Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Lévay Endre: A céhládától az ipartestületig

A századforduló rózsaszínű világa mindenben az élet, a természet és az emberi alkotás csodáját látta. A magyarság, Magyarország és a magyar városok apoteózisai között kutatgatva, ha Bácskát keressük, sokszor találkozunk Szabadka nevével s mellette a sajátos rózsaszínt kölcsönző „dúsgazdag”, „eldorádó” és más hasonló jelzőkkel. Az elsárgult lapokon az írás ma is azt igazolja, hogy a déli róna „búzametropoliszát” ilyennek látták a múlt boldog nemzedékei.
A jelenben már csak a múlt nyomait kereshetjük.
Az alábbi sorok semmi esetre sem azt akarják igazolni, hogy Bácska, illetve Szabadka a magyar kisipar eldorádója, és azt sem, hogy az iparszabadság vagy a gyáripar itt nem törölt volna ki mesterségeket az ipartestületek főkönyvéből. A história hősiességről, csodálatos küzdelemről beszél; a magyar kisipar terebélyes családfájáról, a haldokló, virágzó iparágakról és arról, hogy a magyar kéz, a mesteri munka a minőség forradalmában is csodát tud teremteni.
*
A szabadkai kisipar fejlődésének története a céhrendszer kialakulásának korába nyúlik vissza. Szabályos, beosztott, kissé nyűgös világ volt a régi, de – mondják a régi iparosok – sok tekintetben barátságosabb, jobb és nyugalmasabb, mint a mai. A munkának és az üzleti vállalkozásnak nem voltak végtelen lehetőségei, mint a mai iparszabadság mellett, nem voltak acélkirályok, harisnyakirályok, cipőkirályok, nem szerezhetett senki iparcikkek készítésével milliókat, de nem volt munkásnyomorúság és nem voltak éhező munkáscsaládok sem. A munkást, a legényt nem fizették nagyon bőkezűen, de ez a fizetés elég volt ahhoz, hogy szükséget ne szenvedjen. Régebben az árlimitáció, amely abból állott, hogy az iparosváros tanácsa megszabta a piacra kerülő iparcikkek árát, gátat vetett az árak túl nagy süllyedésének, emelkedésének, és a mesterek nyugodtan, „spekuláció” nélkül készíthették remekeiket. Az árlimitáció egyúttal védte a fogyasztóközönség érdekeit is, amelynek megzsarolására az elhatalmasodott céhek éppen olyan hajlamosak voltak, mint a mai trösztök, kartellek. A megélhetés biztosítva volt. Ha a kisiparos fiatalon meghalt, özvegyét és családját a céh támogatta: gyermekei könnyűszerrel elnyerhették a mesterjogot, és folytathatták apjuk mesterségét.
Valami kapcsolat mindig volt az egy mesterséget űző és egy helyen lakó iparosok között. Közös érdekeik és közös bajaik voltak: minden különösebb szervezet nélkül igyekeztek egymás érdekeit megvédeni, és a bajokat együttes erővel elhárítani.
Három évszádos tündöklés után bekövetkezett a céhek bukása. A céhek szervezete annyira elhatalmasodott, hogy érdekeik ellentétbe kerültek a fogyasztóközönség érdekeivel, és belső életében mindig több és több lett a visszaélés. Egyik legsúlyosabb visszaélés volt a céhek munkauzsorája: „tartozik pedig a mesterlegény éjfél után három órakor felkelni, és estve kilenc óráig az urának mívelni” – mondja a céhlevél. A munkaidő így az étkezésekre engedett rövid szünetek beleszámításával tizenkét óra volt. A mesterlegények fizetései mind alacsonyabbak lettek, a mesterré avatás költségei és a különböző céhbüntetések szaporodtak, és a lakomaköltségek többhetes fizetést fölemésztettek. Az élet virágzásával a dőzsölés együtt jár: a céhmesteri szerep nemcsak embert, hanem pénzt is követelt. Ez a szerepjátszás lassan-lassan a rendek mellé fölnövő „iparostársadalomé” volt. És ahogyan a belső bajok elszaporodtak, úgy indult meg a kegyetlen versengés, a tisztes és nem tisztes ipar ellenségeskedése, a megvetett mesterségek kategóriájának kialakulása és a megdönthetetlennek hitt céhrendszer bukása.
A letűnő rendszer belső vasszervezetét és féltve őrzött titkait csak a kései utókor fedezte föl, amikor a céhládák mélyéről előkerültek a céhlevelek. A munkauzsoráról a mesterségek kisajátításáig mindenféle rendelkezést meg lehetett azok [363] között találni. Legmélyebb nyomot hagyott maga után az iparvédelem, hiszen éppen ennek a következményeit, erényeit és csökevényeit a mai iparostársadalomban is megtalálhatjuk. A céhlevelek rendelkezésével egyes mesterségeket családok monopóliumává tették, hogy a mesterség neve, szerepe és a vele járó erkölcsi és anyagi kiváltságok minél könnyebben szállhassanak apáról fiúra. Így évtizedek során valóságos mesterember-dinasztiák alakultak ki: egyetlen rendszerű ipari közösségben éltek, összeházasodtak, és olyan hatalomra tettek szert, hogy Magyarországon több vidéki városban a neves céhek „rendje” játszotta a legnagyobb szerepet.
Szabadka városa két évszázaddal ezelőtt még nagyon messze járt a polgári értelemben vett városiasodástól. Mezőváros volt, vagy inkább egy behemót nagy falu; lakosságának a föld volt az első törvénye. A fekete termőföld, amely a város határát övezte, és nem a város, nem a falak, házak, paloták vagy a polgári életnek egyéb más formái. A gazda, a földbirtokos csak fél lábbal élt a városban, állandó lakosa, szíve lelke és építő ereje a magyar iparostársadalom volt.
A céhek nagymesterei, az iparosdinasztiák terebélyes famíliái voltak a legrégibb bástyái „Szent Mária” városának: ők adták a polgári osztályt, és az ő leszármazottaik teremtették meg a haladottabb városok után kullogó mezőváros polgári kultúráját.
A mai és a tegnapi intellektuelek között nem egyet találunk, akinek nagyapja, ükapja vagy szépapja a céhek derék mívesei között dolgozott és harcolt a városért, amelynek a régi magyarok szemében az volt az egyetlen értelme, hogy otthont adott a céhnek és jó piacot a műhely remekeinek.
*
Magyarországon 1872-ben adták ki az első ipartörvényt, amely az új ipari rendszer megalapozásával előírta a céhintézmény megszüntetését is. A céhek azonban akkor még olyan erősek voltak, hogy tiltakozásukra visszavonták az ipartörvényt, és így egyes iparágak testületi egységesítésére csak esztendők múlva került sor. Szabadkán az ipartestület létesítése előtt nyolc céh működött: a csizmadiák, kőművesek, gombkötők, kötelesek, szabók, borbélyok, mészárosok és asztalosok céhe. A város 70 000 lakosára 570 iparos esett. Negyven esztendővel később körülbelül 100 000 lakosnak 2400 iparos dolgozott, míg a megszállás évei alatt – a harmincas esztendők derekán – a kisiparosok száma 1826-ra esett vissza.
A kisipar egyes ágaiban bekövetkezett a hanyatlás.
Az iparágak hanyatlását nem a megszállás, hanem az iparszabadság és főleg az árszabadság idézte elő. Kénytelen volt olcsóbban termelni, hogy megélhetését biztosítsa. A gépekkel is versenyeznie kellett: a gyáripar úgyszólván korlátlan termelése irtózatos erővel ránehezedett a kis műhelyekre, mert legtöbb iparcikkben a nagyipar sokkal nagyobb választékban olcsóbb árut adhat a fogyasztóközönségnek. A piac nagy részének elhódításával és az árak letörésével ebben a versenyben a kisipar nagy vereséget szenvedett. Ez a harc még ma is áll, a kisiparosok árcsökkentéssel és a gyári áru gyöngéit kihasználva „remekléssel” küzdenek tovább az önállóságért: a mindennapi kenyérért.
A verseny tényleges vesztesei azonban már eltűntek a kisiparosok soraiból, s mint önálló iparágak már nem szerepelnek a szabadkai ipartestület főkönyvében. Nagy múltú remekeiket új köntösben a gyáripar szállítja a fogyasztóközönségnek. A gombkötőknek, paszományosoknak és kesztyűsöknek fél évszázaddal ezelőtt virágzó céhük volt Szabadkán: a céhrendszer megszüntetése után még sokáig dolgoztak. Ma már egyetlenegy sincs közülük. A vargák, bőrcserzők, subások, szűrszabók, faggyúgyertya-készítők, szitaszövők és gölöncsérek Szabadkán teljesen kihaltak, csak a távoli falvakban dolgozik még egy-két subás, szűrszabó, a Tisza mentén néhány gölöncsér és valahol Közép-Bácskában egyetlen szitakötőmester. Az egyre fejlődő gyáripar esztendőről esztendőre újabb áldozatokat követel, s fokozatosan fölszívja mindazokat az iparágakat, amelyeknek termékeit gyáriparilag tömegcikk-ként olcsóbban és gyorsabban lehet előállítani; másrészt meg a gazdasági élet fejlődése teszi időszerűtlenné őket. Soron következők a haldokló iparágak. A szinte legendás múltú csizmadiák, az országos hírű kaptafakészítők, a kalaposmesterek, késesek, faszobrászok, szitások és a fésűkészítők már alig tudják tartani a versenyt a gyáriparral. Ezek a mestersé[364]gek ma már sok lemondást és még több áldozatot követelnek. Sokszor a saját szájuktól vonják el a falatot, csakhogy a rajongásig szeretett mesterséget továbbra is fenntarthassák, és az iparág virágzásának idejéből fennmaradt vagyonkájukat átmenthessék a válságon gyermekeik számára. A mézesbábosok, szappanosok, nádazók hasonlóképpen fogyóban vannak: Szabadkán a perifériákra kiszorult pár iparos éldegél ezekből az iparágakból.
A céhrendszer idején a csizmadiák voltak a legnevezetesebb iparosok ezen a vidéken, a szerszám nemzedékről nemzedékre szállt, és a mesterek valósággal szerelmesei voltak iparáguknak. Híres mesterség volt: az „egyszerű” lábbelikészítők nem voltak olyan tekintélyes emberek, mint a csizmadiák. A cipőt kezükbe sem vették: ez nem illett a csizmadiához. Csak csizmát csináltak, mert ez volt a hivatásuk.
Valamikor annyi volt a csizmadia Szabadkán, hogy egyetlen más mesterségből sem volt annyi iparos a városban. Az egykori szabadkai vásáron a mai városháza sarkától egészen a postáig húzódtak a csizmadiasátrak: száz, százötven mester vitte piacra remekeit. Ma már csak öt csizmadia dolgozik a városban, és az elmúlt két évtized alatt egyetlen egy iparengedélyt váltottak ki erre az iparágra. Úgy mondják, hogy kihullottak Isten tenyeréből. Hanyatlásukat nem is annyira a gyáripar, mint inkább a parasztság leszegényedése okozta. A paraszt már nem veszi olyan mennyiségben a bőrcsizmát, mint évtizedekkel ezelőtt: beéri bocskorral, ócska cipővel és modern cipőgyárak gumicsizmáival. Ezért van az, hogy az utóbbi évtizedekben törés esett az ősi tekintélyen: a csizmadiák foglalkoznak cipőkészítéssel is. Az idő és az életsors kényszerítette ki belőlük a megalkuvást.
Szép mesterség, de gyarló mesterség a kaptafakészítés. A századforduló előtt népes volt ez az iparág is Szabadkán, öt-hat mester dolgozott a műhelyekben. A gyár őket is elnyelte. Egy-két öreg iparos maradt meg: a csizmadiák mentették meg őket, mert a csizmadia-kaptafákat, sámfákat gyárilag nem tudják úgy elkészíteni, mint a szabadkézi iparos. Erre a sorsra jutottak a kézi kalapipar, fésűipar és a szitásipar derék mívesei is. Az acélkirályok, harisnyakirályok és cipőkirályok kora felmorzsolta őket. Már inkább csak emlékek, amelyeket egy-egy utcanév, falba épített céhcímer vagy bútordarab őriz meg az utókornak.
*
A szerb uralom alatt a magyar kisiparosság helyzete sem volt rózsás. Sokszor anyagi gondokkal is küzdöttek, éppúgy mint a többi fajtestvérek. A szerbek térhódítási törekvéseiben azonban becsületesen állta a sarat, és derekas küzdelmével még a hatalom soraiban is elismerést kapott. E küzdelem legszebb eredménye, hogy a kisipar magyar maradt. Magyar mester volt az irányító, magyar mester vizsgáztatta a tanoncokat, magyar mester keze alatt izmosították tudásukat a derék iparossegédek, és ezen a vidéken a magyar munka volt a legszebb alkotás. Ám nemcsak Szabadkán vagy a Délvidéken őrizték meg maguknak ezt az elsőbbséget, hanem a volt délszláv királyság egyéb területein is. Belgrádban közel húszezer magyar élt, s ezek közül a legtöbb ipari szakmunkás volt. Nem egyszer láttuk az amerikai stílusban épülő belgrádi felhőkarcolók állványain dolgozó magyar munkásokat. Az állványok alatt is magyar nóta szólt: az üveges, a szobafestő, az asztalos, a parkettázómunkás mind-mind magyar nótát fütyörészett.
A virágzó iparágak míveseit láttuk a kiállításokon: Szabadkán, Zomborban, Újvidéken és Belgrádban is. Mindig és mindenütt az első helyen voltak. Megcsodálta alkotásaikat a tarka nézőközönség, és az idegen bírálóbizottság nem egyszer első díjat juttatott a magyar kiállítóknak. A legutolsó belgrádi kiállításon ugyancsak a magyar iparosak vitték el az első díjakat és a kamarai kitüntetéseket.
Hányszor találkoztunk a legelhagyatottabb helyen és vidéken magyar munkával!…
A szerb megszállás nem akadályozta meg a magyar ipar fejlődését, mert a munka és a szaktudás minden akadály fölött győzedelmeskedett. A többség nem adhatott helyettük jobbat, és helyüket sem foglalhatta el új, szláv erőkkel. Jönni kellett egy új nemzedéknek, amely hosszú esztendőkön keresztül dolgozva elsajátítja a rendkívül sokoldalú munka minden csínját-bínját, s verejtékkel bedolgozza, belopja magát az alkotás művészetébe. Így a kisipar utolsó végvárként megmaradt ugyan a magyar szakavatott kezekben, [365] az utánpótlásnál azonban jelentkezett a szláv elemek előretörése.
A munkában és a küzdelemben megedződött szabadkai magyar iparosság a felszabadulással életének új, nagy korszakához érkezett. A belső megerősödés megindult; a magyar utánpótlás kérdése megoldódott, és az egyes iparágak helyzete megszilárdult. A fejlődés eredménye jelentkezett; az elmúlt két esztendő alatt több mint 300 iparos tett mestervizsgát, és az iparlemondások száma lényegesen csökken. Az újvidéki és belgrádi piacok elvesztése az első esztendőben érzékenyen érintette ugyan a szabadkai iparosságot, de az új pozíciókat csakhamar kiharcolta, és legfőbb eredménye talán az, hogy lépést tud tartani a haladottabb és felkészültebb anyaországi iparossággal.
*
Az iparostársadalom a letűnt századokban a város építője, összetartó ereje volt. Szerepe, jelenléte eszmei síkon is érvényesült: a várospolitikát nálunk a magyar társadalomnak ez a rétege csinálta. Elöl járt, és döntő volt a tisztes ipar szava. A megszállás ezt a szerepet megszüntette, de új világunk talán visszahozza most, és a város életének középpontjába állítja be derék dolgozónak.
A magyar társadalom törzse itt mindigre a magyar iparosság marad.