Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Csuka Zoltán: Takáts Gyula: Hold és hárs

A magyar líra kórusában mind erőteljesebben és gazdagabban hangzik fel az egyes tájak hangja; az irodalmi decentralizáció évtizedek óta vitatott kérdése kap ebben a nagy harmóniában is egyéni színeket felmutató jelenségben megoldást. A mai Dunántúl költői között sajátos egyéni színekkel emelkedik ki Takáts Gyula, a somogyi és zalai tájak énekese, akinek verseiben mintha a berzsenyi-horatiusi örökség kelne új életre. S minél inkább az érett férfikorba lép ez a költő, annál teltebb és magabiztosabb a hangja, s annál inkább megközelíti a nagy örökség minél teljesebb átvételét és egyben továbbadását. A pannóniai tájak latin derűje él Takáts Gyula verseiben és férfias, áradó, gazdag lírájában, a magyar Délvidék dunántúli tájainak bölcsessége és derűs nyugalma. „Égi csűrt ácsol a táj fölött”, szegények és jók meghitt templomát, s verseiben a magyarság mély szociális igazságai izzanak, s fűtik át hittel és akarással a bölcs nyugalmat. Ősei felé mindig kíváncsisággal és szeretettel fordult ez a dunántúli költő, egyik verseskötetének címe „Családfa helyett”, s büszke népi származására, ezt énekli meg most is „Nevem után” c. versében. „Tolna és Somogy árnyas szögletében” jó kenderáztatók voltak, s innen a takács név eredete, de ezeknek a kenderáztatóknak a sorsa végzetesen a Duna-tájhoz kötötte őseit és utódaikat, s a költő ma is takácsnak érzi magát, fajtája dalait szövögeti zengő szálakká, ugyanakkor pedig felismeri a Duna-táji sors messzebb mutató igazságát, azt, hogy ez a táj a magyarság és más nemzetek számára is „egyetlen keretbe tereli” a szálakat. S így születik meg a Duna-táji sors új magyar költeménye:
“Ez lenne itt a mű! A tarka Duna-táj
beteg szívén a mesterremek.
Takácsok, dalszövők, a népeink fölé,
ha tudtok, hát ily verset szőjetek!”

S verseiben megszólal a szociális magyar is, aki érzi, hogy népének jövője csak úgy lehet, ha saját kezébe is veheti sorsának irányítását. Egy másik költőre gondolunk, mikor az „Egy megyei fészekben” c. költeményét olvassuk, ki az ország másik részéből jött, s ugyanezt a gondolatot énekelte.
“Hol kerted és könyvtárad könyvei
Népednek víg lugas, édes gyümölcs leszen,
hol úgy áll majd tisztán az ember,
mint mezítlen torony sugaras fellegen”…

S amilyen mértékben mélyül és kapja gazdag, új színeit ez a költészet, ugyanúgy válik mind mélyebbé s gazdagabbá Takáts Gyula szerelmi lírája is. Az „Egyre fényesebben” c. sorozat gazdagon csorranó, bő dunántúli ízeire gondolunk, ezekre a szerelmi versekre, amelyekből már-már a klasszicizmus nyugalma és bölcsessége árad. Takáts Gyula eddig a Dunántúl gazdag ígérete volt, most érkezik el a beteljesüléshez. Hiába „várhegyszerű magánya”, hiába a vidék rejtegető berkei, ezek a versek kibukkannak az egyetemes magyar irodalom szintjére, s diadalmasan mutatják fel a költőt nemcsak saját pátriája, hanem minden magyar táj büszkeségére és okulására. Érdemes hűségesnek lenni, és érdemes dolgozni.