Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Vámszer Géza: Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok

Egy könyv, amelyet régen vártunk, s talán most jött a legjobbkor. Most, amikor a háború után megoldandó magyar problémák sokaságán már jó előre gondolkoznunk és vitatkoznunk kell, hogy így a cselekvés idejére kiérlelődjék a helyes út, amely tartós időszakra kicövekeli a tennivalókat. Itt, a Délvidéken, ahol ugyancsak jelentékeny németség él, szintén fontos a szász kérdés alaposabb ismerete.
A nemzetiségek viszonyát a magyarsághoz észokok alapján megtárgyalni a nyilvánosság előtt fontos, de kényes dolog. Az erdélyi szászokét sokszorosan kényesebb, mert a többi nemzetiségek eltávolodását tőlünk, azok szomszédos államainak irredenta propagandájával még meg tudjuk magunknak magyarázni, de a szászok hűvösségét nem, mert 800 éves fennállásukat a magyarság adta előjogok ismételt tiszteletben tartásának tulajdonítjuk. Általában a magyarok többsége a szászokról vagy a rokonszenv, vagy az ellenszenv túlzásaival nyilatkozik, s nem találja el azt a tárgyilagos hangot, ami épp e könyvben végighúzódik. Elismeri és indokolja a szászok bizonyos törekvéseit itteni történelmük folyamán, de tárgyilagosan bírálja sokszor érthetetlen elfordulásukat a magyar törekvésektől. Szerző magyarázatot ad arra a régi kérdésre is, hogy miért idegenebb számunkra a szász, mint a hazai németség többi része.
Szól ez a könyv a magyar hivatalos felső köröknek, az erdélyi szász nép vezetőinek, de szól annak a sok ezer magyarnak és szásznak is, akik a mindennapi életben egymással hivatalos, társadalmi vagy üzleti érintkezést tartanak fönn. Igen, sokat árthat, és sokat javíthat a magyar-szász kapcsolaton magatartásával az a sok ezer egyszerű ember is, mert sok elfogultság tapasztalható mindkét részen ma is, ami részben egymás történelmi múltjának s főképp különböző hagyományokon alapuló társadalmi összeállításának nem ismeréséből származik. Tehát, hogy mi magyarok a szászokkal szemben esetléges eszmecseréken és vitákon a magyar álláspontot kellően meg tudjuk védeni anélkül, hogy őket indokolatlanul érzékenyen megbántanánk, ismernünk kell a közelmúlton kívül a szászok történetét, legalább olyan mértékben, ahogyan azt ez a 200 oldalas könyv elénk vetíti.
Azért mondom, hogy legalább, mert e könyv csak bizonyos koroknak kirívó eseteit ismerteti mozaikszerű képekben, amelyek a magyarság és a szászság összeütközéseire avagy érdekközösségből fakadó együtt haladására vetnek fényt. Lássuk, melyek ezek?
Tudnunk kell, hogy az erdélyi szászok nem egy időben telepedtek le Erdélyben, de a később jöttek is rendesen elnyerték az első telepesek előjogait. A zöme (a szebeniek) a 12. szd. közepén, az észak-erdélyiek, a barcaságiak, a közép-erdélyiek és egyes szórványhelyek telepesei a 13. szd. folyamán, sőt később nyertek itt új hazát. A tatárjárás után „Saxoniá”-ból jöttek sokan, s ezektől kapták a „szász” elnevezést. Sőt a későbbi századokban is sok osztrák földműves és városi polgár is közéjük telepedett. (De feltűnő sok közöttük a beolvasztott magyar is – főként városlakó –, amit a ma is feltalálható számos magyar eredetű családnév is bizonyít.)
II. Endre 1224-ben az „Andreanum”-ban biztosította autonómiájukat, amelynek ismételt megerősítése és betartása adta meg a lehetőséget a kicsiny számú szászságnak gazdasági és művelődési fennmaradására a mai napig.
Az erdélyi fejedelemség korszaka a szászság megerősödését nagyban előmozdította. Így Bethlen Gábor megértő magatartása a szászokkal szemben elősegítette a három erdélyi nemzetnek, a magyarnak, székelynek és szásznak mindegyikre hasznos együtt munkálkodását, „unió”-ját és a felekezeti békét.
Báthory Gábor fejedelem zsarnokságát a szászok sokáig nem tudták elfeledni, s azt úgy tüntették fel, mintha az ellenük mint németek ellen irányult volna, pedig ugyanezt cselekedte ez a beteges hajlamú ember a székelyekkel is.
A szászság helyes érzékkel féltette kicsiny közösségét a nemesi társadalmi rendtől, s azt maga közé nem engedte be. Ennek ellenére bizonyos „patricius” családok alakultak ki kö[333]zöttük, amelyek több nemzedéken keresztül örökölték a magasabb hivatali állásokat.
Amikor a 18. szd.-ban a Habsburg-dinasztia kiterjesztette hatalmát Erdélyre, a szászság ismét hátat fordított a magyarságnak, mert a német Nagy-Ausztriától remélte, hogy Erdélyben vezető szerepet tölthet be. Ez részben sikerült is neki, kivéve azt az ellentétet, amit a katolizáló osztrákok és a protestáns szászok érdekellentéte idézett néha elő. Mária Terézia alatt Kolozsvárról Nagyszebenbe vitték Erdély guberniumát, és szász ember, báró Brukenthal Sámuel lett a gubernátor. De a legnagyobb csalódást számukra II. József szabadelvű és egységesítő tervei idézték elő. Ekkor vesztették el először tíz évre ősi autonómiájukat.
Ennek a keserves tíz évnek azért haszna is volt. Ekkor erősödött meg a szászság népi öntudata. De míg az abszolutizmus elleni harc a magyarság népi öntudatát haladó irányba fejlesztette, addig a szászoké a múltba nézett, mert ők ősi kiváltságaikhoz ragaszkodtak elfogult szívóssággal. Itt kezdődött meg újra az ellentét a magyarság és a szászság között, amely a világháború kitöréséig csak fokozódott.
Ez okozta 1848-ban is a szászság elfordulását a haladó szellemű magyar forradalomtól és csatlakozását a konzervatív Habsburgokhoz, a császárihoz, akitől mindig remélték német voltuknak előnyeit. Megállapítható, hogy mihelyt Erdélyben megjelenik az osztrák erő, a szászok mint németek melléje állanak, és cserbenhagyják a magyarságot és erdélyi sorstársaikat.
Ha aztán a magyarság egy-egy vezetője hibát követ el velük szemben, azt elfogult érzékenységgel hosszú időn át szemünkre vetik. Ilyen – a már említett Báthory Gábor esetén kívül – az 1849-ben statáriális bíróság által kivégzett Roth István Lajos szász lelkész halála, majd a sokat hangoztatott Apponyi-féle iskolarendelet.
De 1849 után, amikor a szászság joggal várhatta „császár”-jától érdemeinek jutalmát, s ahelyett autonómiáját újra elvették, ismét közeledett a magyarsághoz. S mégis, amikor 1867 után a magyar állam fennhatósága alá kerültek, s az új kor követelményeinek megfelelően nem kapták vissza kiváltságaikat – miként azt a székelyek sem –, évtizedekre ismét elromlott a magyar-szász viszony. Később, a 19. szd. vége felé, amikor a szászok mint kormány támogatók sok előnyhöz jutottak (még a székelységnél is kedvezőbbhöz), egy időre a látszat szerint enyhültebb lett a légkör, de ezalatt a szász elégedetlenek frakciója is állandóan erősödött.
A világháború alatt, mivel a magyarság a németek szövetségeseként derekasan harcolt a közös ellenség ellen, hirtelen megjavult az érzelmi kapcsolat irányunkban.
De éppoly hirtelen történt a vesztett háború után elpártolásuk is, amely a medgyesi gyűlés határozatával kezdődött. Csalódásuk a román ígéretekben megint a magyarság felé vonzotta őket, ami azonban csak pár évig tartott, mert Hitlernek és a nemzeti szocializmusnak győzelme után onnan nagyobb támogatást reméltek és kaptak, mint amit az erdélyi magyarság jelentett nekik.
Az bizonyos, hogy e kérdések megítélésénél különbséget kell tennünk sokszor a szász hivatalos körök megnyilatkozásai és a nép érzelmei között, mert ahány esetben a reális gondolkodású vezetőség velünk szembekerült, mindig akadt egy tekintélyes ellenzék is közöttük, amely mellettünk tört lándzsát, de fegyelmezettségük miatt alkalmazkodtak a többség határozatához. S valóban, ily kicsiny nép nem mindig vezethet érzelmi politikát, néha kénytelen a legújabb hatalomhoz húzódni.
Ma, amikor magyarok és szászok újabb viharos évtizedeken mentek keresztül, és gazdag tapasztalatokat szereztek, és népiségéért a kisebbségi időkben mindegyik derekasan harcolt, ismét rendeznie kell egymáshoz való viszonyát. A múlt hagyományai, tapasztalatai alapján, de nem egymás szemrehányásainak kiteregetésével, a mostani háborút követő időszakban e kérdést nyílt őszinteséggel és kölcsönös megbecsüléssel kell rendeznünk, mert csak ez biztosíthatja kölcsönös fejlődésünket.
Pukánszky Béla könyve sokat tett e kérdésnek tisztázása terén, s valójában az első magyar nyelven megjelent könyv, amely a szászok történelmi múltját a nagyközönség elé tárja.