Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Berényi János: Szabadka dalban és daltalanságban

Szülőfalumban még gyermekkoromban egy népi szólásmondásfélére figyeltem föl. A cséplőgépnél uzsonna után elbeszélgettek a kazaltulajdonosok, munkások, s valamelyikük ezzel a szólással intézett el egy tréfás történetet: elkerülte, mint a nagyurak Szabadkát.
Szabadka jó messzire – körülbelül hetvenöt kilométernyire – volt tőlünk. Akkor még nem láttam az ország harmadik városát, de a tréfás hasonlat fülemben maradt. Szabadkához mindössze annyi közöm volt, hogy bátyám akkoriban került oda katonai szolgálatra. Bántott a fitymáló hang és a kíváncsiság, s később érdeklődtem is, hogy mi az értelme és alapja ennek a szólásmondásnak. Közhasználatúnak éreztem, s azt hittem, hogy valami érdekes történet fűződik hozzá. A magyarázat az volt, hogy Szabadkán átutazott a király, a trónörökös, néhány főherceg is, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a nagy városba bepillantson. Sokkal kisebb helyeken is voltak olyan ünnepségek, amelyekre az uralkodó vagy a királyi ház valamelyik tagja ellátogatott. Szabadkáról, a nagy városról, úgy látszik, nem vettek tudomást.
A szólásmondás mégsem eresztett gyökeret. Talán valami alkalmi eseménnyel kapcsolatban, s csak nálunk kezdték használni, de azután elfelejtették. Nem lett szállóige. Nemsokára Szabadkára kerültem a gimnázium első osztályába. Alkalmasint a lenéző vélemény emlékével is megokolhatom azt, hogy érdeklődőbben figyeltem: írásban, dalban, történetekben hol találkozom a város nevével, amelyet most már büszkén a magaménak éreztem. Az iskolai földrajzi könyv úgyszólván csak azzal intézte el, hogy fontos vasúti csomópont, és hogy közelében van a Palicsi-tó. Néhány hét múlva egy ifjúsági olvasmányban, Zöldi Márton „Pista kalandos utazása” című, izgalommal olvasott regényében szívdobogtató örömmel botlottam bele városom nevébe. A regény kettős életű szereplője, Svetozar Garabović úri bandita és pénzhamisító szabadkai volt. Természetesen egykor élő személynek képzeltem, s nagyon érdekelt volna, hogy hol lakott, s vannak-e még olyanok, akik többet is tudnak róla. A kaponyai győzelmes ütközet emlékét akkor még büszkén hirdette a turulmadaras oszlop a főtéren. De ennek az emlékműnek szavait itt vésték kőbe. Sokkal nagyobbnak láttam a szabadságharc eseményét, amikor egy hatalmas történelmi munkában is olvastam róla. Egy egysze[366]rű ember, ősz, fehér hajú öreg beszélt Paganini századosról is – ő ugyan Paniga századosnak mondta –, s megemlítette azt is, hogy a szabadságharc kaponyai csatájának hősét a Zentai temetőben temették el. Magas márványkő jelzi a sírját, megnézhetem akármikor. A zentai úti temetőt gondolta, de én a zentai városi temetőre gondoltam. Ez a félreértés volt az oka annak, hogy évek múlva egy napon reggeltől estig kerestem hiába Paganini százados sírját Zentán, az állomás melletti temetőben.
Közben Debrecen, Szeged, Kecskemét, Pécs neve minduntalan föl-fölbukkant egy-egy regényben, elbeszélésben, versben vagy dalban. Szabadkáról mintha nem is tudtak volna a magyar költők, írók és névtelen daltermők. Tartalmat titkoló, komoly kárpótlás volt az, hogy Petőfi „Kinn a ménes” kezdetű költeményében Szabadka nevét is megemlíti. Később útirajzaiban és útileveleiben is kerestem a név megismétlését. Itt már nem dicsekszik vele, pedig az Alföld rónaságának szépségéről szólva Halast és Szegedet is megemlíti. Vándorszínész korára visszaemlékezve Sárbogárd, Ozora és Szilasbalhás nevét is megörökíti. Egy kicsit izgatott a kérdés, hogy járt-e ezen a vidéken is, és tudhatott-e valamit Szabadkáról.
Nem emlékezésnek irányított szándékkal és fölkészültséggel olvastam, de emléknek megmaradt bennem az az írás és az az ének, amely Szabadka nevét megemlítette. Biró Lajos egyik novellájának hőse Szabadkára utazott. Tömörkény több írása Szabadka határmezsgyéjének embereit és életét is megszólaltatta. Később Móra Ferenc és más szegedi író is átpillantott hozzánk. Nem volt nehéz a szuronnyal őrzött kerítésen sem meghallani és átvenni egy-egy üzenetet, mert mégiscsak itt voltak a szomszédságban. De a magamban és a magamnak tartogatott szigorúbb vélemény az volt, hogy az írók és a költők is elkerülik Szabadkát, akárcsak a nagyurak.
A bácskai adomákban és tréfákban gyakran hozzákapcsolódik egy-egy személyhez Szabadka neve, legtöbbször ugyan csak jelzőnek, de ez sem a város és az író érdeme, hanem egyszerű személyi adata annak, akivel az érdekes eset megtörtént. Ilyen apró történetkék sokszor említik Szabadkát is, sőt úgyszólván csakis ezekben szerepel a város vagy valamelyik régi, megboldogult, gazdag és mulatós polgára. Szabadkai regényhőst, mesét, ide írt vagy innen üzenő verset alig ismer az irodalom. Az írók és az irodalom hírverése nem sokat foglalkozott Szabadkával és vidékével. A régi irodalom úgyszólván meg sem említi. Kazinczy érzelgős regényének hőse név szerint Bácsmegyei, de ez csak név, nem Bács megyében élt, és nem is látta ezt a vidéket. Csokonai, az ország kóbor garabonciás diákja állítólag Bács megyében is járt, de legföljebb úgy gyors gyalogvágtában Bács megye felső részén. Nem sokat alkalmatlankodhatott errefelé, pedig neki való helyre is rábukkanhatott volna. Bizonyos, hogy ezen a tájon megtalálja a Somogy megyei Dorottya vidám elbeszélő költeményének párját. Jókai regényeinek könyvtárában sok magyar város többször is színhelye egy-egy eseménynek. Szabadkát, ha ugyan jól emlékszem, talán említi valahol, de kalandos képzelete itt nem időzött és nem is talált ide, pedig az egész országot keresztül-kasul beszáguldozta, még a föld és a tenger alatt is kereste a megírnivalót. Az otthon ülő Arany János Pegazusa csak látszatra hidegvérű, valójában sok helyen pihentette és abrakolta meg gazdája. Szabadka nevét és a bácskai tájat a nagy elbeszélő költő sem szőtte versbe. Ha erre vetődik, és szétnézdegél itt egy kicsit, alighanem megpillant az itteni táj és ember lelkében valami olyant, amit csak az ő szeme tudott volna meglátni. Mikszáth mint szegedi újságíró üzengetett Szabadkára, de mint regényíró csak felvidéki helyekről és emberekről beszél. Gárdonyi szegedi újságírói tolla is többször leírhatta Szabadka nevét, örökéletű írásaiba már nem mentette át. Herczeg Ferenc a Gyurkovics fiúk és leányok révbe evezéséről írt regényében Szenttamásra helyezi a Gyurkovics család kastélyát. Lesújtó értelemben mondatja regénye szereplőivel a koccintás nélkül kortyintó emberről, hogy iszik, mint a csonoplyai tamburás, sőt a szabadkai jelzőt is használja. Egy Gyurkovics csemete a szabadkai gimnáziumban tanul, a másik a kalocsai jezsuitáknál. Mind a kettő a legnagyobb gézengúz. A következő esztendőben helyet cserélnek, s a két gimnázium tanári kara kü[367]lön-külön megállapítja, hogy az idei Gyurkovics rosszabb a tavalyinál.
Ady életvonata még a nagy állomások előtt egyszer kicsi híja, hogy nem délre kanyarodik, Nagybecskerek felé. Egy támadó írásában a bajai jelző nyomatékával említi Tóth Kálmánt, és versben eljut Kalocsáig azzal a visszaemlékezéssel, hogy egyszer, élete csúnya fokán, pap akart lenni Kalocsán. Szabadka nem esik útjába. Kosztolányi Szabadkán született, a szabadkai kisgyermek költői panaszaiban érezzük a szabadkai és a bácskai hangulatot és színeket, s ráismerünk egy-két itt élő ember alakjára is. A város nevét sokáig tartózkodóan takarja. Egy későbbi gyönyörű költeménye Szabadkáról szól, a város nevét verscímnek emeli, de már akkor, amikor Szabadkát elszakították tőle. Somlyó Zoltán egy ideig itt élt, s egy kis regényét Szabadkáról írta. Gyóni Géza újságírói pályája is idekanyarodott. Megérkezése után vallomásszerű írásban egy kissé idegenkedő hangon mondja el első szabadkai benyomásait. Juhász Gyula őszi mélabúval zengő lantján a Délvidék elszakítása után meleg köszöntőszavai szólalnak meg Szabadka felé. Karinthy, amikor megismerkedtem vele, és megtudta, hogy szabadkai vagyok, élete legkellemesebb két hónapjának mondotta azt az időt, amelyet annak idején Kosztolányiéknál töltött el. Ígérte, hogy még egyszer elzarándokol ide, és írni fog Szabadkáról, de ha kurtán meg is emlékezett Szabadkáról, ígérete tartozás maradt. Krúdy Gyula Rózsa Sándorról szóló riportszerű írásában a szabadkai határ vágójárási kútját is említi azzal, hogy a szegedi betyár egyik áldozatának holttestét ott találták meg. Móricz Zsigmond Rózsa Sándorról írt regényében átpillantgat a szabadkai határba is. Talán más mondanivalója is lett volna a bácskai élmények megírása után erről a vidékről, ha tovább él, mert a Délvidéket közvetlenebbül csak élete utolsó szakában ismerte meg. Szekula Jenő, kulai származású író könnyű regényei több délvidéki helyet említenek Szabadka nevével. Tamás István két regénye itt játszódik le, de ez már az idegen uralom alá került Szabadkát érdekesség kedvéért választja színhelyül.
A megszállás idején az elszakított Délvidék irodalmában sem túlságosan gyakori Szabadka neve. Egy vers elképzelésében itt mondatja el Hamlettel a nagy monológot. A vers szerint itt nincs semmi, s a dán királyfi itt hamar megtalálná a választ a kérdések kérdésére abban, hogy nem lenni. Itt-ott elszórtan és elrejtetten még találkozunk Szabadka nevével és helyi jellegzetességének megemlítésével, de ez mindig bizonyos keserű kényszerűség, és sohasem az öröm és megbecsülés hangja.
A népköltészetben is kevésszer akadunk rá Szabadka és szabadkai személyek nevére. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt összekerültem az egykor emlegetett gulyás-betyárnak, Pisze Matyinak bojtárlegényével. Idős ember volt már, s néhány pohár boradag fölhörpintése után elénekelte a Pisze Matyiről s egy-két szabadkai eseményről szóló népdalt. Szabadka nevét ezek az itt sarjadt népdalok sem említették.
A megszállás idején a magyar irredenta műdalok, újságcikkek és elbeszélések Szabadkát is emlegették, de korántsem annyiszor, mint Kolozsvárt vagy Kassát. Ez a múlt. A jövő? Sokkal biztatóbb: Szabadkáról és vidékéről az írónak és a költőnek is lesz még szégyenkezés nélküli elmondanivalója, s az eddig meglehetősen daltalan város többet hallat majd magáról, s figyelemre méltóbbat is mond életéről, lakóiról, múltjáról és nevéről ismerőseinek és híveinek szavával az egyetemes magyar életnek.