Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. augusztus 15) 8. szám

Reök Andor: A kétszáz esztendős város

Néhány nappal ezelőtt, július 27-én ünnepelte Szabadka kétszázadik évfordulóját annak, hogy a határőrvidék megszűntével a katonai kormányzás alól felszabadulván, kegyes privilégium által szabadalmazott kamarai mezővárosnak elismertetett. Egyszersmind engedélyt nyert arra, hogy eddigi Szabadka nevét Szent Máriára változtassa.
A városnak valóban nagy ünnepe ez. Mégis eltekintettünk a régi szokásoktól, nem volt zene és vigasság, nem sütöttünk ökröt, és nem folyt patakokban a kelebiai bor. A mai idők komolyságához híven csendesen, magunkba elmélyedve ünnepeltünk. A díszközgyűlésen hódoltunk az ősök emlékezetének, erőt merítettünk történelmi múltunkból, lelkünkben felüdülve, elhatározott akaratunkban megacélozva, bizalommal nézünk a reánk és utódainkra váró jövő felé.
Én is – mint valószínűleg annyian mások – az évforduló délutánját olvasással és elmélyedéssel töltöttem. Előttem a kiváló szabadkai gimnáziumi tanár és könyvtárnok „Szabadka sz. kir. város története” című két könyve. Lapozgatok az ódon, elsárgult könyvben… és olvasom a ma emberének talán már kissé szokatlan fűzésű mondatokat.
Szabadka történelme magyar történelem. Mérhetetlen sok harc és küzdelem. Fáradhatatlan fejlődni akarás, mely minden katasztrófa után újra feltámadva, új életet kezdve hivatását teljesítve menetel előre a göröngyös magyar úton.
1439-ig királyi birtok volt. De ekkor már jelentékeny helység lehetett, mert az egykori feljegyzések „oppidiumnak”, azaz mezővárosnak mondják. Albert király Hunyadi Jánosnak adja zálogba, és a jó földesúr kezében a város továbbfejlődve lakosainak biztonságos otthont nyújt. 1504-ben már mint „castrum”, tehát mint erődítmény szerepel. Hunyadi János, Szilágyi Mihály, Hunyadi Mátyás, Pongrácz János, Pongrácz Mátyás, azután ismét II. Ulászló király, majd csere útján Corvin János jó földesurai Szabadkának.
1504-ben Corvin János Szabadka várát Török Imrének ajándékozta. Szabadka megpróbáltatásának ideje ekkor vette kezdetét.
Dózsa György serege öldökölve és gyilkolva, házakat, békés otthonokat feldúlva, felégetve ide is eljutott. Majd Zápolya János és Ferdinánd vetélkedését ügyesen kihasználva, valóban sikerült Crni Jovannak Szabadka központtal uralmát megszervezni, amíg Zápolya parancsára Czibak Imre temesi főispán szerencsésen meg nem verte a kalandort. 1540-ben, amikor Török Bálint török fogságba került, Szabadkát is elfoglalta a török hódító.
Szabadka város száznegyvennégy esztendőn keresztül sínylődött török rabságban. A legrégibb okmányok a várost egyöntetűen Szabadka néven említik. A névből két következtetést vonhatunk le: az egyik, hogy magyar volt; a másik, hogy a szabadsággal a város, illetve a város lakossága mély kapcsolatban volt. Akár „szabados”, azaz szabadalmazott jobbágy lakosai révén, akár mert a szabadságot legfontosabb emberi eszmének, ideálnak tekintette.
A török rabság Szabadkától a szabadságot rabolta el, és a száznegyvennégy esztendős szenvedés magyar lakosságát pusztította el.
A török hódoltság, a pusztulás a várost az akkori időkhöz mérten a fejlődés igen magas fokán sújtotta. A száznegyvennégy esztendő alatt szinte semmivé vált, és a felszabadulás után, 1686-ban életét – mérhetetlen nehéz körülmények között küzdelemteljesen – újra kellett kezdenie. A határőrvidéki korszak ötvenhét esztendőn át tartott. A betelepített szerbekkel, majd később a katolikus bunyevácokkal a város lakossága felfrissült, és mindjobban megnyilvánult a vágyakozás, hogy a katona-lakosság háttérbe szorításával, [337] illetve kitelepítésével a város önálló életének folyamatát újra felvegye.
A kard mellett a földművelő eszközök, ásó, kapa, eke is mind nagyobb becsülésre találtak. A katolikus magyar és bunyevác lakosság harcban és békés munkában egymáshoz mind közelebb került, és a békés községi élet utáni vágy mind általánosabbá vált.
Kétszáz esztendővel ezelőtt a királyi kegy megadta erre a lehetőséget, és Szent Mária a Szűzanya védelmében magindult a fejlődés útján.
Az elmúlt kétszáz esztendő is a küzdelmeknek sorozata. A város lakossága minden megpróbáltatást kiállt, és minden harcot győzedelmesen megvívott. A sok küzdelem, a sok harc a lakosságot egy cél érdekében forrasztotta össze. Mind a várost szerette, mind a város szabadságát, fejlődését, függetlenségét és jólétét tartotta szem előtt. Gyakran kirobbant a kemény, harcos virtus, számtalan volt a viszály és nézeteltérés az egy és ugyanazon célért az eszközök megválogatásában.
Szabadkainak Szabadka volt a világ! A magyarnak Szabadka földi mennyország. A mai bunyevác is messze ősei dalát énekli: „Subotica bela, tebe nikde nema…” De a jó Isten a boldogsághoz meg is adott mindent. Kövér, fekete búza- és tengeritermőföldet, tüzes bort ajándékozó homokot, vadat nevelő erdőt, mezőt és tavat. Ugyanazon vallás vigasza és biztatása, ugyanannak a földnek az illata, erdő-mező és jószág szeretete évszázadokon keresztül kellett, hogy az emberi lelkekből a szolidaritást, az összetartozás érzését váltsa ki. Közös cél volt a várost gazdaggá, büszkévé, híressé és naggyá tenni. Közös cél volt a földet úgy művelni, hogy az minél többet adhasson nékünk, hogy mi minél többet visszaadhassunk néki. Szép házzal gazdagítani a családot és a várost. Híres szép jószágokat nevelni, ami messze földön büszkén hirdeti a jómódot.
Mária Terézia királyné továbbra is a város jótevő patrónája maradt. 1779-ben elnyertük a szabad királyi városi rangot, és ezzel fejlődésünk még erőteljesebbé vált.
Az ünnepi délutánon a városháza boltíves ablakából a messze elterülő városra és pusztáira elmerengve kitekintek… A múlt az elsárgult lapokból lepergett előttem… Nem messze a város határától a „kaponyai” emlékmű hirdeti a történelmet… Kilencvenhét esztendővel ezelőtt a békés városi polgárok fegyverrel a kezükben, magyar és bunyevác váll váll mellett harcolva verte vissza a város elpusztítására rohanó ellenséget.

[Kép 01] Az ősi szabadkai város-zászló

A Szent Teréz-templom felé tekintek, és lelki szemeimmel látom a tervezett gyönyörű hősi emlékművet, amely évszázadokon keresztül fogja hirdetni annak a sok hős ifjúnak a dicsőségét, akik a magyar, és bunyeváclakta Szabadkáért, a magyar hazáért a világháborúban életüket áldozták.
Lelki szemeim előtt elvonul a huszonkét esztendős újabb rabságnak keserves története, és látom gomolyogni felettünk [338] Európa egén a villámmal telitett vészes felhőket.
Szent Mária városa vagyunk. Sok évtizeden keresztül küzdelem, harc és szenvedés volt a sorsunk. Mégis vagyunk! Hatalmasabban, mint valaha, és az isteni gondviselésben bízva tudjuk, hogy az idő a szenvedéseken túl nékünk, a mi városunknak erőben, kultúrában, népességben, intézményekben és vívmányokban gyarapodást, szaporodást és fejlődést jelent.
Ezer esztendőnek a tanúságai bizonyítják, hogy a magyarok Istene vigyáz reánk, és Szűzmária szeretetének glóriája körülölel bennünket. Hiszünk a jövőben, de éppen az ősök példája, a kétszáz esztendős jubileum bizonyítja, hogy ehhez a hithez akaratunk, készségünk, energiánk és képességünk is nélkülözhetetlenül szükséges.
E város polgárai a Szent Szűzért, a hazáért, a városért testvéri kezet szorítsunk egymással. Ha kell, harcoljunk, mint őseink Kaponyánál. Műveljük a földet, neveljük a jószágot, hogy mindenkinek jusson Krisztus testéből, a mindennapi kenyérből. Tanuljunk és vállalkozzunk! Kereskedelem és ipar hozzon a városnak új fellendülést, s az ennek nyomán támadó gazdagság teremtsen szociális és kultúrintézményeket.
Most háború van. A kétszáz esztendős jubileum ünnepe adjon erőt mindannyiunknak, hogy a háborús áldozatvállalást, mint eddig, a jövőben is rendületlenül álljuk.
Magyar hazában, a magyar Szabadka magyar és bunyevác, testvériségben összeforrt lakossága hiszünk a jelenben és jövőben, és kötelességeinket őseinkhez méltóan vállaljuk és teljesítjük.