Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Mészöly Gedeon: Bogner József: A szerb uralomnak a délvidéki magyarok nyelvére tett hatása

Innen-onnan két évtizede annak (vagy el is múlt?), hogy a szegedi egyetemen tanári szobámban egy mindig mosolygós szemű tanítványom szomorúan búcsúzott tőlem, kissé fátyolos szemmel. Búcsúzott nemcsak éntőlem, hanem az egész egyetemtől is, hol mindig jelesen kollokvált, és jelesen vizsgázott, s hol azt jósolgattuk felőle mi, tanárai, hogy a magyar és finnugor nyelvtudománynak lesz egykor hivatott munkása.
Ez a mosolygós szemű fiatalember Bogner József volt. Búcsúzott, mert oly hű fia volt szülőföldjének, Dél-Magyarországnak, hogy akkor is fia akart maradni, mikor az nem Magyarország volt. Ott akarta folytatni tanulmányait, ott is folytatta és végezte, ott is jelesen. De természetesen nem hallgathatott sem magyart, sem finnugort a zágrábi egyetemen, mert amily természetes az, hogy mind Nagy-Magyarországon, mind Csonka-Magyarországon volt az egyetemen délszláv tanszék, oly természetes az, hogy Jugoszláviában nem volt magyar.
Az ifjú Bognernek tőlünk vett búcsúja óta sok év eltelt, sok minden megváltozott, csak ő nem. A Délvidék egy részének visszacsatolása után „honatya” lett ugyan, de továbbra is a mi egyetemünk gyermekének érezte magát, fölkereste a régi „Alma Mater”-t, mely Szegedről Kolozsvárra költözött, fölkereste, hogy átnyújthassa régi professzorainak a régi tanulmányok és újabb tapasztatok alapján készített jeles doktori értekezését, és hogy az ősi egyetemen szerezze meg a legnagyobb egyetemi kitüntetést, a doktori fokozatot.
„A szerb uralomnak a délvidéki magyarok nyelvére tett hatása” a címe annak a komoly tudományos értékű műnek, melyet Bogner József doktori értekezésül írt.
A kiválasztott tárgy olyan, hogy aki azt kidolgozza, annak jól kell ismernie a Délvidéknek mind szerb, mind magyar nyelvét, továbbá a megszállás alatti és utáni délvidéki állapotokat, és – nagyon fontos – az általános nyelvtudományi szempontokat; azonkívül olyan eleven stílusának kell lennie, hogy tudja éreztetni a nyelvben megnyilatkozó életet, nehogy nyelvészeti művét rideg, holt skatulyázássá tegye.
Bogner mind e kívánságnak teljesítésére alkalmas volt. Mint ahogy az ő mosolygós gyermekarca mögött komoly és elszánt férfilélek lakik, úgy az ő sok helyt szinte tárcacikkszerű, anekdotázó stílusú művében igen komoly tudományos érték van. Mégpedig olyan eredeti érték, amilyent eddig nyelvtudományi irodalmunkban nem találunk. Ez az eredeti érték az, hogy e műből alkalmunk van „in statu nascendi”, a legkezdétől fogva megfigyelnünk azt a folyamatot, mellyel egy idegen nyelv a közéletben és mindennapi életben közvetlenül hat a magyar nyelvre. Ezt a folyamatot megfigyelteti velünk Bogner könyve hangtani, szótani, alaktani és mondattani hatásaiban. És e megfigyelés alapján most már helyesebben ítélheti meg a nyelvész a magyar nyelvnek török hódoltságkori oszmánli jövevényszavait, sőt az Árpád-kori szláv jövevényszavakat is, természetesen ügyelve arra, hogy a honfoglaláskor más volt a politikai viszony a magyar és a szláv között, mint a világháború után a délvidéki magyar és a jugoszláviai szerbség között.
Nincs itt arra hely, hogy bőven kifejtsem Bogner művének szaktudományi hasznosságát. Csak például említek meg egy látszólagos tréfás, de valójában nagyon tanulságos esetet, melyet Bogner följegyzett.
Tudni kell, hogy honfoglaláskori településtörténetünk képének megalkotásában nagyon fontos annak megítélése, hogy egy-egy helynévnek mi az eredete. (Magyar-e, szláv-e, török-e, avar-e?) Ilyen esetben nagyon fontos annak megállapítása, hogy mi volt az illető helynévnek eredeti alakja a mi nyelvünkben, hogy abból aztán következtessünk arra, milyen lehetett – ha idegen eredetű – az esetleges átadó nyelvben, és így a hangtani egyezéssel bizonyítsuk, ellenőrizzük szófejtésünk helyességét. Efféle esetekben a nyelvtudósok legnagyobb gonddal, sőt túlzott aggodalommal szokták kikövetkeztetni a magyar alakból a föltehető eredeti idegen alakot – és viszont.
Nos, olvassák most el a nyelvlélektannal kevesebbet törődök, a puszta hangtannal pedig kelleténél többet bajlódók – Bogner könyvéből – „Pecelló” történetét:
„A színmagyar lakosságú Péterrévét – írja Bogner – Bácskopetrovoszéló-nak (Bačko Petrovo Selo) nevezték el. Természetes, hogy a péterrévei magyarok magyaros nyelvérzéke felhorkant arra, hogy ők, ha falujukról beszélnek, mindig Bácskopetrovoszelót emlegessenek; nekik nehéz volt azt mondani: kérem, én Bácskppetrovoszelóról jövök, vagy: Bácskopétrovoszelóra megyek, vagy: bácskopetrovoszelói vagyok; ezek helyett egy új nevet adtak falujuknak, mely hangalakban rövidebb és kiejtés szempontjából sokkal szájhoz és nyelvhez állóbb volt, mint az a borzalmas Bácskopetrovoszeló. Péterrévei ember, ha falujáról beszélt, akkor azt mondta: „pecellói vagyok, Pecellóra megyek, vagy Pecellóról jöttem”. Ez a Pecelló nemcsak hogy közhasz[332]nálatú volt, hanem teljesen kiszorította a Bácskopetrovoszelo nevet, amely csak a hivatalos aktákon, a postabélyegzőkön szerepelt. A további érdekessége Pecellónak az, hogy a szerbek szintén csak Pecellót emlegettek beszédükben. Tehát a nyelvi folyamat az volt, hogy először Péterrévét elnevezték Bácskopetrovoszelónak, ezt a magyarok megrövidítették Petrovoszeló > Pecellóra, és ezt a Pecellót a szerb köznyelv is átvette.”
Én pedig szeretném látni azt a magyar vagy szláv nyelvészt, aki Pecellóból hangtani úton meg tudná állapítani azt, hogy az Bačko Petrovo Seloból lett. S nem valószínű, hogy századunk magyarjainál Árpád apánk magyarjai jobban értettek volna a pannóniai és dáciai szláv helynevek kiejtéséhez…
Nem folytatom tovább, hiszen csak egy villantást akartam vetni Bogner könyvének nyelvtudományi fontosságára. S a nyelvtudomány művelői nevében megköszönöm neki, hogy vállalkozott e könyvecske megírására, melyre éppen ő volt a legalkalmasabb. A nyilvánosság előtt is „doktor”-rá fogadom – a szó eredeti értelmében.
Eredeti értelme – tudós.