Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Magyary Domokos: Szabadka nagy bűnpere

Azt mondják, hogy tündéri nő volt.
Én amikor találkoztam vele, úgy nézett ki, mint jó, polgári módban élő tejeskofa. Szinte áradt belőle a tej enyhe illata, szőke haját megszürkítette az idő, az egykori szép múltból nem maradt meg rajta semmi.
Harmincéves volt, amikor az egész országban csak róla beszéltek, azóta ismét eltelt harminc-egynéhány esztendő, tisztes matróna lehet manapság, mert azt hiszem, hogy még mindig él, s valóban tejet mér valamelyik Pest környéki faluban, ha ugyan szerepel a kijelölt tejkereskedők között. Mert Haverda Máriából, az egykor tündérien szép Haverda Mariskából, a márianosztrai fegyintézet levegőjében penészedésnek indult gyilkosból milimári lett. Szinte dicsekedett, hogy milyen jól megy a sora, amikor tizenöt évvel ezelőtt betoppant a szerkesztőségbe, mondván, hogy egy-két napra lerándult Szabadkára megnézni, élnek-e még az ismerősök.
Kövér volt, és – mondom – tejszagú.
*
Talán nem is lett volna olyan nagy szenzáció a Haverda-ügy, ha nem ér bennünket a nyugalmas béke korszakában. Még az első világháborúnak sem éreztük a szelét, tespedtünk a jólétben, nem vesződtünk problémákkal, s az újságban vadásztuk az eseményeket, amikor eldördült az a revolverlövés, amely kioltotta egy szabadkai úriasszony életét, s amely nyomán olyan bűnper támadt, hogy felkavarta az egész város nyugalmát egyre dagadt, hullámzott, és a hullámok csakhamar átcsaptak az egész ország területére, mert mire harmadszor is bíróság elé kerültek a bünper vádlottai, Ungvárott éppúgy tudták, hogy ki az a Jánossy, Vojtha. ki az a Haverda Mariska, mint Szabadkán vagy Szegeden.
Nagy per volt, tele változattal, szenzációs fordulatokkal, sok-sok pikantériával, s mindennek hátterében húzódott a piszkos anyagiasság, mint az okozat eredendője. Olyan per volt, amelyből nem maradt ki az akkori Magyarország egyetlen híres büntetőjogásza sem, s amelyen hónapokon keresztül csámcsogott a békebeli közvélemény.
Ennek részben az a magyarázata, hogy szereplői előkelő társadalmi körökből kerültek ki. Nézzük csak, hogy kik voltak a szereplők!
A meggyilkolt Haverda Boldizsárné, született Szukop Mária dúsgazdag família leszármazottja, aki maga is dúskálkodhatott volna a földi javakban, ha nem élt volna olyan szerény körülmények között, mint amilyenek nevezetessé tették az egész városban. Azt mondják, hogy minden krajcárt a fogához vert, inkább nem evett, csak hogy pénzbe ne kerüljön, ezreket érő ékszereit soha senki nem látta, mert félt elővenni azokat, nem tartott cselédet, nem hivatott mosónőt, és maga ment ki kosarakkal a szőlőbe az érő gyümölcsért, amit igyekezett minél jobb áron eladni a hetipiacokon. Férje ügyvéd volt, szintén gazdag ember, amikor a tragédia bekövetkezett, már nem volt az élők sorában.
Haverda Mária, egyetlen gyermekük, a lehető legjobb nevelésben részesült, s amikor kikerült az iskolapadból, hamarosan dédelgetett kedvence lett a társaságnak. Körülrajongták a férfiak, főképp a huszártisztek, mindenki szerelmes volt beléje, alakja, szépsége, modora tették annyira vonzóvá. Természetesen hamar férjhez ment. Apja ügyvédember létére körültekintő volt, amikor a jövendőbeli vőt kellett kiszemelnie a sok jelentkező közül, s választása olyan férfira esett, akinek higgadt fellépése, szépen induló közigazgatási karrierje, szolid életmódja megfelelő garanciának látszott arra, hogy jó kezekbe kerül majd a családi vagyon. Ez a férfi Jarmatszki Sándor, Újpest város főjegyzője volt.
Vojtha Antal huszár százados volt, Szabadkán teljesített szolgálatot, és mindennapos vendége volt a Haverda családnak. Szerelmes volt Mariskába, kitartóan udvarolt, szórta a tiszti fizetést, hangos mulatozásairól, lovagiasságáról legendákat beszéltek. Kitartó volt még akkor is, amikor szerelme más oldalán bevonult a házaséletbe, és tény az, hogy Haverda Mariskának is tetszett a délceg katonatiszt, aki túlnőtt a polgáriasságon, s nagy[369]vonalúbb életlehetőségeket sejtetett, mint a szürke újpesti köztisztviselő. Nem is tartott sokáig a házasélet, az első gyermek születése után megszakadtak a házastársi kapcsolatok, és csakhamar törvényesen is kimondták a válást.
Jánossy Aladár volt a legjelentéktelenebb társadalmi állású figura a társaságban. Aljegyző volt Újpesten, Jarmatszki keze alatt dolgozott, ő is szerelmes volt Haverda Mariskába, akivel főnökén keresztül ismerkedett meg, s ez az olthatatlan szerelem juttatta a börtönbe. Gyakran lejárt Szabadkára, és valóságos játékszere lett a másik kettőnek, Haverda Mariskának nem volt olyan kérése, amit ne teljesített volna, és amikor egyszer azt kérte, hogy a kedvéért gyilkolja meg a mamát, erre a feladatra is készséggel vállalkozott.
*
Miért kellett megölni Haverda Boldizsárnét?
Az az életmód, amely annyira ismertté tette Vojtha Antalt, és az a vágy, amely ennek az életmódnak a zavartalan fenntartása iránt égett Haverda Mariskában, sok pénzt igényelt. Olyan sok pénzt, ami mellett eltörpült a katonatiszti fizetés, márpedig más jövedelem nem mutatkozott sem égen, sem földön, tekintettel arra, hogy az özvegy kíméletlenül ráült minden fillérre, s Mariska a szűkösen kimért zsebpénzen kívül semmihez sem juthatott. Sokat töprenghettek azon kettesben, hogyan lehetne az életet széppé, kellemessé tenni, hogyan lehetne hozzájutni a vagyonhoz, és a sok töprengés vezette őket arra a gondolatra, hogy el kell tenni láb alól az öregasszonyt. Ha minden jól sikerül, az ölükbe hull a hatalmas vagyon, és élhetik világukat. Körülnéztek, és megakadt szemük Jánossyn. Kitűnő eszköznek bizonyult a vak szerelmes, akinek elég volt Mariska részéről egy-két kedves szó. Utóbb ő is rájött, hogy becsapták, félrevezették, s majdnem az lett a vége, hogy míg ő a börtönben ül, a másik kettő célt érve, a hatalmas vagyonnal a zsebben kivitorlázik valamerre Amerikába megteremteni a boldogság szigetét.
Még ma is érthetetlen, hogy nem látott át a szitán, hogy nem vette észre a rejtett szándékot Mariska kérése mögött. Tény azonban az, hogy vállalkozott a gyilkosságra, beszerezte a revolvert, 1909. április 19-én reggel lejött Pestről Szabadkára, délután hat óra tájban lesben állt a Szegedi út egyik mellékutcájában, tudván azt, hogy arra kell jönnie a szőlőből Haverda Boldizsárnénak, kivárta, míg az öregasszony alakja feltűnt a homályban, majd közvetlen közelről rálőtt, és a golyó halálosan megsebezte Haverdánét.
Ügyesen csinálta, sokáig senki sem sejtette, hogy ki volt a gyilkos. Máriára, Vojthára nem is mertek gyanakodni, Jánossy pedig annyira jelentéktelen figurának látszott, s annyira nem volt feltételezhető, hogy szerelmes létére másik két szerelmes engedelmes rabszolgájává váljék, hogy őrá gondoltak a legkevésbé.
Ám a lavina mégis elindult. A nyomozás szálai egyre közelebb jutottak a trióhoz, s elérkezett az a nap, amikor alapos gyanú alapján a rendőrség kezdett kellemetlen kérdéseket intézni Haverda Mariskához. Semmiről sem tudott, Vojthának pedig jó lepel volt a tiszti uniformis. Jánossyra ekkor még senki sem gondolt.
*
Hiába minden, az igazság mégis kipattant. A rendőrségi bűnügyi osztály akkori vezetője jó rendőr volt, és mint kiderült, kitűnő lélekbúvár is. A szálak annyira körülfonták Mariskát, Vojthát és Jánossyt, hogy most már meggyőződésként élt benne az a gondolat, hogy ők a gyilkosok, de nem volt sebezhető pont, amin keresztül hozzájuk lehetett volna nyúlni. Mégis határozott: Jánossyt őrizetbe vette, és felvitette a rendőrségi fogdába. Ugyanaznap beidézte Haverda Mariskát és Vojtha Antalt is kihallgatásra. Régi, de kipróbált rendőrfogást alkalmazott. Elsősorban lehozatta a cellából Jánossyt, és megmondta neki, hogy mindent tud. Tudja azt, hogy ő a gyilkos, és tudja azt is, hogy Mariska, valamint Vojtha a felbujtók. Igyekezett a lelkére beszélni, hogy tegyen beismerő vallomást, igyekezett felnyitni a szemét, hogy észrevegye azt a szerelmet, amely Mariskát Vojthához láncolja, megmagyarázta neki, hogy ebben a szerelemben neki semmi keresnivalója nem lehet, és csak játékszer volt, csak eszköz ahhoz, hogy megszerezzék az anyagiakat is kettőjük boldogulásához.
Jánossy meghökkent, de nem hitt a rábeszélő szavaknak. Tagadott. [370]
Most következett a kipróbált rendőri fogás.
– Kedves barátom – mondta a rendőrkapitány –, ön nem hisz nekem, én tehát bizonyítékkal is szolgálok… Nemsokára itt lesz Haverda Mariska és Vojtha Antal, ha kíváncsi rá, hogy miről beszélnek, fáradjon be abba a szekrénybe, és maradjon csendben. – Ezzel rámutatott a szobában álló nagy irattári szekrényre.
Jánossyban győzött a kíváncsiság, és bement a szekrénybe.
Mariska és a huszár már az előszobában várakoztak.
A rendőrkapitány most bekérette őket azzal, hogy néhány kérdést szeretne hozzájuk intézni.
– Kérem, a legnagyobb készséggel – hangzott a válasz –, bár azt hisszük, hogy mindent elmondtunk, amit tudunk.
– Egy pillanatra – ugrott fel asztalától a rendőrkapitány –, hozok papírt a jegyzőkönyvhöz. – S azzal kiment a szobából.
Haverda Mariska és Vojtha magukra maradtak, s beszélgetni kezdtek.
Eltelt tíz perc, mire a rendőrkapitány visszajött, néhány sablonos kérdést intézett hozzájuk, s aztán mindkettőjüket elengedte.
Egy perccel később Jánossy kirúgta a szekrényajtót:
– Kapitány úr, mindent elmondok… Én vagyok a gyilkos, és ők beszéltek rá.
Valóban elmondott mindent, vallomásáról jegyzőkönyvet vettek fel, és a szerelmesek talán még haza sem értek, amikor detektívek mentek értük.
Mindhárman az ügyészségre kerültek.
*
A város olyan lett, mint egy méhkas. Ilyen szenzációról nem is mertek álmodni az emberek. Pártok alakultak, és megoszlott a közvélemény. Sokan akadtak, akik esküdtek Mariskáék ártatlanságára, és egyszerűen őrültnek nyilvánították Jánossyt.
Ki merte volna feltételezni az előkelő úri dámáról és a daliás huszár századosról ezt a rettenetes bűntényt?
Mindamellett vizsgálati fogságban maradtak, elkészült a vádirat, és kitűzték az esküdtszéki tárgyalást is.
A szabadkai tárgyalásból azonban nem lett semmi. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy az ügyészség egyik gavallér tagja rózsacsokrot küldött be a cellába Mariskának, a másik pedig az, hogy a bírói tanács egyik tagja a tárgyalást megelőzően cikket írt a helyi lapba a Haverda-ügyről, és az a gyanú merült fel, hogy befolyásolni akarja az esküdteket. A történtekről nyomban jelentést tettek a felsőbb igazságügyi hatóságoknak, mire a szabadkai tárgyalást lefújták, és a szegedi törvényszéket jelölték ki a tárgyalás megtartására.
Ekkor már országosan beszéltek a bűnügyről, és soha olyan nagy érdeklődés nem nyilvánult meg bűnügyi tárgyalás iránt, mint amilyen ezúttal. Haverda Mariska védelmét az akkori legkiválóbb büntetőjogász, Lengyel Zoltán vállalta.
A tárgyalás megkezdődött, kihallgatták a vádlottakat, a tanúkat, a szakértőket, majd a szokásnak megfelelően feladták a kérdéseket az esküdteknek, hogy bűnösek-e a vádlottak – és az esküdtek nemmel szavaztak.
Nemmel szavaztak, s ez egyenlő volt a felmentő ítélettel.
Haverda Mariska diadalmenetben hagyta el a fogház épületét, az emberek ünnepelték, és virágokat szórtak a lába elé.
Ez a szépség varázsa.
Az ügyész kifogásokat emelt, s addig-addig, míg a Kúria megsemmisítette a felmentő ítéletet. Új tárgyalást rendelt el, és ennek a tárgyalásnak a megtartására a budapesti törvényszéket delegálta.
*
Haverda Mariska és Vojtha Antal ekkor már lent napoztak Dalmáciában, Jánossy pedig Pestről szorgalmasan küldözgette nekik a zsaroló leveleket. Mert Haverda Mariskáék tele voltak pénzzel, Jánossy pedig egy árva fillér nélkül koplalt. Vojtha megunta a zsarolást, és azt ajánlotta Jánossynak, hogy vándoroljon ki Amerikába. Küldtek is neki valamennyi pénzt útiköltségre, de olyan keveset, hogy csak Fiuméig juthatott, innen úgy tudott visszatérni Pestre, hogy eladta minden felesleges ruháját.
A Kúria határozata Dalmáciában érte a szerelmespárt, s Noviból vitték fel őket a detektívek a Pest vidéki ügyészségi fogházba.
Ha kicsit késnek vele, hajón kellett volna utánuk menni Amerikába. Mert már minden előkészületet megtettek erre a kéjutazásra. [371]
Pesten aztán az esküdtek alaposabban belemélyedtek a dologba. Meghányták-vetették a kérdésekre adandó válaszokat, és végül is arra a kérdésre, hogy a vádbeli cselekmény elkövetésében bűnösök-e a vádlottak, igennel válaszoltak.
Haverda Mariska tizenkét évi fegyházat kapott, Jánossy tízet és Vojtha nyolcat.
1910. október 12-én hajnali három órakor hangzott el az ítélet, amely jogerőre is emelkedett.
Azóta mindhárman visszanyerték szabadságukat. Jánossyról senki sem tud semmit. Hová tűnt, mivé lett, rejtély. Vojtha Amerikába vándorolt, és beállt egy zenekarba magyar nótákat játszani. Évek óta felőle sincs semmi hír. Lehet, hogy már nem él. Haverda Mariskából – mint említettem – milimári lett, s ha él, lehet, hogy még megírja emlékiratait. Pénzért? Miért ne? Örök életében szerette a pénzt.