Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Kara Mihály: Versek

Bizony, hogy egyforma
kegyetlen sorba
mindenki elmegyen,
ki későn, ki korán.
Utolér a végzet
engem is, meg téged –
de az élet, az élet
során a rend mit sem ér…
Ott sok a haszon
itt kevés a bér,
nálad bőven van kalács,
s nálam nincs kenyér,
nincs egy darab kenyér!

– – –

Uram! szapora gyermekeid hogy elkülönböztek,
És ezerféleképpen száll hozzád sóhajuk.
Gyűlölet lett úrrá hegyeken és mezőkön.

Uram! Végtelen szellemednek parányi szikráját
prédának hogy dobtad tévelygő fiaidnak,
harcos mezőkön vad lángra lobban tudásuk fáklyája.
Egeknek, egyre égnek nagy földi tüzek;
és hajnalonta megtörnek
vérpatakok sötét bíbor tükrén
áldásos napodnak lágy sugarai,
mégis sötétség honol hegyeken és mezőkön.
Egyre lesi titkaid e zsarnok földi féreg,
és bölcsességköve embercsonton koppan,
gépcsodákkal korbácsol végtelen vizeket,
és sasszárnyain már lábaidnál repül;
a durva emberhang belezúg az égi kórusba,
és lent, lent, hegyeken és mezőkön
él a nagy, vad, ősi embercsorda:
mert nem tanult meg szeretni évezredek óta.