Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

XX.

Tegnap este a detektívek elvitték a háziúr fiát. Edus – társadalmi helyzetét mélyen félreértve – megvetéssel vette tudomásul, hogy a gazdag fiú olyan mélyre süllyedt, hogy rendőrkézre került.

A hűvös októberi estén könnyű kabátban, nadrágzsebre tett kézzel, idegenül állt az utca ácsorgói között, és oda se figyelt a munkátlan nép morgására, a suttogó beszédekre, nem vette észre az ökölbe szorított kezek izgatott gesztusait.

A rendőrautó elrobogott… Néhány pillanat múlva megjelent a kapuban Emmi. Estélyi ruha volt rajta. Egy fekete emberke lelkendezve rohant hozzá. Látta, hogy húga belekarolt a fekete emberkébe, átvágták magukat a tömegen, taxira ültek.

Edus mélyen elcsodálkozva bámult az elrobogó autó után.

Fázott. Elindult a kapu felé, de csak néhány lépést tehetett meg. Egy kellemetlen ember állt elébe. Vállára tette a kezét, és fülébe súgta: »Detektív vagyok… Én önt előállítom. Induljunk!… A kapitányságra megyünk.«

– De kérem… én ebben a házban lakom… Nem követtem el semmit.

– Majd kihallgatjuk…

A kapitányságon megmotozták, személyi adatait jegyzőkönyvbe foglalták. Mikor a foglalkozását kérdezték, gúnyosan mondta: »Földbirtokos és malomtulajdonos.« Felesége foglalkozását mondta be. Büszkén vágta fel a fejét. Azt hitte, hogy bocsánatot kérnek tőle, és elengedik. Tévedett. A rendőrtiszt beírta a rovatba, és hangosan is mondta: » Földbirtokos és malomtulajdonos… minden egyezik…« [683]

Edus kommunista összeesküvésben való részvétel gyanúja alatt állt. A Thököly utcai házat már napok óta figyeli a rendőrség. Széles körű kommunista összeesküvés nyomára bukkantak. A szálak ide is elvezették a rendőrséget. A háziúr gimnazista fia ellen bizonyítékok is merültek fel. Bizonyosra vették, hogy a házban a háziúr fián kívül másokat is elcsíphetnek. Míg a háziúr lakásán a házkutatás folyt, megnézték a lakók névsorát. A házmester mindenkiről felvilágosítást adott. A Salgó család tagjairól is beszámolt, így hát elmondta azt is, hogy Edus, aki egy gazdag hölgy férje, már hetek óta nyomorgó szüleinél él. A detektívek boldogan dörzsölték kezeiket… Biztosak voltak dolgukban. A névsorban egyedül Edus, a földbirtokos és malomtulajdonos volt gyanús.

Ez időben e gyanú természetes volt. Ha kommunista mozgolódást lepleztek le, a letartóztatottak közül sűrűn fordultak elő gyárigazgatók, ügyvédek, tanárok, egyetemi hallgatók, gazdag, tekintélyes emberek fiai, leányai… Mind-mind a kommunizmus romantikusai. Az imént a háziúr fiánál a kompromittáló írások közt egy tervezetet találtak, mely harminc szakaszban szabályozta, hogyan kell a házakat kommunizálni… A háziúr fiánál, a hatodik gimnazista Walter Györgynél, akihez naponta három nyelvmester járt, aki mellett nevelőt tartanak, akinek apja négy nagy, tehermentes ház tulajdonosa, városatya, találtak ilyen tervezetet. Nincs tévedésről szó. Gyuri könyvei között lázító tartalmú iratokat találtak.

Valószínű, hogy Salgó Ede a fiú egyik irányítója. Hogyne? A felesége révén gazdag ember tönkrement családjánál meghúzódik, és könnyű a mód felhasználni, irányítani ezt a zöld kölyköt.

A házmester készséges. Vezeti a detektíveket. Készülnek Salgóékhoz. De fölöslegessé válik a kellemetlen látogatás. Edus éppen mélyen elgondolkozva bandukolt le a lépcsőn. »Ő az« – int a házmester. A detektívek utánamennek, figyelik. Látják, hogy gúnyos mosollyal nézi, mint viszik el a rendőrök a háziúr fiát. Minden mozdulata, figyelme, furcsa elmélyedése fokozza a gyanút, és amikor vállára teszik kezüket, már bizonyosak abban, hogy veszedelmes embert tettek ártalmatlanná.

Így került Edus a rendőrségre. Nem hallgatták ki. Majd holnap. Esetleg holnapután. Hagy törjön meg a bizonytalanságban.

A cella, melynek ajtaja bezáródott mögötte, négy-öt ember számára volt szabva, de voltak abban tízen vagy még [684] többen. Nem lehet tudni, sötét volt. A cella lakói nem vették tudomásul, hogy új társ érkezett. Vidáman beszélgettek, politizáltak. Mintha kávéházban ülnének, ahol éppen rövidzárlat történt.

Edust felháborította gyalázata, melybe ártatlanul került. Megvizsgálta lelkiismeretét, és azt tisztának találta. Mivel vádolják? Holnap minden kiderül, és szabadon engedik. De mit ér az, ha rajta maradt a bélyeg, a rendőrségi cella. Mindenki kételkedni fog tisztességében. Pedig ő tisztességes. Soha senkitől erőszakkal nem vett el semmit, nem károsított meg senkit. Feleségét hányszor meglophatta volna. Lián rendetlen asszony, semmit sem tartott zár alatt. Hányszor csenhetett volna el ezreseket! Pedig pénzre mindig szüksége volt. Lián fukaran bánt vele. Mégsem élt vissza az alkalommal, inkább órákon át könyörgött tíz-húsz pengőkért. És mit csinált azokkal a tíz-húsz pengőkkel? Magtartott magának cigarettára és egy olcsó mozijegyre valót, a többit odaadta szüleinek. Ő tisztességes, jószívű ember, mégis itt kell rohadnia ebben a cellában reggelig… Úristen? Mikor lesz reggel?

A Szegényház téri templom órája tízet vert.

A cellatársak közül valaki gyufát gyújtott. Honnan vette a gyufát? Cipője szárába bevarrva állandóan tartott néhány szál gyufát, cigarettapapírt, dohányt. Egy ember, aki minden eshetőségre felkészült.

A vigasztalan sötétséget néhány pillanatra elkergette az égő gyufaszál. Edus megpillantotta társait. Rossz külsejű ember valahány, akiket zsebmetszés, engedély nélküli koldulás, verekedés miatt löktek be egy éjszakára ide. Holnap vagy szabadon engedik, vagy toloncházba viszik őket. Nem sokat törődnek ügyükkel. Többen, kiknek megszokott hajlék a cella, nyugodtan alszanak. Csak néhányan vannak ébren, és azok sóváran nézik azt a társukat, aki nagyokat szippantva gyújt cigarettára.

*

Edust reggel autóba ültetik. Tízen ülnek a rendőrségi kocsiban. A háziúr fia is köztük van. Mind a tízen fiatalok, jól öltözködöttek, értelmes tekintetűek, csak a kerületi kapitányságon eltöltött éjszaka sápasztotta el arcukat. Nyugodtak, szinte büszkék. Edus csodálkozva bámul rájuk, de azok kilencen nagyokat néznek rá, aki idegen számukra.

A főkapitányságon átveszik a tíz foglyot. Egy cellába kerülnek. Mind a kilencnek felderül az arca, amikor a cella ajtaja bezárul mögöttük. Összeölelkeznek… [685]

Edus távol tőlük, de pedzi már, hogy mibe keverték bele. A háziúr fia és a többi… kommunisták… Huh!… úgy érzi, hogy az ajtóhoz kellene ugrania, dörömbölni kellene: »engedjenek ki! Semmi közöm e gyalázathoz. Miért nem hagytak inkább a csavargókkal, akikkel az éjszakát töltöttem el?« De nincs ereje hozzá, amint egész életében sose volt ereje ahhoz, hogy a maga ügyében cselekedjék. A harminckét éves fiúnak sose volt ügye, sose volt önálló lépése. A véletlen stílszerű rendezése az, hogy ez a harminckét éves, éretlen fiú ezekkel a gyerekekkel került össze, akik a világ baját úgy a szívükre vették.

– Azért mégis sajnálom a szüleidet – szólt az egyik a háziúr fiához. – Mi már egyetemi hallgatók vagyunk, felelünk magunkért. Apáink is szegény tisztviselők. Ha beléjük gyökerezett polgári moráljuk kínozta is őket, hogy szakítottunk nézeteikkel és azzal a táborral, melyben ők élnek, mégis nyomorúságos életük sok mindenre ad magyarázatot nekik. De a te szüleid gazdagok, és titkoltad előttük, hogy hová tartozol…

A háziúr fia szemeibe könnyek szöktek. De e könnyek nem a megbánás, nem az ellágyulás könnyei voltak. Haragudott. Mélyen sértette a lebecsülő hang. Ezért tiltakozva válaszolt:

– Mindig bántasz engem. Csodálom, hogy te, aki tele vagy elmélettel, és aki oly sokat hencegsz azzal, hogy benned a polgári mentalitásból nem maradt meg semmi, mégis most polgári érzelgősségekkel akarsz gyengíteni engem… Mi közöm nekem a szüleimhez? Gyűlölöm azt a társadalmat, melyben szüleim szívesen élnek, gyűlölöm hát őket is. Én be fogom bizonyítani, hogy ki vagyok. Kihallgatáskor mindent beismerek, vállalok. És ha kérdik, honnan vettem a pénzt a kézinyomdára, papirosra, miből vásároltam tiltott könyveket, büszkén fogom odakiáltani a bíróságnak, hogy egy idegen embertől, apámtól szedtem el a pénzt. És minden válaszom után kiáltani fogom: »Éljen a kommunizmus!« És ti utánam kiáltjátok majd: »Éljen!« Mert így csinálta tavaly Pilger Jenő is. De ő már akkor tizenkilenc éves volt. Én csak tizenhat vagyok…

– Majd a gyermekbíróság dorgálásra int – gúnyolódott az egyik fiatalember, aki harmadéves jogász, és úgy rendezte be az arcát, mint egy moszkvai tovaris, bajuszt és torzonborz szakállt viselt.

Edus félrehúzódva hallgatta a vitát. Csodálkozott, hogy a bűntársak előtte ilyen nyíltan tárgyalnak. Nem félnek, hogy kihallgatásakor mindent elárul. Maga miatt már nem aggódott. Már sejti, hogy a háziúr fia révén került ide. Csak hallgassák őt ki, a tévedés kiderül, és minden rendbe jön, szabadon bo[686]csátják. Persze, hogy elengedik, és ha még elmondja a gyerekek beszélgetéseit, bizony bocsánatkérések közt hálálkodni is fognak neki.

Edus már nyugodt, a maga sorsát figyelemre se méltatja, de mohón figyeli a kis társaság beszélgetéseit. Ám míg gyűjti az adatokat, néha elkomolyodik, hallgatózása figyelemmé emelkedik, majd következik egy jelenet, mely megdöbbenti. Tizenegy óra felé jár az idő. Kinyitják a cella ajtaját. Őrök lépnek be, hozzák az ebédet. Kapnak egy csajka főzeléket hússal. A két őr eltávozik.

Edus tegnap dél óta nem evett. Szívesen barátkozik azzal a gondolattal, hogy a börtönkosztot elfogyassza. Ám látja, hogy társai közül egy sem nyúl az étel után, és nem is foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy egyenek. Sőt többet tesznek a nem evésnél. Némán, ünnepélyesen sorakoznak fel egymás mellett, és viselkedésükben van valami szertartásszerű, mintha egy gondolatot manifesztálnának.

Edus értetlenkedve állt csajkája előtt, és tekintete a fiúk felé szállt, mintha magyarázatot kérne tőlük, vagy mintha kérné őket, hogy egyenek, hogy ő is ehessék.

És azok is csodálkozva nézték Edust, hogy miért nem eszik, hiszen nem tartozik hozzájuk.

A háziúr fia megszólította Edust:

– Salgó úr! Mi ismerjük egymást. Sokszor találkoztunk a lépcsőházban… Ön csodálkozik azon, hogy nem eszünk, és nem is fogunk ebédelni… Meg kell magyaráznom. Velünk együtt a világ minden börtönében ma egyetlen kommunista mártír sem nyúl a kiosztott étel után… mert ma Helsingsforsban egy társunkat a kapitalista törvények nevében megölték… E napon a szabadságuktól megfosztott kommunisták a halálba küldött társukkal szemben így fejezik ki szolidaritásukat.

Edus megrendülve hallgatta a pátosszal teli magyarázatot. Megilletődésében ő sem nyúlt az ételhez, pedig tudtára adták, hogy csak egyék, a helsingforsi kivégzés őt nem kötelezi semmire.

Az őrök ismét megjelentek. Egykedvűen állapították meg, hogy itt sem ebédeltek. Már két másik cellában is érintetlen ételeket találtak. Szó nélkül szedték össze a csajkákat a glédában álló fiúk elől. Mikor Edus étele után nyúltak, akkor az ijedten, dadogva szólt:

– Kérem… hagyják itt… Én… megeszem…

Az őrök mosolyogva mentek el. A fiúk is mosolyogtak. Edus egyedül maradt a csajka étellel… de nem nyúlt az [687] ebédhez. Nem volt már étvágya… Nem tudta miért, de boldog lett volna, ha nem kellene ebédelnie. De mit tegyen? A csajka tartalmát nem tüntetheti el. Olykor lopva kandikált a fiúkra, szerette volna megkérni őket, hogy legyenek segítségére, mondják meg, hogyan tüntethetnék el a csajka tartalmát. Nyom nélkül eltüntetni vagy meg kell enni az ebédet, mert ha megmarad, ellene fog bizonyítani, ő is kommunista, részt vett a sztrájkjukban.

Nincs menekvés! Meg kell enni az ebédet… Eltorzult arccal, szenvedéssel evett. Lassan… lassan, kínlódva tüntette el gyomrában a bűnjelet. Aztán egy sarokban megkuporodva, szégyenkezve nézett a földre…

*

A rendőri sajtóiroda délután kiadta a hírt, hogy még csirájában elfojtott egy kommunista megmozdulást. A letartóztatottak neveit is közölte. A háziúr fia fiatalkorú, és így nevének csak kezdőbetűit közölte. De Salgó Ede nevét teljesen kiírta, és megjelölte foglalkozását: »földbirtokos és malomtulajdonos«.

Az esti lapok a szenzációról kolumnás riportot, vezércikkeket írtak. Ökölnyi betűkkel az első oldalon hirdették, hogy a többszörös háziúr fia és egy nagybirtokos szervezték meg a puccsot.

A rikkancsok röpülnek az újságokkal… Az emberek kávéházakban, utcán álldogálva, hirdetési oszlopnak nekidőlve habzsolták a hírt, a rendőrség nagyszerű fogását. Már mindenki mindent kívülről tud. Eltúlozva mesélik egymásnak a szenzációt. Teli szájjal, felvillanyozva beszélnek az ügyről. A körutakon eddig kétségbeeséssel vagy tompán járó emberek egyszerre, ha öt percre is, elfelejtenek minden bajt, szinte boldogok, ünnepelnek, mintha a rendőrség végre letartóztatta volna a gazdasági tragédia összes bacilusait… Ünneplő arccal dicsérik a rendőrséget: »A budapesti rendőrség Európa legjobb rendőrsége…« Beszélnek Salgó Edéről. Minden harmadik ember ismeri: »ki gondolta volna ezt Salgó Edéről?«… »A nyáron láttam Alagon. Ötszáz pengőt tett egy lóra!…« »Én is láttam, vele volt a felesége. Ragyogó, fiatal teremtés… szegény, most kisírhatja a szemét…«

Lián is az utcán kóborog. Fáradtan néz szét az emberek között… Edust kutatja közöttük. És Edus »közöttük van«. Hallja a harsogó beszédet. Mindent meghall, és mindent megtud. Újságot vásárol… Sírva vásárolja az esti lapokat. Mind[688]egyik hirdeti, hogy Salgó Edét letartóztatták. A lapokat retiküljébe gyűri, és rohan a Salgó-házba.

*

Emmi Stux lakása előtt így szólt Liánhoz:

– Nem jöhetsz velem. Menj haza… Rettenetes állapotban vagy… Menj haza… Majd telefonálok.

– Nem megyek. Beszélni akarok én is az ügyvéddel… Odaadom neki fülemből a briliánst, csak hozza ki nekem azonnal Edust.

Emmi szigorúan mondta:

– Egyedül megyek. Várj meg lenn! Menj be addig a kávéházba.

– Nem tudok egy helyben ülni – nyöszörgött Lián.

– Akkor sétálj! – kiáltott rá bosszúsan. – Tíz perc, és itt vagyok.

Emmi felment Stuxhoz.

Az ügyvéd ágyban volt. Paplan és plédek között didergett. Az elmúlt éjszaka betege volt… Emmi nyugodtan, minden izgalom nélkül lépett az ágy elé.

Stux arcán halvány mosoly jelent meg.

– Hozzám jött?

– Igen.

– Megérezte, hogy beteg vagyok?

A lány részvéttel nézett Stuxra. De most félre kell tolni az érzelmes jeleneteket, rá kell térni az ügyre, mely idehozta. A részvét el is tűnt arcáról. Önzése bosszankodást váltott ki belőle. »Ni, ez a férfi, hogy összetört attól az éjszakától, míg ő, a nő, akinek szintén része volt abban az éjszakában, és azóta mi minden történt vele… lám, ő milyen erős!

Stux látta Emmi arcjátékát. Megérezte, hogy nem beteglátogatóba jött.

– Talán baj van?

– Igen… Remélem, hogy segítségemre lesz. Fájdalom, beteg… az ügy pedig nem várhat. Legalább a tanácsát kérem.

Elmondta, hogy mi történt Edussal.

– Kérem, nyugodjék meg. Nincs semmi baj… Ha jól érezném magam, akkor sem én csinálnám… Erre a munkára Stux Mózes nem alkalmas… Majd elintézi Béga János. Kérem, keresse ki a telefonszámát… és kérem, hozza ide a szomszéd szobából a telefont… így… köszönöm.

Felhívta Bégát, elmondta neki az esetet.

– Tehát vállalja, kolléga úr. Kérem, mindent, amit tehet, intézzen el még ma… Munkadíját én hajtom be. Felelek érte… köszönöm… [689]

Letette a kagylót.

– Harminc perc múlva mindent tudni fogunk… Üljön le, édes Emmi!

– Nem, nem! Edus felesége lenn vár. Meg kell nyugtatnom. Most nagyon sajnálom ezt a… szegény nőt.

– Menjen, nyugtassa meg… De jöjjön vissza… hamar. Jó, hogy látom magát… már jól érzem magam…

Emmi lefutott, megnyugtatta a kapu alatt váró asszonyt. Visszamehetett volna Stuxhoz, de kerülni akarta a vele való hosszabb együttlétet, ezért inkább Liánnal sétált, és biztatgatta, hogy menjen haza. Az ügyvéd munkája eredményéről bizonyára csak órák múlva kapnak hírt. Megígérte, hogy az eredményt megtelefonálja. Lián végre szót fogadott, hazament.

Emmi visszament Stuxhoz, aki felöltözötten várta.

– Mért kelt fel?

– Jobban vagyok… Furcsa! Én mindig a maga bajától gyógyulok meg. Mikor Siró Zoltán ügyét hozta ide, súlyosan betegek voltak az idegeim… De a maga baja meggyógyított. Heteken át, míg Siró Zoltán ügyében dolgoztam, makkegészséges voltam.

– De most miattam került ágyba…

– Hát az is igaz… – mosolygott keservesen Stux. – Javítsuk ki: maga miatt betegszem meg, de magától gyógyulok is meg… Meddig bírom én ezt?…

Megszólalt a telefon.

Stux átvette az üzenetet, és közölte Emmivel:

– Minden rendben halad a maga útján. Bátyját kihozza dr. Béga.

– Még ma este. Ugye?

– Azt nem…

– Csak holnap?

– Holnap sem. Mit gondol?… Akkor hogy végezne az én kollégám alapos munkát?… Mert alapos munkát ígért. »Súlyos látszatok vannak védencem ellen…« »De én össze fogom törni a gyanút…« »Remélem, holnapután kihallgatják«. »A belügyi államtitkár jó barátom, annak nevével fenyegetőztem…« »Garantálom, hogy három napon belül szabad lesz!« »Ha ezt nem tudnám elérni, egyetlen fillért sem fogadok el. « Ezek a közlések megnyugtatnak engem. Béga, amikor lemond a munkadíjról, már a zsebében érzi… Én megmondtam neki, hogy a rendőrség tévedéséről lehet csak szó. Erre alapít mindent. Lehet, hogy el se ment a rendőrségre. Ráér holnap…

Stux elemében volt. Gúnyolódva jellemezte mesterségét. Úgy beszélt a foglalkozásáról, mintha egy órás leplezné a má[690]sik órást. »Holnapután kész lesz.« Harmadnap valóban kezébe veszi az órát, megnézi a szerkezetet, belefúj, a rugót megigazítja. Az óra újra ketyeg…

– No, legyen nyugodt. Mondom, bátyja ügye jó kezekben van. Három nap múlva szabad lesz.

Hirtelen elhallgat. Emmire bámul, aki öltözködik. Nem ugrik fel, hogy a kabátot rásegítse… Már gombolja a kabátját… a kesztyűre kerül a sor… Stux hallgat… bámul. Emmi most elmegy… Hallja: »köszönöm, drága Stux.« Ni, most búcsúzni szeretne. Kezet fogni, talán meg is rázni a kezét, ahogy barátságos, üres kezű férfiak szokták. Ez az egész… És ez az egész… Ni, Emmi zavartalanul áll előtte… Az imént durván, brutálisan felvette kabátját, kalapját… Kicsoda, micsoda ez a nő?! Ráakasztja a szeretője, az apja, bátyja kis és nagy gondjait… Rosszul végződött gründolást, sikkasztást, rendőrségi ügyeket sóz rá… És ő a feladatokat úgy végzi, mintha istentiszteleten papi funkciót teljesítene, és áhítattal néz fel a nőre…. aki most zavarodottan kesztyűjét ki-be gombolgatja… Nohát!… Ebbe bele kell dögölni!… Az elmúlt éjszaka elbőgte neki az életét. Megtépte magát előtte, és elébe omolva felkínálta magát… És a lány kilépett a kocsiból. Szívtelenül otthagyta. Most megint itt van, de csak a bátyja miatt jött el… Már nincs is itt… Hogy zavartan áll előtte, az nem számít.

– Miért nem enged el? – suttogta Emmi.

– Nem engedem el?… Én?… Nem engedem el?

Nevetett. Furcsán, csúfondárosan, nagyon kíméletlenül nevetett. Szerencsétlen örömén mulatott. Hogy ő nem engedi el? Hát szólt egy szót is?… Most sem beszél, nem válaszol a kérdésre, csak nevetett, és nevetése száraz forróságával égeti magát. És mulatsága csak fokozódik, ugrál a lány körül, majd a pamlagra veti magát, onnan csúfolkodik:

– Én nem engedem el?

Emmi beszélt:

– Tudom, nem akar elengedni… De kérem, bocsásson meg, nem maradhatok itt. Tudom, hogy választ vár tőlem. Az éjszaka megkérdezett engem, és nyilatkoznom kell. De engem úgy körülvesznek a bajok, hogy nincs egyetlen percem, melyet a magam életére szánhatnék. Maga nem tudhatja, hogy tegnap mi minden történt velem… Figyel?

Stux felkelt a pamlagról.

– Bocsássa meg neveletlenségemet… Higgye el, mint egy rongy hullottam a pamlagra… De azért figyeltem… De nem vagyok hajlandó tovább figyelni, ha el akarja mondani, hogy [691] hajnali elválásunk óta mi történt magával. Ahhoz a történethez semmi közöm sincs… Vagy csak annyi, hogy a történtek untatnak engem… Csak egy történet érdekel: a mi történetünk. Mindent és mindenkit kikergetek a történetből, ami nem tartozik hozzánk, akik nem mi vagyunk… Erre a történetre figyelek… Beszéljen rólunk! Mi lesz velünk?… Szóljon! Nyissa meg vagy fejezze be az életemet…

– Drága, édes Stuxom… ma nem…

– Holnap?

– … Hamarosan… Ha egyszer teljesen nyugodt lesz… és én is nyugodt leszek.

– Úgy?… Nyugodtak leszünk… Különösen én?… Mi? Majd akkor, ha nem lesz bennünk semmi izgalom… a legkisebb rezgés sem… Teljes szélcsendben… Amikor nincs semmi restancia… és holnap vasárnap lesz… Munkaszünet… Ugye? Majd akkor! Nem most, amikor tele vagyok nyomorúsággal, izgalommal… Nem most, amikor forróság önt el, lángolok, és ordít a lelkem a feloldó varázsszóért… Most nem… Majd akkor, ha pihent leszek…

– Igen… majd ha pihent lesz – mondta Emmi vakmerően a fellázadt embernek. – Várjon… Engem nem gyújt fel a türelmetlenségével… Tudja meg, hogy maga az én sorsom… Nem én választottam… Gondoljon vissza a tegnap délutánra, az éjszakára. Vallomására… Édes, aranyos Stux Mózes, mit kíván tőlem? Mivel fizessem meg az elmúlt huszonnégy óra ajándékait? Hogy háláljam meg azt, hogy szeretőmet kihúzta a bajból?… Fizetek!… Fizetek… Itt, nyomban! Egyszer… De soha többé!… Azért jöttem tegnap segítségért magához, mert azt hittem, hogy nyomorúságomból kisegít engem. Hittem magában. Többnek hittem magát az örök szerelemnél. Igaz, önző voltam, nagy dolgot vártam magától: új, tiszta életemet, mely csak az enyém… Maga?… az első pillanatban elkérte…

– …Szeretem…

– Így szokták elkérni… De én nem fogok e szóra. Boldogtalan nő vagyok. Nem tett engem senki boldogtalanná. Nincsenek csalódásaim. Nem adtak nekem semmit, nem vettek el tőlem semmit. Én: nem vagyok én. Szeretnék végre megszületni. De nem lehet… Nem lehet! Mindenki zavar. Mindenki követelőzik. Maga is… Hát legyen. Váljon a sorsommá úgy, ahogy maga akarja…

– Emmi!… Nem bántom többé magát.

Higgadtan, csendesen szólt Stux, bár távol volt minden nyugalomtól. Izgalma tetőfokra hágott. A kis, fekete emberke nagy égésben átszellemült. [692]

– Megértem magát. Megmondom, hogy az élet először ez este rabolt ki… Tudom már, hogy az idegorvosom tévedett. E pillanatban összetörve veszek magamon erőszakot… Lemondok arról, hogy bírjam magát… De én a magáé vagyok! Legyen egész életem a magáé, ahogy akarja…

Emmi sírva fakadt. Zokogva könyörgött:

– Legyünk jók egymáshoz… Fogadjon szót…

– Szót fogadok.

– Utazzék el… Menjen pihenni… Kergesse ki magából a lázat… Lelke, gondolkozása, mindene csupa láz… félrebeszél…

– Jó. Elutazom… Talán hazamegyek.

– Nem jó… Ne menjen oda, ahonnan eredt… menjen oda, ahol most is süt a nap… Itália…

– Odamegyek… Szót fogadok…

Emmi búcsúzott. Szelíd melegséggel nézett Stux szemeibe.

Vége az első résznek