs nemzeti kisebbségekről és kisebbségi jogokról.
Hogy ezzel szemben a nemzetiségi kérdésben milyen a magyar kormány és a magyar társadalom álláspontja, és milyen fontosságot tulajdonítanak nálunk a nemzetiségi kérdésnek különösen azóta, hogy a visszaszerzett területekkel megnövekedett államunkban a nemzetiségek arányszáma a trianoni Magyarországon megejtett 1930. évi népszámlálás 7,5 százalékos arányszámához mérten anyanyelv szerint 22,5%-ra, nemzetiségi bevallás szerint pedig 19,1%-ra emelkedett, arról a kormányférfiak egyre megismétlődő nyilatkozatai, sorozatos parlamenti felszólalások és társadalmi megnyilatkozások, továbbá az egyetemi kisebbségi intézetek és a Külügyi Társaság Balkán-bizottságának serény tevékenykedése, a nyári egyetemeken tartott előadások, mint legutóbb Debrecenben is, aztán a magyar sajtóban: napilapokban és folyóiratokban megjelent cikkek és komoly tanulmányok százai tanúskodnak.
Mi legyen tehát a délvidéki író különleges szerepe és szinte hivatásszerű feladata ebben az illetékes köröket és úgyszólván az egész közvéleményt oly élénken foglalkoztató kérdésben? Itt – nézetem szerint – mindenekelőtt az „író” szó fogalmát és helyes értelmezését kell tisztázni. A sokrétű nemzetiségi kérdés tárgyalásáról és az ezzel való beható foglalkozásról lévén szó, író alatt nemcsak a szépírókat és költőket, az újság- és közírókat, hanem a szakírókat, mint pl. a történetírókat, gazdasági és egyéb szakírókat is kell érteni. Mindegyik kategóriára más-más teendő vár.
A délvidéki szépírók és költők egyik feladata az legyen, hogy a kellő nyelvismeret birtokában folytassák Szenteleky Kornél céltudatos kezdeményezését, aki a szerb írók és költők felé keresett szorosabb kapcsolatot, és a magyar és szerb irodalom kiválóbb termékeinek művészi fordításával igyekezett a szellemi téren való egymáshoz közeledés és a kölcsönös megértés útját egyengetni. A Mladen Leskovachoz intézett leveleiben és a Jovan Dučić költővel és diplomatával még Kairóban folytatott megbeszélései során ennek a helyes és tiszta szándékú törekvésének iparkodott a szerb írók között is meggyőződéses híveket szerezni. Ebbeli fáradozásának az emlékét az 1927-ben megjelent „Bazsalikom” című antológia őrzi, mely az ő és Debreceni József sikerült fordításában több szerbiai és néhány délvidéki szerb költő verseit ismertette meg a magyar olvasóközönséggel. Ilyen irányú munkásságának a folytatása volt Jovan Dučić „Álmok városa” című művének, a Kende Ferenc alapította „Jugoszláviai Magyar Könyvtár” első kötetének megjelent fordítása. Az 1928-ban megindított Vajdasági Írás, és a fáradhatatlanul szervező Csuka Zoltánnal együtt 1932-ben alapított Kalangya is többé-kevésbé a magyar-szerb irodalmi és egyéb kulturális értékek kölcsönös megismertetésére irányuló törekvés céljait szolgálta, délvidéki viszonylatban pedig úttörést jelentett az itteni magyarságnak és szerbségnek legalább szellemi téren való együttműködése felé. Hogy aztán ennek a hídverési kísérletnek még Szenteleky életében nem volt számottevő eredménye, annak oka főleg az akkori politikai viszonyokban, a kellő megértés és támogatás hiányában és a szerb írók többségének hűvös, sőt elutasító magatartásában rejlett. De a magot Szenteleky elhintette, és most már az ő nevéről elnevezett társaság tagjainak a küldetése, hogy ezt az egészséges magot kicsiráztassák, és kalászba szökkentsék.
Itt mint követendő példára rá kell mutatnom Szenteleky jó barátjának és lelkes munkatársának, Csuka Zoltánnak a jelzett irányban évek óta kifejtett sokoldalú és elismerésre méltó tevékenykedésére, melynek egyik állomása szerb íróknak budapesti bemutatkozása és magyar íróknak belgrádi szereplése volt. A Szenteleky Társaságnak a változott viszonyok között most az lehetne egyik feladata, hogy mielőbb felvegye a kapcsolatot a f. é. március hó óta már megint működő Matica Srpskával, s ezen túlmenően az itteni német, bunyevác-sokac és tót értelmiséggel, és az e kisebbségekhez tartozó írókkal is érintkezésbe lépjen a szellemi [386] téren való szorosabb együttműködés előmozdítása érdekében. Nem szenved kétséget, hogy ennek az együttműködésnek üdvös és megnyugtató hatása lenne más vonatkozásban is, és idővel jelentékeny mértékben elősegíthetné a – sajna – még mindig tapasztalható politikai és társadalmi feszültség kívánatos megenyhülését. A félreértések eloszlatása és bizonyos ellentétek remélhető kiegyenlítése érdekében a Szenteleky Társaságnak és általában a délvidéki íróknak meg kellene kísérelniük azt is, hogy az itt élő nemzetiségek kulturális egyesületeivel és csúcsszervezeteivel karöltve közös hangversenyeket, művészeti kiállításokat és felolvasóüléseket rendezzenek, s ha ez most, a háború vérzivatarai közepette még megvalósíthatatlannak bizonyulna, hát akkor nyomban a békés állapot helyreállta után. A közös megbeszélések és a kitűzött cél érdekében önzetlenül végzett együttes munka bizonyára csökkentenék a súrlódási felületeket, és előkészíthetnék a talajt más irányú, de szintén a köz javát szolgáló, közös tevékenység számára.
A hírlap- és közírónak ezenfelül még az is egy nagy körültekintést és tapintatot igénylő feladata, hogy a legéberebb figyelemmel kísérje a délvidéki lakosság, különösen az itt élő nemzetiségek mozgolódásait, kulturális, gazdasági és szociális kívánságait és esetleges sérelmeit, s hogy ezekről mint lelkiismeretes krónikás pontosan, a tényeknek mindig megfelelően tájékoztassa a Délvidék és az ország közvéleményét. A jogos kívánságok teljesítését előmozdítani, az igazolt panaszok orvoslását elősegíteni, az elégedetlenkedőket megnyugtatni, a kételkedőket meggyőzni, a csüggedőket buzdítani, a hangoskodókat leinteni, a türelmetlenkedőket lecsillapítani, a zavart keltőket és gyűlölködőket leszerelni, az idegenkedőket a közös haza, a közjó odaadó szolgálatára megnyerni, az esetleges hatalmi túlkapásokat számon tartani és ostorozni, s ezek veszélyes következményeire a közvélemény és a hatóságok figyelmét felhívni, minden erővel egy igazi közszellem kialakításán munkálkodni a megbékülés és kiengesztelődés igéinek szüntelen hirdetésével, az egymásra utaltság és a sorsközösség szabta állampolgári kötelességek fenntartás nélküli becsületes teljesítését követelni, mindenekfölött pedig a magyarságnak temérdek véráldozattal megszentelt, ezeréves jogát a Délvidék istenáldotta földjéhez szóval, írásban – és ha kell – tettel is megvédeni: íme nagy vonásokban ez a feladat vár a délvidéki írókra különösen most, ezekben a válságos és vészterhes időkben.
A történetíró is megtalálhatja itt a maga különleges feladatkörét, csak folytatnia kell a Thimek, Iványiak és Dudások rendkívül értékes munkáját, s a többi közt a levéltárak elsárgult és porlepte irataiból összegyűjtött adatok alapján tudományos felkészültséggel megírni a délvidéki települések és telepítések, valamint a Trianon utáni 22 és fél év délvidéki vonatkozású történetét is. Úgy tudom, hogy egy ilyen, a volt jugoszláviai magyar kisebbség történetét tárgyaló munka megírásával Csuka János jeles kollegánk már régebben foglalkozik is.
A gazdasági szakíró és statisztikus egyik fontos témája pl. annak a felkutatása és adatszerű megállapítása lehetne, hogy milyen volt a Délvidéken a földbirtok megoszlása nemzetiségek szerint Trianon előtt, aztán a jugoszláv uralom alatt, és milyen most, amióta ez a terület visszatért az anyaországhoz. Egy kisebbségi német szakíró néhány év előtti megállapítása szerint az ún. Vajdaság területén a megművelt föld 31,16%-a a szerbeké, 33,5%-a a németeké volt, és csak 24,6%-a a magyaroké. Itt aztán bekapcsolódhatik a szociológus és statisztikus is annak a felkutatására, hogy milyen most, a visszacsatolás és több jóvátételi intézkedés után az ún. nincstelenek nemzetiségek szerinti számaránya itt, a Délvidéken, és milyen ezeknek a jelenlegi sorsa munkaalkalom, megélhetés, lakásviszonyok és egészségügy szempontjából.
Rendkívül érdekes és felette tanulságos lenne továbbá ezeknek a feltárt adatoknak az összehasonlítása pl. Milorad Savić, a jugoszláv kereskedelmi minisztérium volt osztályfőnökének adataival, aki „Naša industrija, zanatlija, trgovina i poljoprivreda” című, 1932-ben megjelent könyvében 120 000-re becsülte a nincstelen mezőgazdasági munkások számát a Duna bánság területén, akiknek háromnegyed része, vagyis 90.000 magyar nemzetiségű volt. Ezzel szemben a volt vajdasági munkáskamara egy 1929. február havában összeállított és az illetékes minisztériumokhoz felterjesztett beadványában csupán az ún. Vajdaság területén 150 000-re tette a földművelésből élő, de saját földdel nem bíró munkások számát, akiknek túlnyomó [387] része e jelentés szerint is magyar nemzetiségű volt. Mennyi alkalom kínálkozik itt is az elmaradhatatlan és az osztó igazság jegyében eszközlendő kiegyenlítésre és jóvátételre!
A délvidéki íróknak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos tennivalóiról még sok egyebet is lehetne mondani, ha ehhez több idő állna rendelkezésemre. Ezúttal a fentiekhez még csak azt fűzöm hozzá, hogy itt még a nyelvésznek is akadhat hálás témája, amint ezt Bogner József dr. képviselő és kedves kartársunk „A szerb uralom hatása a délvidéki magyarok nyelvére” című igen érdekes munkája is mutatja. De abból is, amit elmondandónak véltem, meg lehet állapítani, hogy a délvidéki írókra sokféle teendő hárul, ha hivatásuknak ezen, a lakosság népi összetétele szempontjából valósággal mozaikszerű területen igazán meg akarnak felelni. És megállapítható az is, hogy a nemzetiségi kérdés nemcsak politikum – ami voltaképpen kívül esik az író munkakörén –, hanem egyszersmind komoly munkával járó, igen fontos kulturális, gazdasági, szociális és egyéb probléma is. S ha előadásomban ennek a ránk nézve különösen jelentős kérdésnek főleg szerb vonatkozásait domborítottam ki, úgy ennek az a magyarázata, hogy ezen a területen a kérdés súlypontja a szerb nemzetiségen van. Hogy miért, azt nem szükséges bővebben fejtegetni, mert az 1848–49-i és az 1918. november 25-i események óta azt mindannyian nagyon is jól tudjuk. A magunk munka- és hatáskörében ezért fokozott buzgósággal azon kell munkálkodnunk, hogy a hazai szerb nemzetiség vezető rétegeivel, a szerb értelmiséggel, de magával a néppel is – különösen kulturális téren – mennél szorosabb kapcsolatokat létesítsünk Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc és Eötvös József hagyományainak, valamint Bethlen István és Klebelsberg Kunó, legújabban pedig Kállay Miklós miniszterelnök a nemzetiségi kérdés megoldásáról vallott felfogásának szellemében. Hogy mi ennek a szellemnek a lényege, azt a többi közt Deák Ferencnek 1868-ban elmondott egyik beszéde mutatta meg ország-világnak, amikor egy képviselőházi vita során kijelentette, hogy a Nemzeti Színháznak nyújtandó államsegélyt csak abban az esetben szavazhatná meg, ha egyúttal az újvidéki Szerb Nemzeti Színháznak is megfelelő államsegélyt juttatnak. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez az állásfoglalás világviszonylatban is egyedülálló példája az osztó igazság és jogegyenlőségi elv nagylelkű gyakorlati alkalmazásának.
A részünkről várható teljesítési készségnek az előfeltétele azonban az, hogy a kifelé kandikálásnak egyszer s mindenkorra vége szakadjon, s hogy ezen a területen is a nemzetiségek minden tekintetben és minden körülmények közt hűséges és megbízható polgárai legyenek a közös magyar hazának.
A magyar kormánynak nemzetiségi politikájában – amint ezt Balla Pál miniszterelnökségi osztályfőnök legutóbb a Matica Srpska augusztus 17-i ülésén kifejtette – az az álláspontja, hogy a hazai nemzetiségi polgároknak joguk van nyelvük, népi kultúrájuk szabad műveléséhez és fejlesztéséhez, joguk van ahhoz, hogy sajátos népi mivoltukat akadálytalanul kiélhessék, ha ők viszont állampolgári kötelességeiket híven teljesítik. Ezt a kettősséget Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkár több előadásában azzal a tömör formulával fejezte ki: „Suum cuique.” Én ezt az Ulpianustól származó jogelvet teljes szövegére egészítem ki, útmutatásul és mintegy életszabályul mindannyiunk számára: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere”: becsületesen élni, senkit meg nem sérteni, és mindenkinek megadni azt, ami őt megilleti.
Mi a nemzetiségeknek mindig igyekeztünk megadni azt, ami jog és igazság szerint nekik jár, és sohasem voltunk irányukban szűkkeblűek, annyira nem, hogy bízvást elmondhatjuk Petőfivel:
“Megosztottuk tivéletek híven.
Ha a szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott!” [388]