Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Majtényi Mihály: Szabadka

Szeretlek, Szabadka!
Szerelmem szavakba
Nem önthetem,
(Tímár Ferenc „Kosztolányi” című verséből)
Költő lelkében még nem magasztosult fel úgy sóhaj, mint éppen Szabadka neve, amikor Kosztolányi rá gondolt. Volt ebben a nagyvilágba szakadt írókolosszusban külön húr, mely édes-bús nosztalgiával rezonált, „valahányszor emlékezett rája”.
Szabadka. Ütemes ez a név, mint a zakatoló vonatkerék csattogása. A vasút Szabadka szíve, nem hiába. A vasút a sokkarú polip, mely körülfonja, besétál a közepébe, hogy ott nagyvárost játsszon vele. Aztán kergetőzik tucatnyi állomáson más-más név alatt. Külön becsülete van Szabadkán a szárnyas kerekű csákónak. A sok színes szemafor pedig nemcsak forgalmat irányít: bevésődik mélyen a gyermeki lélekbe. Csoda hát, hogy a költő legzsengébb gyermekkori emlékeiben ott lobog a vasút, a sínek döbbenete?
Mint aki a sínek közé esett,
És átgondolja futó életét…
A vasút és örökké a vasút. Talán mert az vitte messzire onnan, ahol legjobban szeretett élni, talán mert megérezte városa közelgő nagy rabságát.
Csak azt tudom, hogy hat felé
Kimentek majd a gyors elé,
Nem vágytok semmi másra,
És nézitek, a pesti gyors
Hogy vágtat el, mint messzi sors,
Új és új állomásra. [339]
Nem is lehetett másként: a Kosztolányi-szülőház kitárt ablakaiba szüntelenül betört, beáramlott a vonatfütty.
Szabadkán kellett születnie Kosztolányinak ahhoz, az igazi vonatközelség városában, hogy ezek a képek így belédobbanjanak, és megszülessen a síneken robogó acélszörny mint az élet és a halál döbbenetes szimbóluma. A magyar irodalom legelső, megrázóan mély vonatverse, meg a többi.
Nemcsak gazdasági életünknek, de íme, a város felmagasztalódásának is a szárnyas kerék adott irányt.
„Mert vén Szabadka, áldalak” – mondta a költő. A legcsodálatosabb ajándék ez, amelyet Szabadka eddig kapott: nevét biztosították örök időre az elíziumi mezők. A költészet csodálatos birodalma.
*
Az álmos utas felriad: – Hol vagyunk? – kérdi útitársaitól.
– Szabadkán.
Egy óra múlva is ezt hallhatja, ha történetesen lokálpatrióta ül mellette. Szabadkán, még mindig Szabadkán. Tompánál kezdődött a város, és ha Nagyfénynek hívták az állomást, még mindig Szabadkán volt az utas.
Egy órát halad a gyorsvonat a város területén át.
Az ember belefárad az arányokba. Egyszer valakivel elkezdtük számolni, hány temploma is van a városnak. Katolikus temploma. Húszig eljutottunk, aztán abbahagytuk.
Az ember belefárad az arányokba. Ezer négyzetkilométeren, százötvenezer holdon fekszik Szabadka. Nem is város, vármegye. Nagyobb, mint Esztergom, akkora, mint Ugocsa. Nagyobb, mint Debrecen a Hortobággyal együtt, nagyobb, mint Kecskemét és Szeged. Az ország legkiterjedtebb városa. Járás nincs is vele, arányai nem bírják egy járás kereteit. Emlékszem: a jugoszláv uralom alatt külön törvényt kellett hozni, amely Szabadkát járássá minősíti. Ez volt az egyedüli város, amelyhez járás nem tartozott, és „kilógott'' a közigazgatás kereteiből.
A vármegyéből is „kilóg”, hiába ábrázolják bele a mappán.
Pedig a mag, a kisugárzó erő – mint a szállási rendszerű városokban általában – itt sem nagyobb a szokottnál. Az erő a rendszerben van, a struktúrában. Odahúz a legtávolabbi szállások embere is a cifra tornyú városháza felé, amelyik – ha rásüt a nap, vagy alkony szép színei érik – olyan, mint a cukorhegyből épült álompalota.
Ez a városháza nemcsak valóság. Szimbólum is. Megmozdult sok ezer hold Györgyéntől Kelebiáig, Oromtól Tompáig, és megszült valami álmot.
Olyan, mint a háromnapos bácskai lakodalom.
Csodálatos, hogy a józan, reális paraszti lélek – legnemesebb értelmében írom a szót – ilyen hiúságos várba ültette törvényhatóságát.
*
Mi, bácskaiak, alföldiek pironkodva járjuk mindig a Dunántúl és Erdély városait. Az urbanizmus ott kézzelfogható valóság. A várostörténet kitárt lapként árad szét a kövekből. Nálunk bizony…
Nem írom végig a mondatot. Most ünnepelünk, ne legyek ünneprontó. De idézem egy erdélyi öregúr szavait, aki szorongásomra így válaszolt:
– Sose röstelkedj, öcsém! Ahol a Jézus-arcú búzaszemet lesi a nép örökké, ne kívánd, hogy fúrásra, faragásra, cifrálkodásra parcellázza lelkét városaiban. Nálatok hat nap föld, és egy nap város! Nálunk a város a mindennap aprólékos tülekedése is tudod – minden!
Szabadka is: hat nap föld, és egy nap város. Vasárnap: város.
*
A „fehér lapra” büszkék még ma is a szabadkaiak.
Mi volt ez a fehér lap? Megmagyarázták nekem. Minden városról, vármegyéről jegyzéket vezettek a fiumei kivándorlási hivatalban.
Szabadka lapja üresen díszelgett. In[340]nen nem ment senki Amerikába, nem vándorolt ki. Minek? Szabadkán meg tudott élni rendesen mindenki. A földnélküli, ha házhely kellett vagy parcella családjának, csak felballagott a torony alá, és előjegyzett egy örök bérletet: tavasszal már szánthatott – vethetett rajta kenyérrevalónak.
Öreg urak mesélik, és elámult lélekkel hallgatom a mesét. Egy város, amely ösztönösen megoldotta a nagy magyar agrárproblémát. A föld kérdését. Harminc – negyven év előtt, amikor százezrével szakadt a magyar haza testéről a földnélküli…
*
Beszéljünk a bunyevácokról!
Csak beszéljünk róluk, bátran. Együtt izmosítottuk a várost, szállásaik félkörben fogják körül a nagy határt.
Szállásaik – írom. Ők is így mondják. Szállásnak. Mert a szállás ősi magyar életforma. Debrecen, Kecskemét, Szeged bizonyítják, ott a magyar él szállásokon, itt a magyar mellett a bunyevác.
Két évszázad előtt találkoztunk ebben az életformában velük, a magyar életformában. A valláson kívül ez az, ami összeköt bennünket. Ne menjünk el túl magasra emelt fejjel problémáik mellett, mert azok a mi problémáink is. Az ország különböző nemzetiségei közül a bunyevác elsősorban az, akinek kérdései, problémái iránt nem lehetünk érzéketlenek.
Ők állnak legközelebb lélekben az alföldi magyarhoz. Vágyaik, életideáljuk a mienkkel közös, idegen uralom alatt – csodálatosképpen – magyaros életformájukkal ők tartották stabilan Szabadka igazi lelkét az itt élő magyarsággal együtt.
Nemcsak Szabadkán. Máshol is. Militicsen Kalocsára esküdtek, és kegyúri vitájukban Kalocsát várták vissza, és vele az ősi magyar jogfolytonosság biztosítását.
Ennek a sok-sok ezer holdas határnak verejtékét, vágyát, évszázados életét csak úgy tudjuk maradéktalanul mérlegelni, felértékelni és felbecsülni, ha róluk is beszélünk.
*
Madarak, galambok röpködnek a színház korinthoszi oszlopsora között – ez a szabadkai „Szent Márktér”, a központ. Az elrobogó bérkocsik legendába nyúló két fehér lovukkal a hajdani bőség és a hagyományragaszkodás jelképei. Mert a bérkocsi itt fiáker, úri hintó, nem konflis. Gumirádler. A gumi ugyan leolvadt a kerekekről, de a két fehér ló csökönyösen hagyományba néző. Azért fehér a ló, mert esküvőre ősidőktől csak ilyet fogadnak, fehér lovasat – szerencsét csak az hoz. Tartanak aztán gyászlovat is a kocsisok temetésre, az lehet barna vagy fekete. Istenem, micsoda fogatkultusz, micsoda lóbőség, a nász és a halál milyen megbecsülése ez a régi bérkocsis tempó, hogy a lovak színében is kifejezésre juthatott az esemény árnyalata!
Makacsul fehér a bérkocsisok lova, ha zörgő csontú is.
Néha megdöbbenek azért: mint a kísértet, egylovas vágtat végig a városon. Megállni a standon nem mer, csak húzódozva az éj leple alatt. Az állomáson fogad utast a batár, gyanútlan idegent, aki nem tudja, milyen hagyománytipró művelethez fizet hozzá három vagy négy pengőt. A szabadkai fejcsóválva bámul az egylovas bérkocsi után. Benne van ebben a tekintetben a rosszallás az új idők bizonyos jelenségei iránt, mint például a lómészárszék.
*
Beletartozik a hiteles városképbe sok minden. A nyolc hónapos színiévad is beletartozik, a Városi Színház meg a palicsi villamos. Csendes versenytársunk a déli végeken Újvidék – nálunk a színház megy jobban, náluk a villamos.
Kocsmák kitelepítésével, lerombolásával született meg hajdan az elemi iskolai oktatás Szabadkán. A Vörös Ökör és a Fehér Galamb cégérei helyén, hogy a büszke Kakasról ne is beszéljünk, iskolások készülnek az életre. A vonalve[341]zetés ezen a téren, úgy látszik, következetes: kocsmát szorított ki a városi könyvtár is a zenede épületében. Mondják, hogy több mint harmincezer kötet van a könyvtárban. Istenem, mennyi betű, és milyen művészettel óvták a múltban az olvasóközönséget attól, hogy hozzájusson!
*
Egy kis nyelvészkedés. Néhány magánhangzót érthetetlenül, hosszú betűvel ejtenek. Így például a kerület neve: kör, de ezt hosszú ő-vel mondják, és a szó kőrnek hangzik minden szabadkai szájában. (A kör itten nemcsak adminisztrációs kerület, hanem a népben régen felolvadt valóság.) Sűrű családi név a Futó is, de ezt is hosszú ú-val ejtik, Fútónak. A Kovácsok is, akikből sok van, kikerül a Kovács-Sztrikó meg a Kovács-Oskolás. A Vojnicsoknak se szeri, se száma. Van Vojnits-Zelics, Vojnits-Tunits, Vojnits-Burcsár.
Csodálatosan szépek például az egyes szállások és ugarak nevei. Mesébe kívánkozó a Napkeleti- meg a Napnyugati- ugar. Mintha bőséges, gazdag adakozó lélek ajándékozta volna őket. Nagyfény neve a magyar őstörténet legszebb fejezetére, a hajnalhasadásra emlékeztet. Sokszor virágosan mókás egy-egy szálláscsoport neve: Kukoriki név díszelgett sokáig egy megállón, mígnem a betelepített székelyek Andrásföldjére változtatták. S a történelmi múltban délnyugati irányban messze elhúzódó városhatárban sarjadozott ki Angyalbandi szálláscsoport neve is. Ma vasúti megálló, és a vármegyének meg Kossuthfalvának egy része.
*
A bunyevác gazda vágyának teteje, hogy háza legyen a Rákóczi-utcán, a hajdani Zombori úton vagy a Wesselényi utcán – az előbbit főutcának nevezik még ma is egymás között. Karcsú, magas tornyú templomok őrzik egy-egy kör külön lelkiségét, mindegyik körzet derekán kiépült valami központféle. Csak a két „nagytemplom”, a Szent Teréz-székesegyház és a barátok ősi istenháza őriz valamit, ami a regionalizmuson messze túlmenő, az nem Szent György vagy Szent Rókus, – az maga Szabadka.
A Ferencesek templomát vágyó szemmel kerülgetem mindig, az ősi kolostort, amely a régi szabadkai vár köveiből épült – ezen a tájon kanyargós, elfelejtett szögletek, zsákutcák és régi sikátorok emlékeztetnek a múltra. Nem tesz ki ez a múlt, csak egypár lapot történelemben: Zobotkával indul a XIV. században, aztán Szilágyi-birtok, Török Bálint városa – az egészet letörli a törökvész. 1743-ban lesz szabad kamarai város Szent Mária néven, később úgy írják: Maria Theresiopolis, ezen a néven már szabad királyi város. Lassan visszatér az ősi Szabadka név, hiába a szlávos Szubotica, hiába a negyedszázados idegen megszállás – a város lelke töretlen. A város lelke magyar és magyaros. Még akik másképp beszélnek, azok is részesei ennek a csodálatos, összeforrasztó érzésnek, amely itt szétterjed, ahol az alföldi homok és a bácskai fekete föld ütköznek meg.
Mint a véradó nagy anyatest, belőle szakadt ki a történelmi múltban Csantavér és Bajmok község – az utóbbi ugyan történelmi, régi hely, de letörölte a török világ egészen, és az új Bajmok Szabadkából lett. Legutóbb, az idegen megszállás alatt csonka országban maradt területek váltak önállóvá – három falu települt itt: Kelebia, Tompa és Csikéria.
*
Nosztalgiás odasóhajtásra mindig hajlamos volt a magyar.
Kergetve az országjárás vágyától, Budán éppen úgy, mint Debrecenben vagy Kolozsvárott találkoztam élemedett korú emberekkel, akik emlékeztek, nagyon is emlékeztek Szabadkára. Az Aranybárányra és a régi Pestre, gömbölyű, nagy mulatozásokra, mely napokon a „kutya is feketekávét ivott”. Könnyelműen széttamburált láncokba olyan városban, ahol „lánccal, holddal mérték az embert”. [342]
Mi vagyunk a Bácska, ha mulatások emlékére fordul a szó.
Éppen Herczeg Ferenc üzent nemrég, a letűnt idők krónikása: „Arany búzatáblák, szép nők, bővérű férfiak, gyors lábú lovak és véget nem érő nótázások hazája volt Bácsország, a dalos magyar Provence… És most egy újonnan feltámadt Bácskával állunk szemben.”
Megfújták a riadót az öregek is, amit mi, fiatalok már régen tudunk. Pohár bornál nagyobb értékű a sűrű, fekete tintalé, és itt Szabadkán is mintha nagyobb becsülete lenne a betűnek a háromnapos duhajkodásnál. Legfeljebb ha nosztalgiába mártjuk a tollat, akkor kelnek ki a régi jó és rossz képei. Mi már tudjuk, hogy a ludasi szállási kismagyar nemcsak jó hajtó a vadászaton, jó halász és pákász, aki gondoskodik az úri konyha terítékének változatosságáról. Tudjuk, hogy az erőtől duzzadó város legnagyobb értéke a föld és annak ezer terméke – de azt is tudjuk, hogy a gyár éppen olyan nélkülözhetetlen, s hogy az iparos- és munkáskéz is a magyar erő záloga. A nosztalgiás, sóhajtozó, múltba néző öregeket együttérzéssel követjük, hiszen életük napfényes darabja volt ennek a városnak. Tizenegy felé azonban fizetünk és szedelőzködünk.
Nem csak azért, mert záróra van.
*
Legyek még egyszer a régi mámorok szószólója.
Átöröklött vággyal járom a kiskocsmákat, „hogy teljes legyen a városkép”. Még felbukkan itt-ott a kétlovas bérkocsi, döcögő utast visz, mögötte másik kocsin a banda. Ezeknek az ég már csillagos, pedig javában süt a nap még. Hírlik, hogy a Szegedi úton Palics felé a kútgém mellett a régi csárdában olyan a Tápsó tavalyi bora, hogy nóta is kikelt belőle: öklömnyi, karomnyi betűkkel hirdeti is ország-világnak ezt a nótát. Ki kell még vágtatni a hatodik körbe is, ahol budárbál készül, itt ropják a legszebb lányok a csárdást, és legényvirtus is akad erre.
Még felbukkan az ősz fejű, adakozó nagyságos úr, aki autóra rakja az egész vidám kompániát, a bandát a trógerrel együtt, és robognak aztán széles nagy irammal a puszta felé. Sűrű éjszakán vagy opálos hajnalon áll mulatozás, de már gyérülnek a szereplők, mint a kivesző bölénysereg: a gazda pontokat számlál még duhajkodásban is, a háziasszony a lisztet sajnálja, amiből a friss fánk készül: hiányozni fog a készletből.
Már nem megy senki vadászpuskával a szárnyasok közé, hogy megkönnyítse a csirkepaprikás készítését.
*
Az Aranybárányban a reggelizőasztal mellől még kihallgathatod önkéntelenül néhány földesúr vitáját a küszöbönálló nagy lóverseny esélyeiről – nálunk vidéken a lóverseny tényleg tenyésztési probléma, ahogy Széchenyi elgondolta: szerencsejátéknak ott van a lutri. Lovagló tisztiasszonyokkal is találkozhatsz a Palicsi úton, hangos és vidám jágerekkel, házfalukra verseket pingáló kocsmárosokkal, merev és modoros rangosokkal – a régi Szabadka sóhajt így feléd, és „vibrál a dalos Provence”. Szíved dobban, mert meglesheted magad a múltat, a tempós, régi élet néhány mozzanatát, amelyről reménytelenül sokat hallottál.
De azt is átélheted, amit Kosztolányi írt ebbe a tájba:
Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
Órák peregnek, erdők zengenek
Csak azt tudom, hogy mint a gondolat,
Vágtatnak örök kerékfogak
…
Csak azt tudom, hogy búsakaz utak,
És mély az élet, mélyek a kutak.
Mélyek a kutak a Belvárosban, Rókus felé és a hatodik körben, Palics felé és Györgyénben. Bús az út, mély az élet, és mélyek a kutak hosszú századok óta. Mélyek a kútjaink üzente a költő –, talán kimeríthetetlenek.
Talán a magyar életerő is kimeríthetetlen ezen a tájon. [343]