Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Csuka János: Szabadka tanyavilága

A barátságos tanyacsoportokkal körülvett és gondosan őrzött, nagy határú alföldi városoknak, ha közelebbről vizsgáljuk azokat, tulajdonképpen kettős életük van. Az egyik a szigorúan vett és így jobban a szemünk előtt levő városban, a másik azon kívül található.
A város arca nevetőbb, külseje marasztalóbb, a tanyáé kifejezőbb, megfontoltabb, tudatosabb. A tanya összefogja a tájegységet, s így a nép derűs lelkiségét s napfényes világát hamisítatlanul nyújtja. Mert a két különálló rész mégis elkerülhetetlen kihatással van egymásra, átveszi jó és rossz szokásait, s ma már nehéz megmondani a tanyacsoportok egészséges, éltető szelleme nagyobb befolyással volt-e a városok kialakulására, mint azok merészebben előretörő szelleme a tanyák lassabb életére. A nagyobb lakóhelyek mozgékonyabb terjeszkedésében valahogyan elmosódnak ugyan a városok és tanyák határai, Szabadka nagy és megbonthatatlan tanyahátvédjével azonban kivétel. A gazdavárosok kettős arculata ezért talán sehol nem ütközik ki annyira élesen, mint Szabadkán. Századok óta mint valami nemes tradíciót őrzi az életnek ezt a kettősségét, nem is nagyon törekedve megváltoztatására.
*
Ahogy elhagyjuk Szabadka elhanyagolt külvárosainak utolsó utcáit, mindig érdekes és a képzeletet élénken foglalkoztató világ kezdődik ott, ahol felhasad a szemhatár, és a mezők karjai szétnyílnak a jövevény befogadására. Közelebbről megnézni a szürke tanyai hétköznapokat boldog élmény annak, aki a lélek mohóságával ismerkedik. Nem a falukutató által felidézett felületesség, divatos érdeklődés ez, hiszen hol voltak még a falujáró írók, amikor már az alföldi városlakó a maga ösztönös kíváncsiságával igyekezett megismerni küzdelmeiket a föld legyőzésére és közelebb kerülni a tanyák levegőjéhez, népének messze sugárzó nyugalmához, fölényes és biztos magatartásához. Jóságos és türelmes a tanyai ember élete, s ugyanilyen a munkája, háza és szórakozása is. A nyers életet a természet harsogó egyszerűségével hozzáalakítja a maga szükségleteihez, s ebben is különbözik a városlakó polgártól, akit az ilyen kísérlet könnyebben összetör és kifáraszt. Képzeletet feszítő varázsa van tehát a tanyai tájnak, a mi szabadkai határunknak, amelynek tanyaláncolata szinte abroncsszerűen fogja össze, és szorítja a föld meleg szívéhez a kővárost.
*
Az élet e furcsa kettőssége a holt tárgyakon is megmutatkozik. A városhoz tartozó föld sem egyforma, az északi rész szikrázó, fehér homokkal borított, hogy szőlővel és gyümölcsfákkal telehintve megkösse a mozgó talajt, míg félkör alakban a város alatt kezdődik a zsíros, sokszor megénekelt bácskai fekete humusz. A homok és a fekete föld választóvonala pedig maga a város, dolgos népének kiizzadt, könnyes szeme a palicsi, ludasi és kelebiai tó, vízben szegény tájunk hűsítő vigasztalása.
Iványi István, Szabadka történetírója szerint az ősi Szabadka határa alig lehetett nagyobb mai belterületénél, beleértve a város alatt elnyúló szőlőket is. A százötven éves török uralom elpusztította az akkor virágzó magyar községeket, úgyhogy elhagyatott pusztaság lett a környék. Az 1600-as évek elején hozták az elnéptelenedett Szabadka-környéki pusztákra a törökök az első bunyevác, majd szerb telepeseket, s ekkor kerültek szorosabb kapcsolatba a várossal a kissé távolabb fekvő községek, Csantavér, Bajmok, Verusics, Ludas, Zobnatica, Nagyfény, Vámtelek, Györgyén, Tavankut, Sebesics, Kelebia, Tompa, Jaszenovác és Palics. Bajával, Szegeddel, Zentával és Topolyával lett határos az újra benépesített Szabadka, amely 25–50 kilométernyi átmérőjű területet ölel fel, s ezért hívják Európa legnagyobb mezővárosának. A puszták abban az időben maguk is faluszerű, lakott helyek voltak. A törökök kivonulása után, 1700 körül alig 12 adókötelest tartottak nyilván Szabadkán, s akkor indult meg az a fejlődés, amely 1743-ban mezővárosi rangra való emeléséig vezetett. Az elmúlt 200 év jelenti tehát Szabadka városodását, amely a tanyacsoport-hálózat kiépítésével párhuzamosan haladt. 1765-ben már 1309 ház volt Szabadkán 9556 lélekkel, 1817-ben 30 242 lélek 3994 házzal. A 48-as [355] forradalom után, az abszolutizmus alatt osztrák tisztviselők végezték a népösszeírást. Mivel sehogyan sem értették, hogyan lehetnek a bunyevácok katolikus szlávok, igen sok bunyevác inkább magyarnak vallotta magát, nehogy bántódása legyen. Másként nem is lehet magyarázni, hogy miként találtak 29 858 magyar mellett csak 13 894 „dalmatát”. A városban ugyanekkor 2676 szerb, 826 német, 148 cigány, 27 cseh és 14 horvát nemzetiségűnek mondotta magát. Az első kimutatás, amely a tanyákat külön tüntette fel, 1862-ben készült, s e szerint 5532 városi házban 38 387, a pusztákon 3256 házban 20 853 lélek lakott. Attól kezdve aránylag a tanyákon élénkebb a népszaporulat, mint a városban, mert
1880-ban 33 820-an,
1890-ben 38 573-an éltek 5700 városi házban, míg a külterületeken
1880-ban 27 853-an,
1890-ben 34 110-en laktak 5355 házban. A tanya majdnem elérte a városi lakosság létszámát, s a házak száma így kiegyenlítődött. Nemzetiség szerint ekkor 38 227 magyar, 31 824 szerb és bunyevác, 2898 német, 476 tót, 244 egyéb nemzetiségű. A város területe 166 077 katasztrális hold. Az ezt követő 25 év egészen az első világháborúig adta meg tulajdonképpen Szabadka és a tanyavilág mai arculatát és külsejét. A trianoni Szabadkának már csak 140 611 hold kiterjedésű területe volt, s elvesztette három legmagyarabb és legnépesebb tanyacsoportját is, Kelebiát, Tompát és Csikériát, amelyek önálló községekké alakultak. A város szorosan vett belterülete 1992 hold 9200 házzal és 60 000 lakossal, ami azt jelenti, hogy 25 év alatt majdnem megkétszereződött úgy lakosságának, mint házainak száma. A tanyák száma közben 24-re emelkedett. A tanyavilág 136 807 holdat ölel fel 8015 házzal és 40 000 lakossal, míg Palicson, amelyet külön vettek jegyzékbe, 2500 lélek volt kimutatható. Az első szerb népszámlálás 1921-ben készült, s elég felületesen 75 000 bunyevác és szerb mellett alig 21 000 magyart említett meg, de az 1931-es már módosított s 41 000 magyart ismert el. A lakosságnak akkor pontosan 60 százaléka élt a városban, s körülbelül ugyanez az arány ma is, ami azt jelenti, hogy csaknem minden második szabadkai polgár tanyán húzódik meg.
Kosta Petrović, Szabadka volt főmérnöke 1928-ban írott várospolitikai értekezésében azt mondja, hogy a 60 000 ember 360 utcában lakik, de ezen a területen 300 000 lélek férne el. A több mint 40 000 embert befogadó tanyavilág megoszlása házak és a föld területe szerint a következő:
Sándor 200 ház, 2885 hold föld,
Bajai szőlők 425, 940,
Bikovo 250, 7830,
Csikéria 230, 4600,
Csávoly 195, 6460,
Verusics-Vörösegyháza 235, 7135,
Alsótavankút 660, 7085,
Györgyén 270, 8305,
Felsőverusics 205, 6180,
Felsőtavankút 595, 5320,
Hajdújárás 520, 7710,
Napkeleti ugarok 205, 1240,
Kelebia 390, 6810,
Pavlovác-Vámtelek 275, 8440,
Palicsi szőlők 130, 3875,
Radonovác 345, 2150,
Suplyák 235, 5565,
Sebesics 355, 5885,
Ludas 585, 5277,
Tuki ugar 55, 2315,
Zobnatica 245, 10 980,
Napnyugati ugarok 420, 5585,
Napnyugati szőlők 620, 1970,
Nagyfény 370 ház, 12 265 katasztrális hold föld.
A lakosság túlnyomórészt gazdálkodó és mezőgazdasági munkás, bár a mezőgazdaságból élők száma – mint minden iparosodó városban – úgy itt is némi visszaesést mutat. 1900-ban a lakosság 59,4, 2910-ben 53,5 és 1928-ban csak 49 százaléka foglalkozott mezőgazdasággal. Az 1931-es népszámlálás első részletes feldolgozását adja az 1939-ben kiadott Statisztikai évkönyv (Statistički godišnjak), amely egybeveszi ugyan a várost a tanyavilággal, de feltünteti a 100 058 lakos foglalkozását. Az önálló foglalkozást űzők és bérlők száma 15 038, hozzátartozóik száma 21 994, tisztviselők, alkalmazottak 4688, családtagjaik 6584 (elég meglepő, mert még csak egy gyermek sem jut minden családra), munkások 8140, ezek szaporasága egészséges fejlődést mutat, hiszen 19 507 családtagjuk volt. Tanoncok 1303, egyéb önálló foglalkozást űzők száma 8148, összesen 48 946 dolgozó, 1501 háztartási alkalmazottal együtt 50 447 [356] lélek. Az eltartottak száma 49 611, ebből 22 994 az önálló foglalkozást űzők hozzátartozója, 6584 a tisztviselők és alkalmazottak, 19 507 a munkások és 1526 egyéb foglalkozáshoz tartozók hozzátartozói.
*
A mezőgazdasági kultúra konzervatív elgondolások és módszerek szerint, a hagyományokhoz ragaszkodó lakosság óvatos és lassú ütemében fejlődik. A föld 40 százalékát búza-, 46 százalékát kukoricatermesztésre használják fel. A Privreda Vojvodine (1926) adatai szerint árpát, rozsot 10 és csak 4 százalék területen termeltek babot, burgonyát és komlót, gyáripari növényt úgyszólván semmit. Később azonban, miután megkövetelték, a gyáripari növények termesztésére is áttértek. Számottevő viszont a szőlő- és gyümölcstermesztés: 7900 katasztrális holdon folyt. Az állatállomány ugyanebben az időben így alakult: szarvasmarha volt 13 376, bivaly 118, ló 15 168, öszvér 118, szamár 47, sertés 63 359, birka és juh 20 366, baromfi 181 620 darab és 1689 méhkas. A lótenyésztés valamikor európai hírű volt, de visszafejlődött. Jugoszlávia fennállása alatt Szabadkáról évenként átlag 100 millió dinár értékű mezőgazdasági termény és állat ment külföldre.
A jugoszláv agrárreform és a város határának kettéválasztása érzékenyen sújtotta Szabadka birtokállományát is. Csonka-Magyarországra 16 300 hold esett, az agrárreform pedig 14 012 hold elsőrendű termőföldet vett el a várostól.
*
Szabadka a fekete föld és homok határán fekszik, mintegy éles választóvonala a különböző talajú földnek. A déli fekete földön csaknem kizárólag bunyevácok, sott, ahol a homokkal érintkezik, magyarok laknak. A bácskai fennsíkra kerülő bunyevácok a fekete földek vonalát megtartva vonultak a Duna irányában Baja érintésével felfelé míg a magyarság a tiszai részen leereszkedve, kedvelve a homokot, kevésbé szerencsés összetételű s a legtöbbször gyenge földet vagy homokot kapott lakóhelyül. A szabadkai magyar ember különben ma is szereti a homokot, amelyet valamikor a szél egész dombmagasságokig elhordott, de ma már szőlőültetéssel kötött talaj lett, és megszelídült s egyenletes az egész táj. A bácskai fennsík, amely Szabadkát kiemeli a táj egyhangúságából, a szelíd Telecskai-dombokkal és a Tisza-vidékkel fogózkodik össze. Ez a vidék adja a világ legjobb búzáját, a híres sikéres búzát, amelynek lisztje még Amerikába is eljut békevilágban. Mindjárt nagyobb lesz a tekintélye a külföldre elvetődött Szabadka-környéki embernek, ha megtudják, hogy arról a tájról való, ahol ez az áldott búza megterem. A homok nem mindenütt a megszokott fehér csillogásban kápráztat, Palics alatt fekete színű, és a gyümölcsfákat kedveli. A kvarcos, fekete homok nyugat felé Tavankút irányába húzódik. A görbetói és kelebiai homok a legízesebb bort adja.
A város területe különben a fekete földet hat kilométeres sávban jelöli meg, ezen belül újabb tanyákat nem volt szabad létesíteni négy láncnál kisebb kiterjedésű földeken. Más földön, így a homokon is, ennek ma sincsen semmi akadálya.
*
A tanyacsoportok közül a legrégibb alapítás Tavankút (1439), de a török hódítás idején elpusztult, úgyhogy újratelepítették, míg az utolsók között létesült Bajmok és Csantavér (1771–1780), amelyek sokáig Szabadkához tartoztak. Mind a két, ma már életképes és jómódú falu azelőtt is létezett, de a törökök felperzselték.
Ha a város mai területét nézzük, a következő bekerítő határvonalat húzhatjuk meg: a központban találjuk a várost, amelyet északon három oldalról szőlők vesznek körül, a bajai, buckai, halasi, majsai és szegedi szőlők, nyugatról és délről ugarok, napnyugati és keleti, illetve tuki ugarok határolják. Ezeken túl a messzetekintő puszták sorakoznak fel: északon Tompa, nyugatra Kelebia, alatta Sebesics és Tavankút, ezek mellett keletre Verusics és Vámtelek, a déli csúcson Györgyén, Nagyfény és Zobnatica. A várostól keletre Palics, azon túl Ludas található. Külső képre is falusias Kelebia, Tavankút és Tompa, amelyek már az első világháború előtt tömött házsoraikkal faluszámba mentek, s azóta Kelebia és Tompa azzá is váltak. Kelebia egyébként kettő volt, a nagyobb átesett a csonka országba, a kisebb, az úgynevezett szerb sor Jugoszláviának jutott. A törökdúlás előtt egyes puszták, így Györgyén, Nagyfény falunak említtettek, s Csantavért, Bajmokot és Pacsért már 1462-ben ismer[357]ték, de népét a törökök elűzték, úgyhogy újra kellett telepíteni. Györgyén is szerepel Iványi könyvében, 1462-ben már létezett, de szintén elpusztult, és ide bunyevácokat hoztak. Ma úgyszólván a legtisztábban megőrzött népi élet központja. Hasonlóan a mai Nagyfény helyén falu állott, s felperzselése után csatolták Szabadkához szintén túlnyomórészt bunyevác lakossággal. Zobnatica szerbül zabföldet jelent. Valószínűleg szerbek laktak itt, régebbi magyar neve ismeretlen. Vámtelek az 1543-as dézsmajegyzékben szerepel, Tavankutat pedig 1439-ben, első emlegetésekor városnak mondották. Verusics, a régi Vörösegyház 1423-ból származó okmányok szerint népes lakóhely volt, keleti része Békova. Sebesics szlávosított névalakja Sebesegyházának, Kelebia pedig régi kun szállás, amint a közelben fekvő Kunbaja neve is mutatja. Csíkéria Csik-értől kapta nevét. Tompa is kun szállás, a magyar letelepedés legrégibb nyomait őrzi. Radonovác a déli részen terül el, s egészen Palics alá húzódik egyenletes, szelíd határa. Kelebia és Tompa mellett Ludas kimondott magyarlakta hely, s már 1335-ben fennállott Ludasegyház néven. Iványi maga is csodálkozik, hogy a többi pusztákhoz hasonlóan miért nem változott át Ludasityra, amit még az sem enyhít, hogy kizárólag magyarok lakják. Palics szintén a legrégibb tanyaközpont, 1462-ben Bajmokkal együtt emlegetik Pálegyháza néven. Sándorról az első feljegyzés 1764-ről való, lakossága kevert: szerb és német kevés magyarral. A Szabadkán lakó 2600 német nagyobb részét itt találjuk.
Úgy a magyar, mint a szláv történetírók egybehangzóan elismerik, illetve bizonyítják, hogy Szabadka környékén már a török háború előtt jelentős magyar réteg élt, némi szerbség is volt található ugyan, de erről kevesebb említés történik, s a bunyevácok voltak az új honfoglalók. Elhagyott, elnéptelenedett, a töröktől felforgatott tűzhelyeket élesztettek fel, és azóta szorgalommal, tehetséggel és alkalmazkodási készséggel a tájra rányomták a maguk kifejező bélyegét, bár azóta a magyarság visszafoglalta összes pozícióit, sőt a vezetést is megszerezte, amit a töröktől elszenvedett vereség következtében vesztett el. Az elmúlt huszonhárom évben a jugoszláv agrárreform Szabadka szláv jellegének hatékonyabb kidomborítására idehozott telepeseknek földet adott, és újabb tanyacsoportokat létesített. Helyi bunyevác földnélküliek is kaptak némi földet, de inkább csak házhelyet. Nagyfényen, Kisbajmokon, Hajdújáráson és Somsicspusztán már 1928-ban 420 likai, montenegrói és boszniai földművescsaládot helyeztek el 14 022 hold földön. Az agrárreform végrehajtásánál a legrosszabbul jártak a hajdújárási városi földek magyar bérlői, akiknek házzal megalapozott kis bérletüket át kellett adni minden ellenszolgáltatás nélkül. Csak 1941-ben kapták vissza a bérletet. Dr. Mijo Mirković egyetemi tanár könyvében találunk adatokat a Szabadka környéki telepítésekről. Szerinte 1940-ben az agrártelepek lakossága így oszlott meg: Nagyfény melletti dobrovolyáctelepen 369 család élt, egyike a legsűrűbben lakott telepes falvaknak, ma székelyek találhatók ezen a helyen, s a községet Józseffalvának hívják. Palics környékén két agrártelepet is létesítettek: Suplyákon és Hajdújáráson 210 családdal. Kelebián 51, Kisbajmokon 129, Verusicson pedig 20 telepes család nyert elhelyezést. A bunyevác tanyacsoportokra nem hoztak telepeseket részben azért, mert nem volt föld, részben pedig azért, mert a telepítési terv kimondott célja a nemzetiségek által lakott területek jelentőségének enyhítése. Az agrártelepek hegyvidékről idekerült népe eleinte sokat küszködött a számára idegen környezetben, nem bírta a nehéz munkát sem, és az alföldi klíma is kikezdte egészségüket. A szláv kitartás és szívósság azonban sikerrel legyűrte ezeket a nehézségeket, s lassan a jövevények alkalmazkodtak az új otthon minden követelményéhez. Megtanulták a magyar és bunyevác lakosságtól a föld helyes és eredményes megmunkálásának csínját-bínját, a poros alföldi éghajlattal is megbirkóztak, sőt a magyarság nyelvét is elsajátította az ifjúság. Az első időkben barátságtalan, visszavonult telepesek felmelegedtek, közeledtek a környéken élő népekhez, és kevesebb volt közöttük a súrlódás. Az agrártelepek népe a föld követelményeivel szemben kénytelen volt maximális munkateljesítményt nyújtani, pedig egészen szerény eszközökkel fogott hozzá új otthon alapításához. Nem volt sem háza, jószága, mezőgazdasági gépe és szerszáma. A kormány sovány és rendszertelen segítséget nyújtott. Hosszú éveken át tartó követelődzés [358] után indult csak meg a folyamatos megsegítés, amely házépítésben, kölcsönnyújtásban, adóleírásban és más módon jutott kifejezésre. Legutóbb már nemcsak iskolákat létesítettek az agrártelepeken, de kutakat fúrtak, egészségügyi otthonokat, kultúrintézményeket emeltek, hogy Bácska új lakói elérjék legalább a tanyai népek életszínvonalát.
A Szabadka környékére hozott szláv telepesek keveset hallattak magukról, maguknak éltek, bár érintkezésük az őslakókkal az utóbbi években már nem volt annyira felületes, mint az első időkben. Ha meg is barátkoztak az őslakókkal, és megtanulták a földművelést, mégsem volt, ami a talajhoz kötötte volna őket. Mind többen kínálták eladásra az ajándékföldet, s aki csak tehette, sietett kieszközölni az engedélyt, hogy hazatérhessen Likába vagy Boszniába, s a régi lakóhelyen, ott, ahol ősei csontjai nyugosznak, egy kis üzletet, kocsmát vagy földet vásárolva kísérelje meg a könnyebb boldogulást.
*
Bunyevác történetírók azt állítják, hogy Obrovački nahijéből őseik két hullámban érkeztek Szabadkára a törökök egyenes kívánságára. A termékeny föld és a sziklás dalmáciai hegyvidéknél marasztalóbb és vigasztalóbb környezet rabul ejtette őket. Az első bunyevácok 1602-ben, az utolsók 1696 körül jöttek. A telepítés bizonyos belső rend szerint ment végbe, s ennek nyomai ma is megtalálhatók. A letelepedés körülményei érdemelnek a legtöbb figyelmet. A felülkerekedett és a messzi Bácskában lehorgonyzott bunyevácok nem dalmáciai együttélésük és lakóhelyeik egyszerű áttelepítésével kerestek új tűzhelyet. Mindig népes családok érkeztek, s ezek nem szóródtak széjjel, hanem összetartva együtt maradtak. A nagyszülők gyermekeikkel, unokáikkal, a szűkebb rokonsággal, amivel megadták a tanyarétegeződés mai struktúráját is. Az azonos névre hallgató családok így vették birtokukba a tanyacsoportokat, amelyek leginkább az ősök nevéről ismertek. A bunyevác szállásokon a különálló utcasorokat, háztömböket a családok nevéről jegyezték meg, s ma is Vuković, Crnković, Kulundžić, Stipić, Dulić stb. sornak hívnak egy-egy tanyarészt. Úgy vannak itt a családok több évszázad rajzásával gazdagodva, mint a letelepedéskor. A bunyevác leszármazott gondosan őrzi, szívósan védelmezi a családi keretet, ma is fennállnak a régi „zadruga” családi közösség maradványai, amelybe nemigen fogadja be más tájak kopogtató jövevényét. Még a gyermekeit sem szívesen házasítja össze más tanyacsoportok fiataljaival, s nem engedi a városba sem, mert „elromlik”. Mégsem korcs, nyomorék lelki és testi élete. Szép szál, sudár férfiak, egyenes járású, délceg nők századokra szolgáltatják a típus kipusztíthatatlan utánpótlását. A tüdőbajt Szabadkán bunyevác betegségnek mondják ugyan, s kétségtelen, hogy az egészségügyi követelményeket ki nem elégítő tanyai viszonyok sok bunyevác életet elragadtak, hasonlóképpen a trachoma is. Az egykori dalmát hegyvidéki lakosok mégis akklimatizálódtak, különben nem tudtak volna olyan mélyre hatoló gyökereket ereszteni, hogy lélekszámban is annyira megduzzadtak. A tanyai bunyevác lakosság szaporasága könnyen kiheveri még a tüdővész okozta veszteségeket is, s jelentős többlettel szolgál, különösen azóta, hogy gyógyítása és megelőzése is könnyebben megy. A bunyevác tanyák családi élete ma is patriarchális. Az öreg gazda együtt él fiával, nős gyermekeivel, a család vagyona felett rendelkezik, és még az unokáit is összetartja, ő a család parancsolója. A nép vallásos életű, szemérmes, büszke, nem szeret maga felett felsőbbséget érezni, de nem száll szembe senkivel, általában a szelíd alkalmazkodás jellemzi. A bunyevác gazda szemében a legnagyobb úr a föld, azt becsüli a legtöbbre.
Általában a sok gyermek jellemzi a bunyevác házaséletet. A gyermekáldás bőséges, és a gólya, amíg hat-nyolc gyermek nincsen együtt, minden évben bekopogtat a tanyákra Ezzel szemben a magyar családoknál bizonyos számú évek kiesnek a gyermekek születésénél. Hogy Szabadkán mégis a magyarság lélekszáma elérte a bunyevácokét, annak az a magyarázata, hogy a belső beköltözés igen intenzív. A bunyevácok viszont nemigen hagyták el szülőfalujukat, bár szórványosan voltak, akik Szlavóniában nagyobb birtokot vásárolva kísérelték meg boldogulásukat.
A bunyevác tanyákat könnyű felis[359]merni. Nem magányosan és árván búslakodnak, hanem vidám és hangulatos környezetben élnek. Puszta László írja a paraszttanyák népéhez írott versében:
Ez a tanya ki tanyája?
Se akáca, se nyárfája,
Sehol egy fa, sehol árnyék,
Mert itt laknak Pató Pálék?
Bizony, nem Pató Pálok laknak a szabadkai tanyákon, mert azok sűrű fákkal vannak körülvéve, a ház mögött tágas kert, szebbnél szebb virágok nyílnak, s egyenesen kívánatos a környezet. Az Alföld szegénylegénye, az akác őrzi hűségesen a tanyát, de eper- és gyümölcsfák is akadnak bőven. A bunyevác tanyákra is inkább Puszta László versének másik szakasza vonatkozik:

[Kép 07]

Lombos fák közt magyar tanya,
Tele kinccsel az udvara,
Ha így lenne minden tanyán,
Soh'se lenne bánat talán.
Hát nincs is szomorúság a Szabadka környéki tanyákon, mert az élet friss és kielégítő annak, aki összekötötte sorsát az örök földdel.
*
A szállások élete ilyenformán csendes mederben, kényelmesen és lassan mozdul a mindennapi dolgok megszokott útján. Ragyogóan tiszták a házak, a bunyevácok pedig külső megjelenésükkel lelkük nemes egyszerűségét és derűjét nyújtják. A legszebb bunyevác emberpéldányok Vámteleken és Györgyénben találhatók. Népük nemigen keveredik, nem úgy, mint Tavankúton, a legnagyobb tanyaközpontban. A bunyevác ember büszke önmagára, fajára és mindenre, amit a magáénak vallhat. Nem bántó, és senki ellen nincsen éle ennek a magatartásnak, csupán azt a függetlenséget és biztonságérzést fejezi ki, amit a föld képvisel. A 250–300 éve kapott föld a legjobb, amit Szabadka környékén találunk, de a bunyevác szorgalom és földszeretet olyan teljesítményekkel szolgált, hogy az méltán teszi gőgössé és büszkévé a tulajdonost. A később érkezett népek már jóval gyengébb földet találtak. S amikor a bunyevác ember viselkedésében némi hidegséget, elzárkózottságot vélünk felfedezni, az tulajdonképpen nem más, mint annak az éreztetése, hogy mit is jelent a föld számára. A bunyevác ember befelé néző életét különben sem szabad félreérteni, mert a tanyákon nem is lehet másmilyen. A népesebb családok feje valóságos uralkodó, aki őseinek talán még a törököktől átvett szokásait őrizte meg annyi vihar és alkalmazkodási készség ellenére Bácska leghálásabb talaján. A bunyevác gazda ezzel az önérzetes magatartással imponálni, tekintélyt tartani igyekszik. Megközelíthetetlen, szófukar. A tanyákról ezért nem is igen hasadnak le nagyobb mozgási szabadságot és önállóságot kereső rétegek, s ha mégis a városba kívánkoznak, ott inkább elvesztik kihangsúlyo[360]zott bunyevác népi jellegüket és szokásaikat. Mint iparosok egy ideig még hősiesen tartják magukat, de Szabadka magyar többségű élete, az érvényesülés annyiféle lehetősége és nem utolsósorban az olyan gyakori vegyes házasság szinte elmossa, elhalványítja a hovatartozandóság érzéseit. Magyar és bunyevác házasság már csak a közös vallás miatt sem meglepetés. Szívesen és örömest magyarrá válik a bunyevác a magyarság megismerésével, s ez a folyamat a különélés alatt sem szünetelt. A szállásokon viszont ezzel ellentétben a bunyevác különállás el tudta hárítani a magyar szellemiség áradását, és erejét bizonyítja, hogy a bunyevác szállásokra néha-néha elvetődő magyar munkást is fel tudta olvasztani. Bunyevácokká váltak a Színesek, Székelyek, Óváriak stb., hogy némileg kárpótolják a bunyevácságot azokért a városokba került ezrekért, akiknek egy része önként vállalta a magyarságba való beolvadást a boldogulás érdekében. Nem is csalódtak ezek a magyarrá vált bunyevácok, hiszen a város életében 350 éve előkelő szerepet töltenek be. Az utóbbi két évtizedben több szerb-bunyevác házasság is előfordult, főleg bunyevác lányok mentek férjhez idekerült szerbekhez.
*
A bunyevác nem veti meg a szórakozást, bár a tanyákon nemigen válogathat. Kedves összejövetel az úgynevezett kolo, amely a szomszédok, rokonok ünnepnapi időtöltése. Minden évben farsangkor a városban nagy prelót tartanak, amely a tanyák népét is egy napra a városba csalja. A sokak által félremagyarázott „diván” is amolyan összejövetel-féle, amelyen a fiatalok eltréfálóznak, udvarolgatnak, és házassági terveket szövögetnek.
Nem áll rendelkezésünkre pontos adat a szállások népének nemzetiségi tagozódásáról, de kétségtelen, hogy nagyobb része bunyevác. A színmagyar Ludas 8 000 lakosával vezet a magyarlakta tanyák sorában, s még Nagyfényen, Kelebián, Alsóludason, Radonovácon, Felső-tavankúton, Hajdújáráson és Palicson találunk számottevő magyarságot, ahol pislákoló magyar egyesületi élet is észlelhető. A tanyákra kényszerült magyarság sorshelyzete volt a legfájdalmasabb a különélés alatt. Senki sem törődött velük, és legfeljebb választások alkalmával keresték fel őket – főleg ígéretekkel. A Magyar Olvasókör szervezte meg az utóbbi években ezeket a tanyai magyar szigeteket, és a fiókegyesületek jelentették az összefogást, a társadalmi életet. A bunyevácok sem értek el többet a tanyanép megszervezésével, mert a bunyevác szállásokon is legfeljebb egy-egy olvasókörre vagy vergődő szövetkezetre jutott kitartásukból és érdeklődésükből. Kelebián szerb olvasókör, az agrártelepeken pedig Agrarna Zajednicák működtek, a telepesek inkább anyagi, mint szellemi megsegítésére. A tanyák népe általában tradíciótisztelő, az újításokkal húzódozik, s nagy megrázkódtatásoknak kell jönni, hogy azon túlmenően valami érdekelje. Az idegen nyelvtengerben távoli szirtként kiemelkedő magyar tanyákat közelebb kell hozni a városhoz jó utakkal, kultúrotthonok létesítésével és más támogatással. Ludasnak ma sincsen kövezett útja, Szabadka felé, erre soha nem jutott pénz, mert minden más előbbre való volt. A bunyevác tanyák élete is éppolyan kezdetleges a városi viszonyokhoz képest, mint a magyar tanyáké. A fiatalság a kocsmákban találkozik, ott tartja táncmulatságait, hiányzik a mozi, a villanyvilágítás, a fürdő úgyszólván mindenütt. A legjobb esetben iskolát vagy templomot emeltek, s most szervezték meg a közigazgatási kirendeltségeket. Nagyfényen állítják fel az első korszerű közigazgatási kirendeltséget. Orvosa is csak Nagyfénynek és Tavankútnak van. Ha valaki megbetegszik, 10–15 kilométert kell gyalogolni az első orvosig, gyógyszertárig, szülésznőig. A tanyavilágban tehát sok volna a tennivaló még akkor is, ha a népe idegenkedik a városi élettől, viszont felemelése, egészségügyi viszonyainak megjavítása nem fényűzés, hanem a kultúrember követelménye.
A jómódú bunyevác gazdának a városban is van háza, de abban csak a kemény téli hónapokban húzódik meg, s minden idegszálával tulajdonképpen a tanyához s nem a városhoz van kötve.
*
Hősies az a küzdelem, amit a magyar tanyacsoportok népe a homokon vagy a silányabb földeken századok óta folytat. A magyar nagygazdából is kevesebb van, mint a bunyevácból, s az igazi [361] szegénység a magyar tanyavidéket sorvasztja. A magyar gazdasági cselédek száma lényegesen több, mint a bunyevácoké, s ezen az azóta bekövetkezett földosztás sem sokat változtatott. A zsellér és törpebirtokos igényeit a rendelkezésre álló kevés földből nem lehetett kielégíteni. Verejtékes az élete a szőlő- és gyümölcstermelőknek, akiknek többsége ugyancsak magyar. Alig néhány kapa homokon viaskodnak a természettel, gyűjtik és hordják a piacra apró kosarakban a gyümölcsöt. A város északi részét félhold alakban veszik körül ezek a szőlők, amelyek sok ezer ember megélhetéséhez járulnak hozzá. Nagyon kevésnek van annyi, amely nyugodt megélhetést nyújthatna, s kénytelenek bérmunkát vállalni. A néhány kapa földhöz, a szőlőkunyhóhoz mégis görcsösen ragaszkodik a magyar ember, mert némi alapot nyújt a családalapításra, az önálló, kísérletező életre. A törpebirtokos küzdelme a legszánalomraméltóbb, mert nemcsak a sajátján, de más földjén is kell dolgoznia, s a legtöbbször azt sem tudja, hova menjen előbb, mert kell a kereset, de a sajátjára is ügyelni kell.
Ha nem is kielégítő a föld megoszlása a magyarság szempontjából, mégis valahogyan megóv a földrengésszerű megrázkódtatásoktól. A föld mindig nyújt vékonyka munkaalkalmat, s a szabadkai ember – magyar és bunyevác egyaránt – szinte versengve igyekszik munkában és teljesítményben egymást megelőzni. A gyors kimerülést, henyélést ez a nép nem ismeri, amelyen a fáradtság jelei soha nem mutatkoztak. Korán megöregszik ugyan, de nem puhul el. A föld táplálja kemény izmait, bő vérének lüktető ereit, s nyugalmat, megértést terjeszt maga körül. Egyik sem akarja elvenni a másét, nem háborodik fel mások szerzeményén, szokásain, hagyományainak ápolásán. Élvezni tudja népi öltözékét, táncát, nótáit és nemes tradícióit. Ez a megbecsülés kölcsönös, és a szabadkai népek egymáshoz való viszonyának legszebb tulajdonsága.
*
Kettős arca van Szabadkának, egyik a merev kővárosba, a másik a hívogató tanyákra néz. Századok óta így van ez, s hiába fogják össze a hevenyészett utak a várost a szétszórt tanyákkal, röpítik gyors lábú lovak szinte percek alatt a városba igyekvő népét, két egymástól elütő, külön világ ez. Nem széthúzó, ellentéteket szító, ellenkezőleg: egymást megsegítő, kiegészítő. Talán így lesz ez akkor is, ha a tanya többet kap a kultúra áldásaiból, és minden tömörebb lakóhelynek nemcsak orvosa és szülésznője, de iskolája, kórháza, fürdője, mozija stb. lesz, amivel a városi ember már nem is büszkélkedhet, annyira természetesnek tartja. Ma még élesen elütő a tanya és a város élete, s ennek a jelentőségét csak az érzi át egészen, aki benne van az alföldi élet lassú, elringató mozgásában, amelyet a tanyák jelenléte mindig bizonyos mértékletességre és beosztásra kényszerít.

[Kép 08] Bajsai Vojnits Aladár kultúrtanácsnok beszél a szabadkai városjubileum ünnepségén. [362]