Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Csery Ferenc: A kétszáz éves város fejlődése

Egy város életében kétszáz esztendő nagy idő, de azért egy város, amely csak kétszáz esztendős, még ifjú, még nem jutott útjának delelőjére, még nagyon sok lehetőség áll előtte. Tekintsünk most vissza arra az útra, amelyet a kétszáz esztendős Szabadka 1743 óta megtett.
Előbb látnunk kell, hogy milyen volt a kezdet. Szabadka már az Árpádok idejében színmagyar település volt, a Hunyadiak korában vár, a Mohács után következő tragikus időben a magyar belső élet egyik válságának színhelye és a szomorú belső harcnak egyik ütközőpontja. Azután jött a török áradat, és Szabadka elpusztult úgy, amint elpusztult a hódoltság korában minden nagyobb, a török által megszállott magyar település. Szabadka magyarsága kiveszett, és az a kultúra, amelyet a magyarság itt évszázadokon át folytatott munkával teremtett, elpusztult. Szabadkának új élete a török kitakarodása után kezdődött, amikor a megerősített katonai sáncot a bécsi udvari katonai tanács bevonta a tiszai határőrvidékbe, és a sánc védelmét szerb és bunyevác határőrökre bízta. Szabadka egész fejlődésére kihatással volt a két betelepített szláv népcsoportnak megoszlása. Mindig a bunyevácok voltak többségben, és mert a katolikus bunyevácok a görögkeleti szerb többségű határőrvidéken kisebbséget alkottak, nem követték a határőrvidék tulajdonképpeni életformáját. A szerb granicsár katona volt, és elsősorban katona. Az udvari haditanács által kapott földeket katonai zsoldnak tekintette, és a szerbségnek legjava a katonai pályán igyekezett boldogulni. Így alakult ki mindenütt, ahol a határőrvidék – külön test a magyar államtestben – kifejlődött, egy szerb katonai arisztokrácia, amelynek tagjai az osztrák ármádiában igyekeztek minél magasabb rangra jutni. A bunyevácság mindig inkább a föld felé fordult, és ahogy Szabadkának katonai jelentősége csökkent, hiszen a török veszedelem a XVIII. század elején már elhalványult, a kis szabadkai bunyevác népcsoport mindig jobban a földművelés felé fordult. Természetesen a földmunkának a legkevésbé intenzív formáját választotta, hiszen még félig katona volt, és főként pásztorkodással foglalkozott. A szabadkai sánc népének az udvari katonai tanács nagy területeket adott. A tizenkét pusztát, amelyek ma is Szabadkának óriási határát alkotják, a szabadkai nép főként állattenyésztésre használta fel, így alakult ki a különleges szabadkai életforma, amelynek hatásai ma is érezhetők: a szabadkai ember a tanyán él, a szálláson, és a több mint százezer lakosnak nagyobb része ma is szállási ember, nem városi.
A szabadkai bunyevácságnak és a szabadkai szerbségnek egymás ellen folytatott belső küzdelme siettette Szabadkának kiszabadulását a katonai határőrvidékből. Bács megye, amelynek első perctől kezdve az volt az álláspontja, hogy a katonai határőrvidék ténye már sérti a magyar alkotmányt, mert a megye területét és népességének nagy részét kivonja a megye hatóságainak jogköre alól, már 1700 körül igyekezett a katonai határőrvidék felszámolását megkezdeni. Az 1741. évi országgyűlés több más déli megyével együtt Bács megyének is visszakövetelte a katonai határőrvidékhez juttatott területeket, és Bács megye Baján 1741-ben tartott közgyűlésében hét katonai sáncnak, köztük Szabadkának visszaadását sürgette. Ebben az időben egy méreteiben kicsi, szinte személyes háborúság még jobban kiélesítette az ellentéteket a szabadkai bunyevácok és szerbek között, és az előbbiek tetemes anyagi áldozatokkal megszerezték 1743-ban Szabadkának azt a királyi szabadságlevelet, amellyel a katonai sánc kamarai szabad mezőváros lett.
Szabadka város 1743. július 29-én instaláltatott. Nem is volt város, még csak igazi falu sem volt. A népnek legnagyobb része a pusztákon lakott. A város magva a barátok temploma volt, amely a régi Hunyadi-vár alapjain épült, e körül csoportosultak a tekintélyesebb és már magyar nemes bunyevác tiszteknek kúriái, itt állott az a nagyon szerény kis épület, amelyből a pompázatos magyar stílusú városháza nőtt ki, de a barátok templomától, tehát a Szent Máriának elnevezett Szabadka város centrumától pár száz lépésre már mocsár volt, emléke annak a mocsárnak, amely már a Hunyadiak korában védelmezte a sík vidéken lévő várat. Szabadkának városiasodása rendkívül lassú ütemű volt. Pár évtizeddel később, mi[350]kor Szabadka megkezdte a harcot, hogy a szabad királyi város jogait megszerezze, a megyének, amely természetesen igyekezett megakadályozni, hogy Szabadka kikerüljön hatásköre alól, az volt a legfőbb kifogása, hogy Szabadkának semmiféle olyan intézménye, berendezkedése nincs, amely erre a kiváltságra jogosítaná. A megye nem egyszer elsorolta, hogy Szabadkán nincsenek kereskedők, iparosok, a szabadkai nép nem városlakó, és amint a kor egyenes szókimondásával mondották: „műveletlen paraszt”, nincsenek szép épületei, még a vásártartási joggal sem tud mit kezdeni, és nincs is meg benne a felemelkedés vágya, amit az is bizonyít, hogy tizenhét esztendőn keresztül nem tudták felépíteni a Szent Teréz-templomot.
Szabadkának életében döntő szerepe volt a Szent Ferenc-rend szerzeteseinek. A ferencesek vezették a bunyevácokat Boszniából a török időkben Szabadkáig, és azóta megmaradtak a szabadkai nép vezetői. Szent Mária város parókiáját a ferencesek látták el, és csak később kezdett a kalocsai érsekség munkájával a világi papságnak nagyobb szerep jutni. A ferencesek voltak a műveltségnek első hordozói Szabadkán, ők teremtették meg a latin iskolát, amelyből a szabadkai városi gimnázium nőtt ki, amely a mai napig megtartotta katolikus jellegét. Szabadkának erős és buzgó katolicizmusa volt az első lépés az igazi városi munka felé, mert legelőbb a templomok építésével kezdett Szabadka, amelyet még ma is nagy falunak mondanak, város lenni. Nagyon nehéz dolog volt ez a várossá alakulás. Még a XIX. század elején is a városi tanácsnak valósággal kényszeríteni kellett a tehetősebb lakosokat, hogy ne csak a szálláson lakjanak, hanem a városban is. A szabad királyi város nagy jogának elnyerése után a tanács többször is bírságolással, büntetésekkel igyekezett a szállásiakat arra szorítani, hogy magában a városban házat építsenek, és ha abban nem laknak, legalább állandó megbízottat tartsanak benne. A városi lakosságot szinte erőszakkal kellett megteremteni, és a szabadkai tanácsnak minden eszközzel ide kellett édesgetni a kereskedőket s az iparosokat. A bunyevácság nem akart kereskedő lenni, és a szerbek sokkal hamarabb fordultak a kereskedő pálya felé, mint a bunyevácok. Szabadkán kezdetben az állatkereskedelem volt a legfontosabb, ami egészen természetes, hiszen a város nagy határa lehetővé tette az állattenyésztést. Különösen a lótenyésztés volt mindig passziója a szabadkai népnek, és a bunyevác nemesek egy része azzal igyekezett vagyonát növelni – általában nagy vagyonszerzők voltak –, hogy az adómentesség kihasználásával a ló- és marhakereskedelem legnagyobb részét lebonyolította. A XVIII. század derekától kezdve lassan kialakult Szabadkán egy iparos és kereskedő réteg is. A szabadkai népnek legértékesebb része volt ez. Túlnyomó részükben magyarok telepedtek le mint iparosok és kereskedők Szabadkán, olyan kispénzű emberek, akik fölismerték a lehetőségeket, amelyeket a nagy határú városnak gazdag és lassanként mindig igényesebb népe nyújtott. Ezek a Szabadkára betelepedett magyarok vállalkozó szellemű, erős akaratú, kezdeményező kedvű emberek voltak, mindenesetre értékesebb emberfajta, amely a maga erejéből, minden külső támogatás nélkül igyekezett a bunyevác többségű városban boldogulni. Lassan kialakultak az egyes városrészek. A barátok templomától északra húzódott el a szerb negyed, és ma is ezen a vidéken élnek leginkább zártan a szabadkai szerbek. A Szent Teréz templom környékén, később a Szent György-i és Szent Rókus-i plébániák körül épültek a városlakó bunyevácok házai, a magyarság éppen azért, mert elsősorban kereskedő és iparos volt, szétszórtan élt a város különböző részein, és csak később, mikor Csongrádból, Pest megyéből nagyobb számmal tódultak be Szabadkára a munkavállaló, föld nélküli magyarok, alakultak ki a magyar városrészek. Szabadkán már a XVIII. század vége felé jelentős számmal éltek zsidók, akiket a szabadkai tanács meglehetősen jóindulattal kezelt, de akik nem lehettek kereskedők, csupán ügynökök, alkuszok és mégis igen rövid idő alatt szép vagyonra tudtak szert tenni.
Amint mondottuk, a fejlődésnek menete igen lassú volt. A szabad királyi város tanácsának még arra kellett figyelmeztetni a polgárokat, hogy éljenek városi polgárok módjára, ne legyenek „mocskos beszédűek”, neveltessék gyerekeiket, és a tanács a polgárjog megvonásával fenyegette azokat, akik nem gondoskodnak gyermekeik iskoláztatásáról. Az iskolakérdés kezdetben Szabadkának egyik nagy baja volt. A latin iskolát ép[351]pen csak hogy fenn lehetett tartani. Más iskola alig-alig volt. Az értelmiségi pályák a szabadkai embert nem érdekelték, és így orvos, patikus, ügyvéd, mind bevándorolt volt. Bevándorolt, tehát magyar vagy már magyarrá lett német. Szabadka legrégibb német nevű famíliája, a Szagmeiszter család már százötven évvel ezelőtt mint magyar família szerepelt. A városi életet a dolgoknak természetes rendje szerint az értelmiségnek, az iparosoknak, a kereskedőknek kellett megteremteni, de a tájnak és a földnek hatása alól ezek sem vonhatták ki magukat. A szabadkai iparos, a szabadkai kereskedő a városból kifelé vágyódott, a szállások világába. A föld vonzotta, és Szabadkán, ahol a földbirtok volt az emberi értéknek igazi mértéke, az intellektuel éppúgy, mint az iparos és a kereskedő, földet igyekezett szerezni, úgyhogy sokszor a második vagy a harmadik nemzedék egy megfordított fejlődési folyamat következtében városlakóból szálláslakó lett. Az ilyen polgári értelemben vett hanyatlás semmiképpen sem volt előnyére Szabadka fejlődésének, amely 1848-ban, amikor a lakosság egyforma lelkesedéssel fogadta a magyar szabadságot, még mindig csak nagy falu volt. Az igazi városi élet tulajdonképpen az abszolutizmus korában kezdett kialakulni, és talán ebben nagy része volt annak, hogy Szabadkának népe, amely a magyar szabadságharcban becsülettel megállta a helyét, az abszolutizmus idején a legmerevebb oppozícióban állott a bécsi centralisztikus törekvésekkel szemben. A szabadságharc leverése után a legjobb szabadkai családok fiait, akik másként soha el nem hagyták volna Szabadka határát, büntetésül besorozták az osztrák hadseregbe, és levitték Ausztriának itáliai tartományaiba. De az után, hogy a gyűlölt szolgálatból tetemes pénzáldozatok árán hazakerültek, tágult a látókörük, és másként nézték az életet. Másként nézték, és másként élték. Szabadkának éppen ezek a megpróbáltatások jelentettek sokat, és igazi városi életformája így a magyar alkotmányosság visszaállítása után tudott először kialakulni. Ebben nagy része volt annak is, hogy Szabadka elég hamar bekapcsolódott a vasúti hálózatba, és mindjárt igen fontos vasúti csomópont lett. Szabadka akkori vezetői – ellentétben a legtöbb alföldi gondolkodásával – igen szívesen látták a vasutat, és ez az oka annak, hogy Szabadkának vasúti állomása, a mai impozáns pályaudvar szinte a város szívében fekszik, és nem kell kilométeres utat kocsizni, amíg valaki a vonatról eljut a városba. Szabadkának egyik nagy baja az volt, hogy az alföldi vidéken kevés volt az építőanyag. A házak alacsonyak, elterpeszkedők, inkább nagyobb tanyai épületek a város szívében, mint igazi városi házak. A mai Szabadkán még találni olyan házakat, amelyeknek belsősége több mint egy holdnyi területű, azonban a legritkább esetben kert. Rideg tanyaudvarok ezek benn a városban. A szállási ember nem mondott le megszokott életteréről azután sem, hogy a felsőbbség városi lakossá kényszerítette. A múlt század 30-as éveiben kezdték Szabadkát kiépíteni, de ez a kiépítés is csak igen szűk területre korlátozódott. A legnagyobb lépés a város felé az volt, amikor kiszárították a barátok templomától a vasúti állomás felé húzódó mocsaras részt, ahol fölépült Szabadkának sokáig szinte egyetlen üzleti jellegű utcája, és ahol megteremtették a parkot, a fában oly szegény városnak ezt a parányi légzőszervét. Ezt a parkot a jugoszláv uralom idején megszűkítette a Sokol Domnak, a jelenlegi Leventeotthonnak felépítése.
Szabadka urbanizálódásában két polgármesterének volt nagy érdeme. Legtekintélyesebb és legmodernebb polgármestere Mamuzsich Lázár volt, a nagy építő. Európai gondolkodású ember volt, aki többször beutazta a nyugati országokat, és aki Szabadkából modern várost akart csinálni. A legtöbb iskola az ő polgármestersége idején létesült. Kutakat fúratott, az egészségügyi berendezéseket javította, és már foglalkozott a csatornázás tervével is. Munkáját nagyban segítette Szabadkának talán legkülönösebb és legtehetségesebb főispánja, Kállay Albert. Ez a két ember két külön világ volt, és az egyik nem tudta megérteni a másikat. A szinte feudális Kállay és a bunyevác polgár Mamuzsich azonban mégis egyet akartak: Szabadkát szebbé tenni. Mamuzsichot megbuktatta saját szertelensége és a sok ellenség, akit ez a szertelenség teremtett. Kállaynak pedig fontosabb volt Szeged, amelynek szintén főispánja volt, úgyhogy amit kezdtek, azt másnak kellett folytatni. S ez a népszerű dr. Biró Károly polgármester volt, azonban ő sem tudta a csatornázás és a vízvezeték tervét megvalósítani, mert a városi közgyűlés irtózott attól a gondolattól, hogy a város[352]nak sokszor tízezer holdjából valamit eladjanak, mert akkor majd növekszik a pótadó. Biró Károly polgármestersége idején épült mégis a hatalmas városháza, az üzletvezetőségi palota, és ebben az időben kezdték kiépíteni a tanyaközpontok felé vezető utakat, hogy a szállási népet közelebb hozzák a városhoz. A pusztákon lassan kezdett egy igényesebb élet kifejlődni, és így maga a szükséglet teremtette meg a tanyaközpontokat. A tanyai templomok mellett hetipiacok formálódtak, a hetipiaccal már megnyílt egy szerény kis szatócsbolt is, de megnyílt az elmaradhatatlan kocsma, a szállásvidéknek kaszinója is. Ott volt az iskola, az orvoslakás és az óriási szabadkai határban a városi élettől messze megkezdődött a tanyai élet fejlődése is. A tanyák népe, ez a nagyon gazdag nép, amelynek életigényei minimálisak voltak, a századforduló idején kezdett a város iránt érdeklődni. Nem szerette a várost. Az emelkedő közterhek igazságtalannak tűntek a szemében. A város pénzt költött, és az adót a tanyának kellett fizetni. A szállási nép az aszfaltozást igazságtalannak érezte, és talán némi joggal, hiszen őt továbbra is a por borította el, télen pedig a nyakig érő sárban dagasztott. A kultúrából a szállásoknak csak a petróleum jutott, és a szállások népe pazarlásnak tekintette a város esti világítását. Sok ideig szinte nevetséges takarékoskodás folyt, mert a város urainak mindig tekintettel kellett lenni a tanyák népére, hiszen ezek a kultúrából kirekesztett emberek adták a cenzusos választójog világában a voksokat.
A szállási népnek a városi élet azt az egy lehetőséget adta, hogy gyerekeit neveltethette, és a századforduló óta egyre több szállási gyerek nevelkedett a városban. Itt meg az volt a baj, hogy nem volt elég középiskola. Szabadkának egy gimnáziuma, egy tanítóképzője, egy felső leányiskolája volt a 900-as évek elején, és csak később alakult meg a szabadkai kereskedők áldozatkészségéből a felső kereskedelmi iskola. A kulturális élet Szabadkán nagyon sokáig nem tudta levetni a falusias jelleget. Az egyetlen kultúrintézmény a színház volt, amely a Bach-korszakban a magyarságnak egyik erős fellegvára és a lakosságnak mindig dédelgetett kedvence volt. A régi jó békevilágra mindenesetre jellemző, hogy ősztől húsvétig a magyar színtársulat játszott, húsvétkor pedig a szerb színtársulat két hónapos szezonja kezdődött. És a szerbek eljártak a magyar előadásokra, a magyarok meg szívesen látogatták a szerb színészek igen nívós előadásait. A város elég bőkezűen támogatta a színházat. Ingyen adta a helyiséget, fűtést, világítást, a zenekart, és adott ezenfelül 4000 arany korona szubvenciót, tehát jóval többet, mint amennyit ma kap a színház. Mást aztán nem igen tettek a régi szabadkaiak a kultúra fejlesztéséért; ami ezen a téren történt, azt néhány lelkes és Szabadkára szinte csak betévedt ember csinálta. A legnagyobb jelentőségű volt a Szabad Líceum, amely Toncs Gusztáv, Bibó Bige György, Loosz István, dr. Milkó Izidor, dr. Vojnich Ferenc nagy munkájával igyekezett Szabadkán egy olyan intellektuális réteget nevelni, amely az élet szépségeit nemcsak a borozásban és a cigányozásban keresi. Szabadkának ebben az időben mulatós híre volt, és a bőséges életben keveset törődtek az emberek az igazi szépségekkel, mégis sikerült egy nagyszerű embernek, Lányi Ernőnek komoly zenei életet teremteni Szabadkán. Filharmonikus zenekart szervezett, nagy hangversenyeket rendezett, és Szabadkának a zeneiskolája országos hírű lett. Amit még a kultúrában csináltak, azt néhány újság adta, eléggé rendszertelenül és messze elmaradón Nagyvárad, Szeged, Kolozsvár, Kassa mögött. Érdekes véletlen mégis, hogy Szabadka nemcsak Kosztolányi Dezsőt adta a magyar irodalomnak, és nemcsak Gyóni Gézát, aki itt kezdte meg szép munkáját, hanem még sok kiváló újságírót is, akik ebben a furcsa, poros és álmos városban szépeket és nagyokat tudtak álmodni. Sok komoly tehetséget azonban befullasztott a szabadkai közöny és a vidám élet. A magyar muzsikának egyik legígéretesebb tehetsége, Gaál Ferenc, akinek nagyszerű műveit ma is játsszák a világ nagy hangversenytermeiben, körülbelül fél évszázaddal ezelőtt a szabadkai életben merült meddőségbe.
Szabadka indult, fejlődött, kereste az igazi város felé vezető utat, és ekkor következett be az első világégés. 1914 után fejődésének vonalában természetszerűen törés állott be. A világháború nem volt alkalmas arra, hogy a városfejlesztő terveket megvalósítsák, de a háborús forgalom és a háborús pénzkereseti lehetőségek erős lökést adtak a szabadkai kereskedelem fejlődésének. Új vállalatok ala[353]kultak, új emberek kerültek Szabadkára, és az új emberek fölszívódtak a szabadkai életbe. Új színek támadtak. A város, amely még mindig a nagy falu volt, kezdett hangosabb, elevenebb és városiasabb lenni. Mozgott. Nem jutott előbbre, de nem volt tétlen. A munkásság már érezte az erejét, és a munkásság nemcsak számban nőtt, hanem értékben is; amint új, nagyobb ipari vállalatok létesültek, új munkásrétegek alakultak ki, és a régi, patriarchális ipari munka után kezdett kialakulni egy nagyipar is, amelynek velejárója volt a tudatosabb és igényesebb, már egészen városi jellegű ipari munkásság.
Az 1918-as nagy összeomlás után Szabadka életének új korszaka kezdődött meg. Akármennyire paradoxonnak látszik is, azt lehetne mondani, hogy a jugoszláv uralom idején lett igazán magyar város Szabadka. A szabadkai magyarság, amely addig tudat nélkül élt, ebben az időben vált tudatossá. Ehelyütt nem lehet ennek a nagy átváltozásnak egyes fázisait ismertetni, azonban rá kell mutatni arra, hogy Szabadka modernizálásában, igazi várossá való fejlődésében igen nagy szerepe volt ennek a magyar öntudatosságnak. Rá kell mutatni arra is, hogy a magyar munkásságnak milyen nagy feladatai voltak, és meg kell mondani, hogy ez a magyar munkásság feladatait száz százalékosan teljesítette is. A magyar munkásság nagy értéke volt a városnak, amely a Trianon után következő időkben, habár tulajdonképpen a természeti adottságok nem voltak meg, hiszen nyersanyagot és üzemanyagot messziről és nagy költséggel kellett hozatni, iparvárossá lett. Jugoszláviának nem volt ipara, és Szabadka, ahol volt tőke, volt vállalkozó szellem, és volt szakképzett ipari munkásság, a védővámos rendszerben komoly nagyipart teremtett. Jelentős vasipari, textilipari vállalkozások alakultak, és Szabadka lassan kereskedelmi centrum is lett, habár az erőszakosan megvont határvonal elválasztotta természetes gazdasági hinterlandjától. Ebben a fejlődésben és átalakulásban a magyarokkal együtt haladtak a bunyevácok is. A bunyevácság, amely egészen a legutóbbi évtizedekig megelégedett a dús bácskai föld adta lehetőségekkel, most már érdeklődéssel fordult a kereskedelem és az ipar felé is. A textilkereskedelemből a bunyevácok már évtizedek előtt elkezdték kiszorítani a zsidóságot, és az állatkereskedelem, úgyszintén a terménykereskedelem nagy része is a bunyevácság kezére került. A híres szabadkai lótenyésztés, a nagy intenzitású szabadkai sertéstenyésztés sok kereskedelmi lehetőséget adott, és a gazdag földműves osztály mellett kialakult egy gazdag kereskedőosztály is. Az élet színvonala emelkedett, és nemcsak a gazdagok életigényei lettek nagyobbak, hanem a szegény sorsúak élete is kezdett igényesebb lenni. A nagyobb igények állandó sarkalást jelentettek, és Szabadka egyszerre levetette magáról a falusias jelleget. Város lett. Kétszáz esztendővel ezelőtt a királyi szabadalomlevél megadta a város jogait a katonai sáncnak, és több mint száz esztendeig a szabad királyi város álmos faluéletében szunyókálta át az esztendőket. A nagy világrezgések aztán elűzték ezt az álmosságot, és ma a kétszáz esztendős jubileumát ünneplő Szabadka igazi város, amely a mostani világháború megpróbáltatásai és korlátozásai között is keresi egy szebb, egy jobb élet felé vezető utakat.