A kolozsvári könyvnapra jelent meg Dánér Lajos erdélyi költő új kötete, amelyben az emberiség babiloni tragédiája fölött elkeseredett költő az állatok kórusát szólaltatja meg, s adja szájukba azokat az érzelmeket, amelyek az ő szívében dúlnak. Ló nyerít, kaméleon sivít, egér cincog, medve dörmög és kígyószáj sziszeg, s ez a különös, egyetemes kórus mindenképpen mind az emberi meg nem értés és ostobaság, rövidlátás tragikumát zengi. Ha kell, a véres gúny hangja sivít, ha kell, a zokogás búg, végeredményben azonban a költő a becsületes költészet örök magatartását zengi; javítani akar, javítani és jobbítani embertársait. Néhol tán naivnak tűnnek ezek a versek, a költő nem mindenütt tudott a költészet magasságában maradni, más helyeken azonban megdöbbent, és lélekbe markol kegyetlen igazságaival. A galamb csak turbékol, az ordítást a szamaraknak engedi át, a kígyó az embereket irigyli, mert nála is jobban mardossák egymást halálra, a strucc ma is homokba dugja fejét, és semmit nem énekel (költő szerint az embereknél politikusnak hívják), az oroszlán bőgése arra tanít, hogy nem vitézség a döglött oroszlánba belerúgni, a disznó fajtáját félti a túlságos használattól, a kenguru arra figyelmeztet, hogy legkorszerűbb, mert óvóhelyét a – hasán hordozza, és így tovább; könny és mosoly között virul az igazság sokszor édes, sokszor keserű gyümölcse. A görög állatmeséktől Dánér Lajosig már sokszor fordult a költészet az állatokhoz, ha az emberi észben csalódott, s Dánér ezt az ősrégi költészeti gesztust frissíti fel ügyesen ebben a kis kötetben. Ha egy embert megjavít vele, már nem végzett hiábavaló munkát.
|
Fejlesztette: GAS Softwares