Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Hódsághy Béla: Zombor

Neved ma százszor mondta már el ajkam.
Ma fájsz nekem, ma vallanék neked,
Ahogy elnyúlsz itt, ájult a viharban,
Ma vallanék virággal, éneket
Dúdolva, mint a pásztor sípja, halkan,
Hogy meg se halld tán, hogy észre se vedd,
S csak annyit érezz – messziről – belőlem,
Amennyit egy érintés mond felőlem.
Ó, dermedt utcák, régi, lusta házak,
Paloták, kunyhók, terek, templomok,
Homlokotokra sebet vert a század,
Mint az enyémre, bélyeges nyomot,
S most álltok itt, míg mállaszt az alázat,
Rokonaim, ti hallgató romok.
Magányosak, kiket a celtiszeknek
Sűrült hálói óvnak, rejtegetnek
S nem lát a hálón túl a kereső szem
A mélyetekbe, a titkotokig.
Csak álltok itt, a vénülő időben.
Mint aki nehéz álmot álmodik.
Panasztalan, de velem együtt őszen,
Mint a kifosztott, álltok, álltok itt,
S fölöttetek, mindegy, ha ősz, tavasz van,
Nincs, aki jelet gyújtson a magasban. [377]