Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Majtényi Mihály: Rabok a pusztában

Comes de Soro generális, temesvári várparancsnok 1794 júniusában elrendelte, hogy a kazamatákat ki kell üríteni.
A rabokat négyesével egymáshoz láncolták, és június 12-én felsorakoztatták a várudvaron. Négyfontos prófuntot kapott mindegyikük, és egy váltás fehérneműt a tarisznyájába. Vidáman zajongva csoportosultak, örültek a szabadságnak, hogy ismét rájuk süt Isten napja, nem bánták, akármi lesz. Ha túl nagy volt a zaj, a foglárok néha közéjük csördítettek.
Nyolc óra felé puskás svalizsérok fogták körül a térséget. Valami parancsot olvastak fel a katonák között, a rabok azt nem hallották, aztán a sok porkoláb hosszú pálcákkal megkezdte négyesével az elítéltek kiterelését. Dalolva indultak a sáncárkon át, lánccsörgés között vonultak a városon keresztül, a polgárok szájtátva bámultak utánuk. Aki kijött kíváncsiskodni a kocsiútra, azt puskatussal kergették vissza a katonák.
– Félre az útból, hé!
Délnyugat felé indult a menet. Mindegyik csoportot csak lazán zárták körül a katonák, azokat hiába kérdezgették a megláncolt foglyok: morvák voltak, és nem értették a szót.
Délfelé már Kisbecskerek utcáin porzottak az ütemes léptek. Csatádon és Komlóson át haladtak, a komlósi uradalom pajtáiban meghált az egyik csoport, a másik éjszaka is folytatta útját Kikinda felé. Sokan kidőltek, ezeket átvette valamelyik lassabban haladó csapat. Káromkodva, zajongva, énekszóval haladtak a bánáti rónaságon át, hangos lánccsörgés között a temesvári kazamaták rabjai.
Három napig tartott a vonulás. Becséig hajszolták őket a katonák, itt volt ismét általános gyülekező. Alig lehetett ráismerni azokra, akik Temesvárról három nap előtt elindultak: a penészes, fehér arcokat kicsípte a szél, a napsütés megbarnította, új, fehér ruhájukat vastag por fedte. Húszan kidőltek útközben, nyolcan szökést kíséreltek meg, kettőt közülük agyonlőttek. Egy idős ember Beodránál szívszélhűdésben halt meg hirtelen, el is temették rögtön, papot sem hívtak, a svalizsér őrmester mondott rövid imát sírja fölött.
523 rab indult el Temesvárról, Becsére már csak ötszázan érkeztek meg.
Az uradalmi csűrökbe zárták őket, reggel másféle katonák jöttek, csajkások a Tisza felől, ezek vették át a félezer embert. Kihajtották a rabokat a Tisza-[372]partra, megkezdődött az átszállítás a túloldalra bárkán és csónakokon. Felvont fegyverrel álltak őrt a szerezsánok, még így is négyen kíséreltek meg szökést: a vízbe vetették magukat együttesen. Lövések porzottak a víz fölött, halálordítás vegyült az evezők zajába.
Május 16-án délelőtt a régi sörház udvarán volt újabb sorakozó, Óbecsén. A péterváradi erőd tisztjei számlálták meg a rabokat: 496 embert.
Aztán délnyugatnak hajtották őket, Földvár felé. Nem tudta senki közülük, mi végből.
Négyen voltak a sorban. Minden sor mellett prófosz, hosszú pálcával.
Középen kettőjük lábát egymáshoz láncolták, ezek jártak legrosszabbul, mert nemcsak testük terhét cipelték, hanem a láncét is. Nem volt súlyos ez a lánc, de akadozott minduntalan. Egyszerre kellett lépni, egyiknek jobb, másiknak bal lábbal, különben összekeveredtek a láncszemek. Fél tucat ilyen szabálytalan lépés, és megszorult a bilincs, amitől az egész sor hátramaradt. Ügyelni kellett az ütemes léptekre, ezen úgy segítettek, hogy számoltak egyszerre. Egy, egy, egy, egy. Ütemesen hangzott a kiáltás egész délelőtt: őrjítő volt.
Őrjítő volt ez az ütem és kiáltozás reggeltől estig. Marta a testet, a lelket, kiszívta az erőt. Ha az egyik támolyogni kezdett, megbénult az egész sor.
– Ne rángass úgy, átkozott!
Nem volt pajtásság ebben a hajszában, és ezt is akarták talán a rabtartók. Úgy láncolták egymás mellé a legellentétesebb foglyokat. Rablógyilkos mellé politikai rabot. Nagy mellé kicsit. Békés mellé dühös természetűt. Már amennyire ismerték őket.
Kisebesedett az őrök lába is a hajszában. Miért nem lovaskatonákkal hajszolták a rabokat? Olyan volt a hangulat a katonák között is, hajlandók voltak bármely pillanatban felkoncolni a foglyokat, csak ne tartson tovább a hajsza.
Messze van még a földvári sánc. Két óra járásnyira legalább.
*
Valaki az ördögök nagyanyját emlegette a töltésoldalban. Hogy milyen lassan jön a transzport! Fél négy felé jár, és hírük-hamvuk sincs még!
– A péterváradiakat régen elhajtották. Itt vágták át énekszóval a falut.
Tejképű, fiatal katona jelentette ezt lelkendezve. Csákója mélyen a fülére csúszott, elhúzta száját, úgy nevetett.
– Ezután nem ásunk!
– Nem bizony, bundás. Puska a kézbe, és csiba. Ássanak majd ők!
Fűben heveredett a biztató, vén obsitos, fűszál volt a szájában, azt törte fogával, időnként kiköpött egy darabot. Nem látja a káromkodó ember, a strázsamester ott, a földtúráson túl. Ha látja, odacsördít egyet biztosan. De az most a rabokat lesi. Félezer embert jelentett Becséről a lovashírnök. A Tiszán át hozták őket valahonnan.
Máriát emlegeti folyton a mosdatlan szájú. Meg azt, hogy mikor lesz itt munka.
Nagy sokára, félórára talán énekszó száll a nádas felől. Mint a rekedt kereplő hangja, olyan. Inkább üvöltés. És túlszárnyalva mögötte az ütemes kiáltás, elnyúló, fájdalmas, panaszos: Egy, egy, egy, egy.
A csákós strázsamester felágaskodik, szeme megvillan, egyetlen szemrántással maga mellé csődíti a strázsákat.
Megjöttek!
Négyszázkilencvenhat ember összesen.
Hétszázat délről hajtottak, Péterváradjáról. A Dunán eszéki rabokat szállított a hajó, Károlyvárosból is útban volt egy csoport, azokat szekerek hozták Verőcénél. A szegedi börtönből puskás, kardos hajdúk nógatták az elítélteket déli irányban. Láncban ezek is, oldalukon prófuntos tarisznya. Egy váltás fehérnemű, így szólt a parancs. Már akinek van, röhögtek vastagon a városi tömlöc pandúrjai. Mit gondol a kincs[373]tár, nálunk is úgy megy ez, mint a várbeli kazamatákban?
– Fenének hajtják erre ezt a sok embert? – tört ki a vámos a röszkei kapunál.
– Kaszára, kapára, kit hogy – hangzott a válasz, amelytől nem lett okosabb a kérdező.
Nemesember nem volt a szegediek között, inkább kapcabetyár, szegénylegény meg cigány. A cigányokat azzal rémítgették: akasztani viszik őket Szentmihályra.
A többinek már megsúgta a pandúr őrmester: ásni mennek délre. Árkot ásnak, mert úgy rendelte a császár, aki még a nemes városnak is parancsol.
Ludastól homokban járt a lábuk. Szabadkát elkerülték, ne legyen ribillió a jöttük. Pusztákon vágtak át, aztán egyszerre megváltozott a táj. Apró dombok közt kanyarodott az út, s a hajdúknak ugyancsak ügyelni kellett, ne szökjön meg a földhajlás mögött valamelyik fogoly.
Ezeket Kulának vitték, a szegedi rabokat. Voltak vagy harmincan.
Szakadatlanul tartott a vándorlás. Pozsonyból is ereszkedtek alá pár százan, kincstári rabok. Komáromnál duplára nőtt a számuk. Átvágtak a Duna jobb partjára, így haladtak Mohácsig.
A falvakban a nép az utcára kifutott eléjük. Volt, ahol leköpködték őket, máshol kenyérrel, gyümölccsel kínálták. Sok zsellérfaluban félreverték a harangot, és kaszával, kapával, ásóval vonult a lakosság. Csak amikor a lovaskatonák kardja megcsillant a napfényben, akkor nyugodtak meg: lánc van a kezén a sok rabnak, nem kell félni!
*
A földvári töltés mögött sorakoztak négyesével a temesvári rabok. Most már tudták a kiáltozó katonáktól, zsellérektől, hogy lekerül róluk a bilincs. Azt is tudták, hogy ásniuk kell majd. Mit és meddig? Kinek mi gondja rá! Ásni kell.
– Látod, öcsém, azt a tornyot ottan?
– Aztat? Hát látom.
– Addig ásunk éppen. Oszt ha odaérünk, még hétszer addig.
Évődtek velük a katonák. És örültek: ezután ezeknek jut ki a munka, az ő kezüket töri az ásó. A katona csak strázsál.
Elvitték a sereget egy hónapja idestova. Hadba vitték a francuz ellen a Splényi-ezredet, a Toscana-ezredet, elvitték, ástak mindaddig a fekete pusztaságban, az árkászokat, a pattantyúsokat – itt most nem maradt belőlük más, csak az újonc és az obsitra hajló öregje. Strázsának.
Megcsillant a rab szeme, amikor leverték róla a bilincset. A szemhatárt kereste, amely végtelen ezen a tájon. Meg is indult menten, boldogan, lánc nélkül hosszú napok óta.
– Nem arra, pajtás, hé, kiszúrod a szemed!
Akkor látta csak, hová terelték. Magas spanyollovasok fogták körül a terepet, tüske és ág egymásba fonva. Ezek mögött fölvont fegyverrel a katonák.
Nincs út kifelé a pusztába, ásni kell.
*
Töretlen ugar, árterület repedezett medre volt a pár száz öles szakasz, amit körülfontak a magas spanyollovasok, a rabkerítés. A vezérbábot már kitermelték előzőleg a katonák és zsellérek, ahhoz mérték a rabok most további munkájukat. Kis csapatokban izzadtak a csákány alatt, a kemény földet vágták ki előbb. A kapák csak aztán kerültek elő, a felvágott felső réteget vitték a kijelölt töltésoldal magasságába.
Déltájban megcsillant az ásó is a rabok kezében. Innen már puhább rétegben, ásva nyomultak a mélység felé.
A kerítésen belül káplárok, strázsamesterek cirkáltak pálcával kezükben, arra ügyeltek, dolgozik-e a rab. Tizenöt-húsz ember fogott körül egy árkászt, az diktált kegyetlen iramot. Mert úgy szólt a parancs, hogy dupláját végezze mindegyik rab, eleget késtek úgyis.
Reggel még versengve csattogott a [374] szerszám, ebédre már ellankadtak, a napot kémlelték minduntalan.
– Ördög az anyád, az ásót nézd, ne bámulj!
Csattant az ütleg itt is, ott is. Az okosabbja be sem várta a nógatást. Inkább dolgozott.
Kifordult a fekete föld mindegyik mozdulat nyomán, kukac bújt elő a mélységből, a következő ásónyom kettészelte a férget. Tovább gyűrűzött vadul, még egy mozdulat, és a sűrű feketeség újból betemette.
Vízben topogott a láb sok helyen. Bővizű erek ezek, a talajvíz szivárog közel a felszínhez vagy a Tisza felől. Ezt körülássák, megkerülik, vagy lapátolják a vizet. Dagad a sár a lapát nyomán, mintha ördögök ásnának, derékig fekete mindegyik. Beleköpnek tenyerükbe, sarat köpnek, aztán lassan, inkább térddel kilökik a földet maguk elé. Aki két karjával veti a lendületet, félóra múlva úgy érzi a fáradtságot, mint akit kerékbe törtek.
Cöveksor jelzi a csatorna szélét. Ha már lent járnak a mélyben, árkászkatonák ereszkednek megint alá, ezek a fenék szélességét cövekelik meg méricskélve. Nem érti ezt a rab, s ha érti is, egykedvűen bámul: pár percre legalább megáll körülötte az iram.
Feneketlen mélység él a meghajszolt emberek tekintetében. Úgy tapad a földhöz, a sárhoz ez a tekintet, mintha vele ásna, segítene gazdájának. Ha oldalt hányja a földet, egész testével segít, ha előre, megbicsaklik kevéssé a térde. Mint egy félbemaradt imádkozó mozdulat, ezer imádság a szabadulásért.
Ringó végtelen embermező hullámzik a rabkerítés mögött. Lépésben süllyednek alá, most még csak térdig gázol a földben a rab, aztán derékig. Eltűnik a válla, a feje, leszáll a környékbeli mezők szintje alá egész a csatorna fenekéig.
Vakond módra fúródik a meder valamerre. Azt beszélik, hogy a Dunáig ásnak, egész a Dunáig, szentséges Atyaúristen!
Lassú lépésben örökké. Télen-nyáron, látástól vakulásig.
*
Hosszú, hosszú hónapok teltek el így, maga az örökkévalóság.
Már ötször szedték fel a rabkerítést, nyugatnak tolták a karókból és szöges ágakból font spanyollovasokat. Új őrök jöttek, alighogy összebarátkozott a régiekkel a csoport. Ne legyen túl vastag a barátság, a szövetség, a szegény ember. Azé, aki láncok közt a földet túrja a kerítés mögött, meg aki felvont puskával vigyáz rá.
Friss vesszők suhogtak reggeltől estig. Kegyetlenek voltak ezek a morva katonák, rátartiak, hajszolták a rabot alkonyórán túl is. Akkor fújatott csak takarodót a strázsamester, lánc került a lábukra, és terelték őket kettesével a barakk felé.
Elejében együtt maradtak a temesváriak. Aztán járványféle tört ki köztük, megritkultak a sorok. Néhány pozsonyit és károlyvárosit hajszoltak helyükbe a dunai szakaszról: ott szépen haladt a munka, és volt ember bőven. Az elárvult ásókat új kezek ragadták fel, egyre nyúlt, kígyózott az árok befelé, nyugatnak.
Elérték a fekete mocsár ingoványait.
Partosabb részeken felverték a kunyhószerű zárt barakkokat. Tíz–húsz ember szorongott a szűk odúban éjszaka. Nappal tilos volt a szó, éjszaka holtfáradtan jött a rab munkahelyéről, rádobta testét a szalmára, és rögtön horkolt is. Csak a pozsonyiak suttogtak egymás között, az újonnan jöttek. Valami összetartozás érzését hozták a dunai szakaszról, átbeszélgetett nyári éjszakák emlékét talán a nagy víz mellől, amikor még tisztán ragyogtak a magasban a csillagok. Ólakba zárva egymást melegítették, akadt még szavuk az életre is, egynéhánynak legalább.
A morvák mondták, a katonák: ezek mások, a pozsonyiak. Mindig jár a szájuk. Hallani fészkelődésüket éjszaka, a [375] láncokat úgy csörgetik, mint a fenyegetés.
– No hiszen – szólt az őrmester, és röhögött. Majd jobban a szemük közé néz.
És beleírta jelentésébe, amit hallott.
A kapitány azonban széttépte a jelentést, és legyintett. A károlyvárosi és pozsonyi kazamaták politikai foglyokkal voltak tele, tudta jól. Ezek nyakasak, protestálnak örökké, közbenjáróik vannak, hagyni kell a dolgot.
Majd megtöri őket is a fekete mocsár.
*
Csönd volt a pajtában. Csak nagysokára hallatszott suttogás:
– Alszol, pajtás?
A lippai, akivel összeláncolták, oláhul dünnyögött valamit. Ezzel ugyan nem megy sokra, alszik.
Mégis, alighogy elhangzott a szó, ketten is jelentkeztek.
– Csont.
Kinyújtotta kezét, a levegőben találkozott egy másik tenyérrel. Száraz kenyér volt benne. Megindult az éjszakai cserebere.
Két tucat ember feküdt a szalmán a sötétben.
A strázsa cuppogó léptekkel járta a sarat odakint, még irigyelte is a pihenőket. Aztán leült a barakk tövébe, és hallgatózott. Nem érti ugyan, amit ezek szólnak, mindegy, csak beszéljenek. Csak emberi szó legyen a vad, sötét éjszakában, a lápok mellett, ha tilos is a suttogás, csak ütögesse fülét.
Huszonkét emberre vigyáz.
A horkolás, suttogás, nehéz sóhajok furcsa hangzavarrá erősödtek. Egymást szólogatták a pozsonyiak a pajtában. Voltak vagy nyolcan a két tucatból, öregek, fiatalok.
Aki először szólt, a jeladó, elhúzódott, amennyire a lánc engedte, társa mellől.
Enyhe izgalommal tárgyalták mindazt, ami szóba került. Száraz kenyeret majszoltak ketten, a többi suttogott. Az ördög tud aludni, amikor szólni is lehet, egész napi hallgatás után.
Neki tíz esztendő volt a vállán, egyet már lemorzsolt. Lassan alápergő homokszemek a napok ebben a végtelen rabságban. A perc meg a homokszem tört része – mikor lesz abból oszlop, kapu, amely kitárul a szabadulás felé? A homokszem tört részéből?
Most a jurátus mondott híreket. Ő is lánccsörgetve csúszott a szalmán.
– Ez a mocsár kétmérföldes. Ha átfúrtuk, dombok alján ásunk tovább. Belenéztem az inzsellér mappájába.
Úgy hangzott a szó a szalma fölött, tagoltan, értelmesen, összefüggően, mint a valószínűtlenség. Itt, ahol csak oláh és morva indulatszavak egyszólamú, egyhangú felhorkanásáig emelkedett a társalgás a rabok között.
A lippai, akihez odaláncolták, oldalt fordult hirtelen, és rántott egyet rajta. Vissza kellett másznia a sarok irányába, nem hallotta tovább, mit súg még a jurátus.
A katona is megunta odakint a tétlenséget, felállt, és megkopogtatta a pajta oldalát. Morgott is valamit, hogy csönd legyen már. Csak egyetlen hang válaszolt, az is a pokolba kívánta. Aztán csönd lett.
Alaktalan, sűrű csönd a fekete lápok fölött.
*
Az a rab az ötvenes csoportban, az egyik pozsonyi, Jablanczy Gáspár, akit jöttekor egy lippai haramiával láncoltak össze, súlyos malomkövek közé került áldozata volt egy korfordulónak. Kancellista volt Vas megyében, konspirációért verték rá a tíz hosszú esztendőt.
Homályos célú apró sejtszervezetek kapcsolódtak valami titokzatos egészbe országszerte. A francia zenebona megszédítette a lelkeket, erős lelkeket éppúgy elsodort, mint ingadozót, akár az izzó parázs, úgy izzott a mélységben az örök konspiráció.
Nem volt bűnös az az ember, de ártatlan sem volt. Amikor a fegyveres emberek lecsaptak rá, nem ellenkezett, hallgatott, és ez a hallgatás hozta a tíz [376] évet. Tíz esztendei várfogságot. Sokat a bakó hurcolt el mellőle. Őt Pozsonyba vitték, onnan került a Duna-Tisza közé, a fekete mocsárba. Penészes arca kipirult, tenyere kikérgesedett. Homályosan érezte, hogy valami szörnyű dolog történt vele, mégis a mártírok elégedettségét hordta magában, és egykedvűen rágta a fekete kenyeret.
Huszonöt esztendős volt kereken. Gáspárnak hívták. Ha nem ragadja el a forró szó, csöndes kancellistája most is a vármegyének, de elragadta, és kincstári rab lett. Csak a jó Isten tudja, mért történt így.
Így jártak vele sokan. A jurátus ott öreg legény. Ferences barát volt, prédikált, erős hangja ma is hirdeti ezt. Őt is konspirálás miatt fogták be. Azt hirdeti most folyton a rabtársai között, hogy rövidesen megmozdul valami odafent vagy lent a mélységben, és akkor hazamennek mind. A többi fásultan bólogat. Egyelőre ásni kell, lesni a profosz pálcáját, alkudozni apró tárgyak csereberéjében, marakodni egy csajka ételen, gyűlölködni a társsal, akit melléjük láncolnak esténként.
Idegen, vad, furcsa világ ez, mint minden itt körülöttük. A táj is, amelybe egy titokzatos kéz beleültette őket, a rabság, a melléjük láncolt haramiák.
Suttogva mondták egymásnak éjszaka:
– Valami készül, megládd. Kevesebb a strázsa megint.
S aki van is, azok között egyre több az obsitos, féllábú vagy verbunkos újonc. Mintha megtört volna a munkairam.
*
Káromkodó aranygalléros tiszt lovagolt reggel közéjük, csodára szaporította a szót. A rabok csak bámultak rá, meg a másik emberre, akivel tanakodott a tiszt a rabkerítés tövében. Ennek lovát – hatalmas, hatmarkos, fekete paripát – lovász fogta, sorba álltak előtte a káplárok meg a strázsamesterek. Méregették a rabokat a tisztek, tapogatták őket, kérdezgették, mit esznek, és fejüket csóválták.
Aztán keletnek vett irányt a menet a töltés mellett. Katonák és copfos polgáriak jártak mögöttük. Délfelé híre jött: a császár maga járt erre.
Megvillant a pozsonyiak szeme: a császár? Csodálkozva merült tekintetük a távolba, apró pontok mozogtak ott szüntelenül, hintók gördültek a szemhatáron. Délután elült a zaj, vacsorára húst osztogattak a szakácsok, kondérból.
Estére híre járt, hogy hármas árokból többen is megszöktek. Valaki hallotta a lövöldözést, az őrök elnyújtott kiáltásait a hajszában. Álmosan kerültek a szalmára estére mindannyian. Nem volt kedvük suttogni.
Éjszaka fehér lett a táj. Leesett az első hó.
Részlet Majtényi Mihály „Császár csatornája” című, az ősz folyamán megjelenő történelmi regényéből.