Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Kovács Sztrikó Zoltán: A zabatkai vártól Szabadka városig

Porlepte sikátorokon, rozoga deszkalépcsőkön át jutunk fel páter Szabadossal a Ferenc-rendiek templomtornyában megmaradt török vár falai közé. Kinn lángol a nap, itt mégis különös, hűvös széláramlatok csapnak meg bennünket, amíg felfelé botorkálunk. Rideg lőrések, pókhálós, sötét sarkok és befalazott alagutak teszik még titokzatosabbá a vár belsejét. Az ember minden pillanatban azt várja, hogy valamely sötét és omlatag kiszögellés alól csontvázmaradványok bukkannak elő.
Szabadkai vár… milyen különös hangzása van. Gyermekkoromban sohase hallottam róla, és irigységgel gondoltam a várral büszkélkedő városokra. És kiderült, hogy nekünk, szabadkaiaknak is van várunk, méghozzá különleges, titkos jelentőségű várunk a templom szívébe bezárva.
Mesélnek a falak…
Magyarok, törökök, szlávok szellemei kísértenek az embervérrel itatott zegzugokból.
Szabadka mindig híres volt bővérű, kalandvágyó lakóiról. Még ma is városszéli kocsmasarok félhomályában gyakran magától nyílik ki a bicska a zsebben… Első történelmi emlékünk is ezt bizonyítja. Augusztinus nevezetű szabadkai tolvajt emleget az írás, aki 1391-ben biztosan nem sejtette, hogy gaztetteivel komoly történetírók előtt egy város életének első megnyilvánulásait szolgáltatja. A második feljegyzés se dicséretre méltóbb. 1429-ben kelt okmány említi, hogy a szabadkai királyi lakosok és a vastoroki jobbágyok között kölcsönös erőszakosodás volt, úgymint: tolvajlás, marhaelhajtás, verekedés, sebezés, felakasztás és egyéb károsítások. A „szabadkai királyi lakosok” kifejezés is különös történetet rejt. Zsigmond király jegyzője, a furfangos Gábor deák gyár[344]tott Szabadkának királyi pecséttel ellátott titkos szabadalomlevelet. Később azonban hamisítványait mind bevallotta, amelyeket aztán 1448-ban érvénytelennek nyilváníttattak, szerzőjét pedig megégettették.

[Kép 02] A ferencrendiek ősi naplója 1692-ből. Ez a kézírásos könyv nyújtja a legtöbb adatot Szabadka múltjára és úgyszólván egyetlen egykorú forrásmunka.

1439-ben királyi birtokként emlegetik Szabadkát, már ekkor oppidumnak, azaz mezővárosnak írják. Ugyanekkor Albert király Hunyadi Jánosnak adja zálogba. 1456-ban Szilágyi Mihály örökli Szabadkát, halála után pedig Mátyás királyé lesz a város. Mátyás kedves rokonának, Pongrácz János erdélyi vajdának juttatja, kinek halála után fia, Pongrácz Mátyás tulajdonává lesz. Pongrácz Mátyás gyermektelenül halt meg, birtokai II. Ulászló királyra estek vissza, aki Corvin János oppelini hercegségével cserélte el.
Hol esik először említés a szabadkai várról?
Zápolya János udvari káplánja írja Corvin János öröklési ügyéről, hogy 1501-ben Corvin János Szabadka várát kapta a hozzá tartozó földekkel együtt. Corvin halála előtt a Török-családnak juttatja Szabadkát. A török hódoltság előtt Török Bálint lakott a várban. Mintegy négyszáz év előtt jutott Török Bálint török fogságba, Szabadka vára és Szabadka török kézre került.
A toronyból a könyvtárba vezetett a páter. Kitűnően rendezett régi és új könyvek sorakoznak a boltíves falak alatt. Alkalmam volt átlapozni a ferencesek 250 éves kézírásos latin házi történetét, a Protocollumot. A szabadkai nép emlékezetében akkor még élénken élő török rablóuralmat olyan valószerű színekkel ecseteli e könyv, hogy regényben se találunk meglepőbb, de egyben meggyőzőbben megírt jeleneteket. A magyar leány már akkor igen kapós volt. A törökök minden lakodalmi menetbe belekötöttek, úgyhogy idő előtt elkelt nem csak a menyasszony, de a nyoszolyólányok is. Szabadka környékén azóta divatos a lakodalom után menő lovas bandérium.
Azóta, hogy a török terjeszkedési vonala a magyarság földjéig felnyomult, a konstantinápolyi rabszolgavásáron állandó és keresett árucikk a harcban vagy békés paraszti munkája közben rabul ejtett dolgos magyar férfi és asszony, s magyar gyermekeket vetettek a rideg kaszárnyákba, amelyekben a hódító világbirodalom legjobb katonáit nevelték fel. Az Alföldnek a török uralom alá jutott térségein, az elpusztult magyar jobbágy földjén a Balkánról felszivárgó szerbek hamar megjelentek. Az alacsonyabb kultúrformában élő s a török seregeknek is jó zsoldosokat szolgáltató, alacsonyabb igényű szerbség a hódító uralmát nagyobb életerővel tudta viselni, mint a magyarság.

[Kép 03] A feltárt régi szabadkai vár (felülnézetben)

Az elnyomó török csapatok szervezetének megismeréséhez érdekes átolvasni a Magyarországi török kincstári defterek című, igen érdekes törökkori okmánygyűjteményt, amely Szabadkával kapcsolatos adatokat is tartalmaz.
1545. A szabadkai vár müsztahfizzainak (gyalogos janicsárság, a magyar[345]országi végvárak őrségének zöme) 952. évi lajstroma (1545. márc. 14-töl 1546. március 2-ig).
A várparancsnok: Ahmed dizdar napi 20 akcse zsolddal.
Helyettese: Huseim Ahmet kiaja napi 15 akcséval.
Első bölük: Kaszim K. szerbölük 8 a, és 9 ember 6 akcséval.
Második bölük: Durák Musztafa szerbölük 6 a, és még 11 ember 5 akcséval.
A szabadkai török bég levele sem érdektelen. A német tábor helyzete felől tudakozódik a bég a kecskeméti bíráktól, így végezvén szavait:
„Az szemeteket jól felnyissátok, mert bizonyosan karóban kell megszáradno

[Kép 04] A ferencesek ősi „rezidenciája”, jelenleg magánlakás.

tok, hogyha az hírmondással az eő Nga parancsolattya szerént el nem jártok.” Ez a modor nem mondható túlságosan hivatalosnak, de valószínűleg meggyorsította őseink adminisztrációját.
A szabadkai várban székelő bég sanyargatását különben Szabadka lakossága érezte leginkább. A „harács”, a kegyetlenül magas adóztatás mindenre kiterjedt. Fő fajtái voltak a földadó, a tized és a fejadó. A földadót a kapuk száma szerint fizették, a „tized” néha az egésznek a fele volt, a fejadót pedig a személyi rabság váltságdíjaként szedték. Ezt az utóbbit csak felnőttek után kellett fizetni, és így a takarékos adófizetők fiaikat (a helybeli barátok feljegyzése szerint) 16–17 éves korukig alsó fehérnemű nélkül, egy ingben járatták. A lakosság igen sokszor kénytelen volt a török elől a közeli mocsarakba menekülni, és minden gyanús zajra a víz felszíne alá bújni, nádszálakon véve levegőt. Azt is feljegyezte a krónika, hogy a törökök igen gyakran nevükön szólongatták ki a leányokat azzal, hogy a törökök már elvonultak, és így nyugodtan kijöhetnek. A kilépő leányokat persze elrabolták. Ennek a rablásnak néha jogi formát is adtak a magyar nőkre pályázó törökök.
Ha a leányra rábizonyult, hogy almát fogadott el valamelyik töröktől, a kádi a leányt akarata ellenére is odaítélte az illetőnek. Az almás leánykérés szokása még ma is dívik Szabadka környékén, főként a bunyevácok között.
Az első szlávok különben mindjárt 1526 őszén, a mohácsi vész után a Cserni Jovan vezetésével elözönlötték a gazdátlanul maradt magyar otthonokat, úgy hogy a csekély számú visszatérőket az újonnan betelepülők kinézték saját földjükről. A bunyevácokat különben a régi [346] feljegyzések szerint 1687-ben 18 dalmáciai szerzetes vezette erre a vidékre, miután a török a városiasan fejlődő szabadkai magyarság nagy részét kiirtotta, és a nagyszerű földeken lévő tanyák gazdátlanul maradtak. Míg 1572 körül a törökök a beszivárgó szerbeket alacsonyabb katonai szolgálatra is alkalmazták, 1686-ban pedig, amikor a császári sereg bevette Budát a töröktől, Szeged után a szabadkai vár és város is felszabadult. Az egyik szerb kapitány 1687 tavaszán mintegy 5000 szerbet hozott át a török területről, de kijelentették, hogy nem magyar, hanem német főtisztek alatt akarnak szolgálni. A szlávok végül Csernojevics Arzen pátriárka vezetésével az egész országot elözönlötték. Ezeknek leszármazottai később mint kereskedők és iparosok beolvadtak a magyarságba.
A török hódoltság korszakában a szabadkai és a vidéki katolikus nép templom és lelkészek nélkül élt. Csak az Üdvözítőről nevezett szegedi szt. Ferenc rendi szerzetes barátok jártak néha által az elhagyott nép lelki vigasztalására, éspedig a töröktől való félelmükben titokban és álruhában. Ebben az időben hozták Szabadkára a szegedi szerzetesek a szegedi Fekete Mária testvérképét, a csodatévő szerecsen Mária olajfestésű képét, amelyet még ma is felekezetre való tekintet nélkül tisztelnek a legkülönbözőbb vallású hívek. Kérésük meghallgatásáról a nagyszámú gyöngy, gyűrű, emléklap és ékszer tanúskodik, melyekkel a képet feldíszítették. A bizánci stílusú, több mint 400 éves csodatevő Mária-kép különben a Lengyelországban levő híres częstochowai Szűz Mária hű másolata. A ferencesek már akkor előljártak abban, hogy a növekvő számú szlávságot és magyarságot minél jobban összehozzák.
1695-ben még Ludasi Jeromos atya lakott a szabadkai vár maradványaiban, amelyet ez időben szlávul kulaként emlegetnek. Az egész város akkor csak düledező, rossz viskókból, agyaggödrökből és sátrakból állott, úgyhogy egyedül eme vármaradvány szolgálhatott tisztességes lakásul és kápolnául. A kastélyszerű vár alsó részét 1686-ban, Buda és Szeged visszavétele után engedte át az itteni „rác kolóniánál volt barátnak” az itt működő gr. Volkra kir. biztos. Az épület többi részét az akkori határőri kapitányok és tisztek foglalták le a maguk számára. Legtovább uralták ezt a részt a Szucsich családnevű kapitányok, akiket csak nagy nehézségek árán sikerült 1718 körül kiköltöztetni. Eddig az ideig a mind nagyobb számú ferencesek a kastély mellett vályogból kis, önálló lakóházal építettek maguknak, melyet a rendgyűlés 1717-ben rezidenciának ismert el.

[Kép 05] A csodatévő Fekete Mária, a szabadkai ferences-rendház kincse.

Amint a Szucsichoktól megszabadultak a ferencesek, a helyben és vidéken mindenféle pénz, és természetbeli adományokat kezdtek gyűjteni, hogy a hajdani várat rendes templommá alakítsák át. 1730-ban tették le a templom alapkövét. A vár régi tornyából az egyiket lebontották, a másikat a déli oldalon meghagyták, és még felemelték, s ebből lelt a templom tornya. Az ösz[347]szeépítés módja még ma is könnyen látható. A sokáig egytornyú templom teljes átalakítása és bal tornyának emelése csak a XX. század elején történt meg. A toronytól északra fekvő, csúcsíves boltozatú folyosók még most is csorbítatlanul megvannak, és régi voltukat a mintegy másfél méter széles falak is bizonyítják.
Igen érdekesek voltak az 1748 körüli hatósági rendeletek, amelyek a lakosság lelkiségéről és fő hibáiról is bizonyságot adnak. A rendeleteknek ilyen pontjai vannak: Vasár- és ünnepnapokon senkinek sem szabad lovait a déli harangszóig kocsiba fogni az egyházi elöljáróság tudta és engedelme nélkül: akit rajtakapnak, minden egyes áthágásért egy aranyat fizet büntetésül a templomnak.

[Kép 06] Török időkből fennmaradt kápolnarész a barátok templomában.

Aki „a hitét, a lelkét” káromkodik; Istennek nem tetsző, embernek kedvetlent mond: minden káromkodásért 50 botot kap minden ítélet nélkül. Senkinek sem szabad a templomba pipát vinni, sem az utcán vagy szérűn, a szalma, széna vagy nád körül pipálni. Akit rajtakapnak a hajdúk, attól elveszik a pipát, azonfelül még 25 botot kap. Bitang lovat vagy más uratlan jószágot senkinek sem szabad 3 napon túl házában visszatartani, hanem azonnal a városháza udvarába hajtsa: mert ha valaki csak egy nappal is tovább tartja magánál, nyilvános tolvajnak fog tekintetni, s mint ilyen börtönbe vettetni és kurta vasra veretni. Aki házában „divánokat”, éjjeli összejöveteleket tart, 30 botot kap. Ha valakinek disznai búzába mennek, és kárt okoznak, azok agyonlövetnek. Végül, ezután senki ne merészelje a tanácsnokokat az utcán vagy kocsmában szidalmazni.
Az 1848-as szabadságharc és a szlávság magyarellenes magatartásának emlékét is őrzi néhány okirat. „Hogy a lázadás mirigye el ne terjedjen, figyelemmel kísértesse az izgatásról gyanúsakat, és tetten kapván azokat, azonnal elfogattassa. Elkövettessen mindent célszerűleg, hogy a polgárokat a zendülés készületlenül ne találja: lelkesítse és buzdítsa mindazokat, kiknek a személy- és vagyonbátorság érdekükben van, fegyverfogásra és fegyverbeni gyakorlásra, hogy szükség esetében valamint magukat és vagyonukat megvédhessék, úgy ha elkerülhetetlen a haza megmentéséért, annak idejében a parancs következésében megtámadólag is férfiasan felléphessenek.”
Nehogy a vármegyében garázdálkodó rácok Szabadkát is véletlenül megtámadják, és a vásár alkalmával zavart okozhassanak, a tanács előre gondoskodott a város délnyugati részének elsáncolásáról, továbbá 2–3 ágyút is beállíttatott. A felkelők rombolásáról és pusztításáról is van írás. „Messze vidéken már nincs tanya, mely kirabolva és felgyújtva nem volna: lángba boríttattak legszebb helységeink, nyomor és ínséget szenvedett a városunkon keresztülüldözött, fészkéből kiűzött szegény magyar lakosság. Megfagy a vér a meg nem roncsolt kebelben e rettenetességek láttára, s e rettenetes[348]séget egy oly csorda követi el, ki magát az ausztriai császár hívének hirdetvén, azt kürtöli, hogy amely község a magyar kormánynak ellent nem szegül, és az ausztriai császárnak hűséget nem esküszik, tűzzel-vassal elpusztítva s lakossága legyilkolva leend. Bács megyének legszebb s legnagyobb része oda van már, Szabadka áll még egypár szomszéd faluval: azon Szabadka, amely éltető ütereje Szegednek, magtára a Kunságnak, kulcsa Felső-Bácskának, azon Szabadka, melynek 45 000 lélekre menő lakossága annyit áldozott az árva hon oltárára, hogy minden szerénység mellett is elmondhatjuk felőle, miként bármely áldozó hatósággal versenyezhet.”
Szabadka mindig a 48-as alapokon állott. Az 1861. évi tisztikar 1863-ban majális címén tavaszi mulatságot rendezett, maga köré gyűjté a város hazafias érzelmű intelligenciáját, s ez alkalommal is tántorítatlan ragaszkodását fejezte ki az 1848. évi törvényekhez.
1863-ban a nyár oly forró és száraz volt, hogy a kutak is kiszáradtak, és a lakosság a legnagyobb ínségbe zuhant. A nagy ínség enyhítésére Szabadka városa a bécsi Nemzeti Banktól 300 000 forint kölcsönt vett fel, minthogy saját pénztárai üresek voltak. Az ínségesek lélekszámát 21 000-re teszik. Jellemző népünkre, hogy ezekben a kétségbeesett időkben milyen törhetetlen volt a magyarság összetartása. Ebben az időben kezdték meg az alföldi vasút építését, a kálváriát megfelelő helyre helyezték át, és a papok buzdítására a nép egymással versenyezve gyalog hordta át a köveket az új helyre. Czorda Bódog neve is ekkor vált emlékezetessé. Ő volt ugyanis az, aki az első talicska földet a város minden rendű és rangú lakosságának tömeges jelenlétében tolta át a város másik részére.
A Ferenc-rendi szerzetesek ma is arra törekszenek, hogy összetartsák, és jó munkára serkentsék a város vegyes lakosságát. Szabados páter említette, hogy a megszállás ideje alatt bár a Ferenc-rendi templomban nem volt magyar szerzetes, az idegen ajkú szerzetesek mindenáron arra törekedtek, hogy a magyar ifjúság a saját anyanyelvén tanulhassa a hittant, a szegényebb magyar osztályok védelmére különböző kirándulásokat és gyűjtéseket rendeztek, a pékeket, mészárosokat is sikerült megnyerniük nemes mozgalmukhoz, úgyhogy naponta 100–120 szegény magyar gyermek kapott ingyen ebédet. Arra is sokan emlékeznek még, hogy a vend származású páter Vazul még a hatóságokkal is összeütközésbe került a magyar ifjúság pártolásáért és azért, mert a szegény magyar gyermekekkel a pesti déli harangszó hangjára állandóan imádkoztatott… A szabadkai ferencesek egyszóval minden időkben arra törekedtek, hogy Szabadka lakossága nemzetiségre való tekintet nélkül Isten és ember előtt egyenjogúnak érezze magát.
Forrásmunkák: Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. Domanovszky Sándor: Magyar művelődéstörténet. Dr. Borovszky Samu: Bács-Bodrog vármegye. Szalay-Baróti: A Magyar nemzet története.