Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Hódsághy Béla: Emlékezés a háborúra

Ó, március, te rég halott, kegyetlen.
Mióta kísér véres hajnalod?…
A fákra már a hótakart hegyekben
A tél nehéz jégcsipkét aggatott.
S felhőkbe burkolódzva, az egek fenn
Nem nyitottak a napnak ablakot.
Köd és derengés jártak összefolytan
Valami szürke, hullámzó gomolyban.
Emlékszem még, reggel hat óra volt tán.
Nem volt azóta hajnalom olyan.
Fegyverzörgés közt, észak-sarki orkán
Dühével indult győzni a roham.
Gránát sikoltott száz ágyú torkán,
És Istenükhöz tértek ott sokan,
Vérük hímét s piros rózsáit szőve
A harc tüzén kigyulladt hómezőre.
Halottak közt magam is szinte holtan,
Már nem tudom, mi történt, hogy esett?
De ma is még, ha szó nyomán, ha borban,
E hajnalt festi az emlékezet.
Egy árny kísért, görnyedten és bíborban
A hómezőn át felém lépeget.
Egy árny, mosódott, rajza foszlik, omlik.
És rám és rád s mindenkire hasonlít.
II.
A háború jutott eszembe nemrég,
A tarka múlt villant át lelkemen.
Mintha megint huszonhat éves lennék,
S rohamra vinném a hegyekbe fenn
A századot… úgy pezsdített az emlék,
Mely az idők távolából hirtelen
Kibukkant és a víz sodorta, hozta,
És mint a roncsot, végül partra mosta.
Tudom, hideg és ködös délután volt.
Könyvek közt ültem, álmodozva tán.
A kályha mélye zümmögött és lángolt,
S szívembe döfte kését a magány.
Szemem előtt száz régi perc ficánkolt,
Freskók a halk emlékezés falán.
S én céltalan, közönyt mímelve néztem
Magam e késő visszatükrözésben.
Néztem az évek elmerült csodáit,
Mint aki hervadt rózsák közt pihen.
Játszottam vélük hangtalan, sokáig,
És lassan fájni kezdett a szívem.
Ahogy nem sajgott soha még odáig,
Mélyről nagyon s emberfelettien.
S míg kint a köd nyújtózott sűrű-resten
A múlt fölé borulva sírni kezdtem.