Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Gergucz, az öreg örmény már hajnal óta zsörtölődött, és mindenkibe belekötött, aki az útjába került. Az egész éjjel alig aludt, papucsba bújva kicsoszogott az udvarra többször is, s a sötét nyári éjszakában öklét összeszorítva, ismeretlen régiók felé megrázta.

– Te is lusta vagy, sose kelnél fel!

Kétségtelen, hogy a napot kárpálta, amely nem változtatja meg pályáját az ő kedvéért, mikor nem tud aludni.

Az első pitymallásnál váratlanul az istállóban termett. Régóta szeretné rajtakapni a kocsist, mert olyan igaz, mint ahogy Isten van az égben, hogy éhezteti a lovakat.

– Lop! – magyarázta széltében-hosszában, azonban óvatosan mégis.

Ilyenkor ellenzőt csinált a tenyeréből a szája elé, suttogóra vette a hangját is, mert a székely kocsis nem ismert tréfát, ő volt az egyetlen, akivel Gergucz nem mert szemtől szembe gorombáskodni.

– Öreg úr – mondta néha, sértések esetén hallatlan, szinte félelmetes nyugalmával – öreg úr, mondja csak, elment a maga jó dolga, hogy józanon ilyeneket beszél? Nem restelli?

Az öregúr sietve visszavonult, s immár csak a szobája falai látták, hogyan rázza az ökleit.

– Legalább egyszer tudnám felmérgesíteni a gyalázatosát! De nem fog azon semmi.

A lovacskák békében ropogtatták a zabot, Gergucz ezt is becsületsértésnek vette. Éppúgy a ragyogó színüket, az istálló tisztaságát. Végigment hát a gazdasági udvaron, felverte a cselédeket, meddig aludnának?

– Nem tudjátok, hogy úri vendéget várok? Hogy az a rossz féreg… Úr az, nem olyan rusnya paraszt, mint ti vagytok, meg én. Ha fel nem borul vele a gőzös, tíz órára megérkezik.

Hogy aztán talpon volt az egész ház, megint a szo[671]bájába vonult, hogy megrázhassa az öklét. Ezúttal a gőzös irányába, amely sose fordul fel, pedig néha igen nagy szívességet tenne vele.

Azért nyolckor már nyugtalankodott.

– Marci, nem gondolod, hogy elkésel?

– Ugyan ne törje már magát – felelte a kocsis – tudom én, mi a kötelességem, nem magátul tanulom el. Ott kell lennem az állomáson idejében, hát akkor mérget vehet rá, hogy ott is leszek.

– Tudom, te szörnyen okos, csak arra gondoltam, hogy addig is foglalkoztatni lehetne a lovacskákat. Ne egyék hiába a drága zabot.

Marci ránézett a gazdájára, mondani akart valamit, de inkább lenyelte a szót. Nem érdemel meg az ilyen vén tökéletlen minden gondolatot, még ha olyan nagyon súlyosak is azok. Úgyis tudja, hogy mit akart mondani, hisz beleveresedett.

A gazdasszony jelentkezett.

– Utoljára kérdezem, hogy mit készítsek ebédre? Tegnap nem tetszett utasítást adni.

Gergucz dühbe jött.

– Mindig csak engem gyilkolsz? Kérdezem én, hogy mi a te gondod? Törődsz-e vele, honnan kuporgatom össze keservesen a garasokat, amit elprédálsz?

– A vendéget mégiscsak ebéddel illik várni.

– Ha nagyon finom akarsz lenni, ott az a múlt heti esett bürge, amit az utolsó pillanatban szedtem el a gazember juhásztól. Megszikkadt eléggé, abból telik. Bevezetőnek jó a kódis-leves sok vereshagymával, legalább nem érzem a gróf úron a pacsulit.

A gazdasszony vállat vont, elment. Gergucz a gyümölcsösbe vette be magát, ott számlálta össze az almákat. Nem lopták-e meg az éjjel, s ami a földre hullt, van-e olyan férges, amilyen fokú romlás elvárható az ilyen egyéni hajlamú almától?

Fél tizenegyre berepítette Marci a vendéget, karcsú, magas, őszülő hajú férfit, Gergucz úgy kelt fel a tiszteletére a tornácon, hogy észre vegye mindenki, mennyire nem szívesen teszi.

– Kezét csókolom, Gergucz bácsi, örülök, hogy jó színben van.

Megölelte, kétoldalt az arcát paposan megcsókolta.

– Na, gróf úr – kezdte a bácsi – már megint úgy állasz? Igaz-e, hogy csak az eszedbe jutok, ha bajban vagy? [672]

– Bácsi – felelte a vendég szelíd hangon – hagyjuk már el azt a grófozást! Jól tudja, hogy nem vagyok az, nem is akarok lenni.

– Nem a fenét. Azért csak úgy viselkedsz és élsz, mint a többi grófok. Fogadni mernék, eltalálom, hogy hányadik osztályon utaztál.

– A másodikon. Elhoztam a jegyet is, ha nem hinné. – Azzal szedte elő a mellényzsebéből. Gergucz egy pillanatra meghökkent, de gyorsan felülkerekedett.

– Persze, könnyű a máséból uraskodni. Én csak azért járok harmadik osztályon, mert nincs negyedik. Így is akkor érkezem meg, mint a könnyelműek. Ezért nem elég nektek a világ pénze se. Hát tedd csak magad kényelembe, ne zavarjon semmi, a cselédeket ne faggasd ki, én ilyenkor szundítok egyet ebédig. Nem vagy éhes?

– Hát biz az este óta…

– Na, nem olyan sok az az idő, ki lehet bírni. Azért szólj Rebekának, vágjon egy darabot a kommenciósok szalonnájából.

A vendég aztán ebédig elszórakozott a gazdaságban, a kertekben, Gergucz az almafák alatt akadt rá.

– Fene fírgesek, fene fírgesek – dörzsölgette a szakállát. – Mindenfelé csak veszteség, azt se tudja már az ember, hogy miből éljen meg. Neked van-e még valami földed?

– Hogyne volna, Gergucz bácsi!

– De teherrel! Igaz-e, hogy gyilkos sok teherrel? Mondták nekem nemrég, hogy a szebeni bank is rátáblázta a követelését.

A vendég egy lehullott almán keresgélte a betegség nyomát.

– Mindnyájan így vagyunk, bácsi, nagyon súlyosak a gazdasági viszonyok, s a föld hozama gyengül a legjobban.

– Azért, mert mind ostobák vagytok, gyűlölitek a zsidót, de nem tanultok tőle. Azoknak van eszük. Már a Midrás mondja, hogy háromfelé oszd a pénzedet, az egyiken földet vegyél, a másikát tartsd kéznél, harmadával kereskedj. Ti is háromfelé osztjátok, igaz. Azért viszi el az asszony, a ló meg a kártya.

Szolgáló kereste őket, tessék ebédhez ülni.

– Ne várj semmi különöset, nagyon egyszerűen élünk, s az én koromban nem tud már az ember alkalmazkodni. Egyébként is sokkal többet esznek manapság, [673] mint amennyi egészséges. Ezért nem házasodtam meg soha. Mennyit enne az asszony meg a gyerek! Juj, mennyit! Igaz-e, Sándor, hogy neked is sokba vannak a porontyaid?

A „gróf úr” jóízűen kanalazta a kódislevest.

– Ennek a receptjét elviszem magammal – mondta, s még egy kanállal merített a tálból.

Gergucz a szeme sarkából leste, maga volt az élő bizalmatlanság.

– Ízlik? Mondjad már te, Sándor, neked ez igazán ízlik?

– Nem vagyok bolond, hogy magamra erőszakoljam, ha nem kell.

Az öreg könyökölt az asztalon, állával a tenyerében.

– Teneked, Sándor, ez jó?

– Nem tudom, minek hívják, de ilyet még nem ettem.

Gergucz maga alig nyúlt ételhez, nagy darab kenyereket mártogatott a sótartóba, meghintette paprikával, hogy szikrázott rajta a téglaveres szín, hasonló darabokat úsztatott a fokhagymás bürgesült levében is.

– Az én gyomrom gyenge, alig van étel, amit elbírjon. De te csak egyél, Sándor, ha ízlik.

Valahonnan, pókhálós sarokból előkotort egy megkezdett üveget.

– Kóstold meg, hátha még nem ecetes. Én nem élek vele.

– Jó könnyű – mondta a vendég, mikor leöblítette az ebédet. – Saját termése Gergucz bácsinak?

– A fene kínlódik vele, rég kihánytam a tőkéket, mindent felemészt a napszám. Bölcsős gyerekkel se kell annyit babrálni, mint a szőlővel. Innen hozattam a kamarális kocsmából, hogy legyen, ha megszomjazol. Szereted a kávét? Mert az nálunk nincs, de elnézhetünk a kaszinóba, ha akarsz. Ott kapsz.

– Bácsi – mondta Sándor –, ha nincs ellene kifogásod, szeretnék egyet aludni, végtére egész éjjel rázott a vonat. A kaszinó pedig jó lesz holnap is, előbb felnéznék a megyeházára.

Gergucz két kézzel kapaszkodott az asztalba.

– Ide ne csődítsd őket! Ezek a főispántól kezdve a hajdúig mind abban a feneségben vannak, hogy a vizitet nyomban vissza kell adni. Agyonennének! Azért mondtam a kaszinót, mert ott mindenki találkozhat mindenkivel, nincs kötelezettség. Ki mit rendel, azt fizeti. [674]

– Akkor így intézzük el a kérdést – adta meg magát a vendég. – Alapjában véve nem is kívánkozom sehova.

Alkonyatkor kikocsiztak a földekre.

– Vidd a puskámat – ajánlta Gergucz – hátha találunk valamit. Én ritkán használom, mert gyengül a szemem, s a patron is fene drága. Meg aztán az igazát megvallva, az idén a vadászjegyemet se váltottam ki. Ha egyszer nem vadászok naponta.

Sándor egy fogolyfalkából leszedett öt darabot, ami ritka kedvre derítette az öreget.

– Meg tudnál élni belőle, olyan ügyes vagy. Sose hibázol?

– Mindenkivel megesik, nem mindig rajtunk múlik.

– Akkor egy nyúlra reszkíroznék még egy patront.

Jóformán ki se mondta, már bukfencezett a süldő, a duplázásból egy öregebb.

– Két nyúl! – lelkendezett Gergucz. – Ez aztán már igen! Babonás vagyok, ne kísértsük tovább a szerencsét. Legyen mára elég.

Otthon se lehetett vele bírni, összecsődítette a cselédséget.

– Nyissátok ki a csipás szemeteket, láttatok már ilyet? Megvan az ebédünk egy egész hétre.

Későn érkeztek haza, mégis megnyúzatta az egyik nyulat, hogy vacsora legyen az aprólékából. Aztán előhozta a borosüveget, gondosan megvizsgálta, hogy nem ivott-e közben belőle valaki.

Ott volt a jel a vignettáján, a körmével véste.

– Az is meglehet – morfondált – hogy vízzel pótolták az ellopott részt. Ugyan kóstold meg, nem lett gyengébb?

Később valami kesernyés fáradtság vett rajta erőt, de meg Sándor is elszólta magát, bár feltette magában, hogy nagyon vigyáz, mert nem lehet tudni, milyen ártatlan szóba köt bele az öreg. Gergucz megint a gazdasági helyzetet panaszolta, s akkor azt találta mondani Sándor:

– Voltaképpen nem is tudnám megmondani, jól tették-e az őseink, hogy kijöttek az őshazából. Milyen szép nyugalomban élhetnénk most a régi foglalkozás igénytelenségében, a fokozott kultúra úgynevezett áldásai nélkül.

Gergucz egészen felpaprikázódott.

– Az nem úgy van, az két különálló dolog. Hazulról el kellett jönni, Moldva se ért semmit, hiszen egészen eloláhosodtunk volna, megélni csak itt lehetett, a sok [675] pénztelen izgága közt. A császárnénak semmi pénz nem volt elég, azt mondják, kártyán is sokat veszített, aztán felpiszkálta a hiúságotokat. Akartok-e nemességet, olcsón adom, hiszen sose lesz vége a háborúnak.

– Bácsi, azokkal a nemesítésekkel sok előny járt.

– Fenét járt. Az én apáim okosabbak voltak, nem ugrottak be a császárnénak, mégse vallottuk kárát. Mi kihagyigáltuk a bécsi ügynököket, akik úgy hemzsegtek itt, mint a legyek. Te is mért tagadod le az örménységedet?

– Ha nem dicsekszem vele, még nem tagadom.

– Persze, hogy restelled. A lányodat sose keresztelnéd Huvásznak, Adeodát sincs az őseid között vagy száz éve. Hol találkozni köztetek, akik elszakadtatok az előkelőségbe, Harabszimet, Manuságot, régi szép neveinket viselő asszonyokat?

– Bácsi, kérlek, ha már elhagytuk az őshazát, illett asszimilálódni és fejlődni. Nem állítom, hogy jól tettük a bevándorlást, azért mégis csinált a nemzetségünk egyet-mást jót az országnak.

– Csinált, hát csinált, az már igaz. A nemesség után megvette a bánsági pocsolyákat, és abbahagyta a becsületes kereskedelmet. A Ripszime kisasszonyoknak már derogált a vékacsapás, mikor a kincstár átvette a zabot. Egyszerre elfelejtették a megalázást, hogy sokáig csak két városban volt szabad letelepedni, s megkezdték a dörgölődzést, ami oda vezetett, ahol ma vagytok. Kinek sértetlen még a birtoka? Ne azt az egy-két kivételt emlegessétek, ahol Isten csodájából van még valami, hanem a sok száz postamestert, iktatót, telekkönyvvezetőt meg a vármegyei nagyirodák töltelékeit. Mi csinálta mindezt? A nagyzási mánia, nektek nemesség kellett, a fajtád kisasszonyai pedig most férjhez se tudnak menni, mert egy pendelyben nem veszik el őket. Járjatok szorgalmasan a kapucinusok bécsi sírboltjába, és köszönjétek meg a császárnénak! Esetleg a fiának is.

Sándor bátortalanul akart valamit mondani.

– Végtére már Apafi fejedelem is…

De Gergucz felhördült.

– Ugyan, hadd azt az Apafit békében, az fütyült ránk; micsoda nagy szerelmet szeretnél itt kisütni?

– A történelem szerint…

– A legenda még nem történelem. Azt is különféle korban különféleképpen hazudják, az emberek aktuális szája ízéhez alkalmazkodva. Tudom, azt akarod mon[676]dani, hogy Apafi jóban volt az örményekkel. Hát igen. Megengedte, hogy levett kalappal megálljanak az udvarháza közelében, de csak egy nemest emelt ki a sorból. Bizonyára tudta, hogy miért, s főleg mért kergette el a többi kunyerálót. Bolond lett volna, hiszen körülhízelegték e nélkül is.

Bütykös ujjaival dobolt az asztalon, úgy folytatta.

– A császárné, az más. Meg kell nézni a nemességi dátumokat, akkor megtudod, hogy mikor szorongatták különösebben a Nagyasszony hadseregét, hiszen van olyan nap, hogy négyen, de olyan is, hogy heten léptettek elő egyszerre nagyralátó famíliák. Pedig fene sok volt az a kétezer pengő, amennyibe került.

Sándor egy cseppet elhúzta a száját.

– Még mindig olcsón jutottak hozzá. Ma többe kerülne.

– Van elég bolond, tudom én azt te, Sándor. Az idők legfeljebb annyiban változtak, hogy nem nyugtázzák az összeget is a kutyabőrön. Eh, a fene törődik velük, az én egyszerű szegénységemben sose hiányzott.

A csendben, ami ezután telepedett rájuk, egyszerre csak elkezdett Gergucz arca zöldülni, kampós orra szinte megvastagodott. Látszott, hogy küzd magával, most okosabb volna valamit elhallgatni, ami azonban mégis csak kitör belőle.

– Én mindenesetre meg vagyok hatva, hogy benned megszólalt a vér szava, és meglátogattad a szegény, közrendű rokonodat. Végtére azért, mert a dédapám takarékosabb volt, mint a te üköd és nem dűlt be a ragyás császárnénak, mégiscsak egy család vagyunk. Én valamennyietek közt a legvénebb. Annyit mondok azonban, hogy pénzem nincs. Láttad az almákat is, mennyi szerencsétlenség sújt, milyen férgesek, én szeretem is hinni, te Sándor, hogy nem hitvány anyagi szempontok ébresztették fel benned a rokoni szeretetet.

Sándor hümmögött valamit, néha megmozdította a fejét, próbált a kezével elhárító mozdulatot tenni, de nem szólt. Az asztalon volt néhány borcsepp, azokból rajzolt gyufaszállal figurákat, csatornát. Az öreg egyszer ki is vette a kezéből, aztán megint visszaadta.

– Azt hittem, jó gyufa. Hiába, gyengül már a szemem.

Óráknak tetsző pillanatok teltek el így, amíg újból megszólalt.

– Voltaképpen mennyi? Csak épp kíváncsi vagyok, [677] bár oktalanság, hogy elrontom vele az éjszakámat. Tegnap se aludtam semmit, az alma is nyugtalanít.

– Hagyjuk, bácsi – mondta végül Sándor rekedten.

– Kimondhatod, úgyis mindegy, engem hidegen hagy.

– Hát épp azért.

– Miniszter akarsz lenni? Egyáltalában lehetsz?

– Megesett már, hogy kerülgettek, esetleg csak rajtam múlt.

– De ha nagyon utánavetnéd magad…

– Semmi se lehetetlen. A párt szeret és felhasznál.

– Akkor nem ez az ok. Kártya?

– Sose játszom hazárdot.

– Ne is tedd! Vagy ha már muszáj, te add a bankot. Asszony volna? Mert az a kártyánál is többet el tud vinni. Akkor inkább igyál. Az egész életedben nem ihatsz meg annyit, mint amennyit el tudsz veszíteni egy óra alatt. Mondd, te Sándor, hallgass ide, asszony?

Azon a komoly férfiarcon szemrehányó árnyék jelent meg.

– Bácsi, én nagyon boldogan élek a feleségemmel, a gyermekeim is legényednek már, maholnap az övék lesz az ilyen ostobaság.

– Sehogy se tudom megérteni, hogy mi lehet? Csak nem a börze?

Sándor mélyebbre horgasztotta a fejét.

– Eltaláltam? Voltál olyan szamár, és a börzére mentél? Vizet önteni a tengerbe, mindenféle koszosoktól kifosztatni magad! A te örmény eszed már nem a régi óvatos, megrontott… na, igen, megrontott az, hogy elszakadtatok hazulról, és akárki becsap. Nekem mutass olyan zsidót, aki engem becsap. Nekem mutass! Te Sándor!

– Dehát nyer is ott néha az ember.

– Ez a legnagyobb baj. Okos ember a börzéről, a kártya mellől is hazamegy, amikor nyereségben van. Csak a hozzád hasonlók hiszik, hogy fenékig tejfel, és így megy tovább is. Te akarsz miniszter lenni? Kilopnák a szemedet is. Most aztán nagyon gyorsan mondd meg nekem, hogy mennyi?

Sándor úgy érezte, hogy el fog szédülni, a szeme elhomályosodása zöldes szikrákat látott, elszorult a torka is, amikor kibökte.

– Ötven…

Most már Gerguczon volt a sor, hogy elájuljon, mégis ő jött hamarabb magához. De olyan volt a hangja, [678] mintha varjúirtáson egész erdőt vernének fel.

– Ötven! – kacagott rekedten. Csupa mulatság, ahogy ezt kimondod, te Sándor. Bátor vagy kimondani itt, a tulajdon szemembe, hogy egyre azt nézem, mikor ugranak ki a porcelánfejű szegek ebből a becsületes, régi, viaszosvászon díványból. Ötven! Még ha csak ennyi volna, összekotornám valamerről, eladnám a juhbőröket, végtére a vér az vér, ha az egyik csatornája nem is grófi, de tartok tőle, hogy te ezret gondolsz. Mintha volna annyi pénz a világon! Te Sándor, azt hiszem, a császárné abban a régi, bolond időben ennyiért a fél birodalmát is odaadta volna. Vagy mit tudom én, mit… Jaj de jót nevettem!

Fészkelődött, nem találta a helyét, felugrott, és beszaladt a hálószobájába, ott feltűnés nélkül csikorgathatta az egészséges harminckét fogát, rázhatta az öklét a levegőbe. Nem is jött vissza, csak az ajtóban állt meg.

– Nagyon fáradt vagyok. Neked is jobb lesz, ha lefekszel.

Sándor ott maradt még az asztalnál, most már három borcseppet próbált átalakítani csatornává, kiszélesítette, s azt se tudta, mennyi az idő, mikor Gergucz szobájából nagy kolomplármát hallott. Ez volt a csengője, de csengett a hangja is.

– Sándor, Sándor!

Szaladt be a szobába, mi baj?

– Jaj nekem, rosszul hajt a kutya, szólj ki, fiam, hogy azonnal költsék fel a Placsintárnét, az tud a legalkalmasabban megköpölyözni. Sokba se kerül, megelégszik egy kis maradék rántás-zsírral. Nagyon hamar hozzátok el, mielőtt megüt a guta.

Akkor is jajgatott, mikor a tűkkel teli poharat verdesték a lapockájához.

– Mi a fene van velem, pedig nem ettem annyit se, mint máskor. Csak nem voltak mérgezettek a serétek, amivel a nyulat lőtted, te Sándor! Éreztem egyet a fogam közt, mondom is mindig, hogy a nyulat a fején kell eltalálni. Jaj, a derekam!

Placsintárné megdögönyözte, főzött neki maga kitalálta füvekből teát, arra megkönnyebbült, elaludt.

Reggel, hogy motoszkálást hallott az ebédlőben, megrázta a kolompot.

– Azt akarom, hogy tudjatok rólam, élek, bajomat sem érzem, csak lustálkodni fogok egy kicsit. Te, Sándor, addig megnézhetnéd, hogy sok alma hullt-e le az éjjel? [679]

– Onnan jövök, bácsi, jóformán semmi. Aranyba olvadó, gyönyörű szeptemberünk van, megfiatalítaná ez Matuzsálemet is.

Nyolcra kibújt az öreg az ágyból, először a lovait nézte meg.

– Ellustulnak, te Marci. Maholnap semmire se lehet őket használni.

– Ha egyszer megvénült a ló, minek is él?

– A fene a bőrödbe, tudom, hogy megint rólam gondolsz valami szemtelent, csak a szót csavargatod.

– Hogy mernék már én olyat?

– Hát azért, mert a kedvedért nem fogok felfordulni. Senkinek a kedvéért. Érted?

– Hogyne érteném. Nem estem a fejem lágyára.

– Te gonosz, te alattomos, tudom, hogy meg se siratnál.

– Én? Ne mondjon már ilyet! Úgy óbégatnék, mint az anyátlan malac. Aki nem hiszi, próbáljon ki.

Erre már Gergucz is elnevette magát.

– A fene az eszedbe, nem lehet rajtad sehogy se kifogni, pedig még csak örmény se vagy.

Az öreg székely ájtatosan felnézett az égre.

– Hát amért odafennt, mennyei gondviselés van, még nem muszáj, hogy mindenkit sújtson a haragjával.

– Te tán nem szereted az örményeket?

– Szeretem, mért ne szeretném – vonogatta a vállát a kocsis. – Végtére a hideglelést is szereti az ember, mert utána csak egészség jöhet.

– Ma nagyon bölcs vagy. Ha legközelebb a Maros tájékán jársz, mártsd meg benne a fejedet, alkalmatos lesz. Nincs annál a világon gyönyörűbb folyó, hiszen a miénk.

– Csak víz az! – felelte Marci, aztán tovább fényesítette a lovakat.

Gergucz pedig vitte az öccsét a gyümölcsösbe.

– Majd meglátom, igazat mondtál-e? Mert mondasz te is néha cifrákat, akárcsak _;a Marci. Teszem azt az este is, hogy aszondod, ötven…

Felvett a földről néhány férges almát, úgy folytatta, oda se nézve.

– Aztán mi volna a hipotékád?

– Amim van.

– Kétezer hold.

– A feleséged aláírná a váltót?

– Ha másképp nem megy… [680]

– Sok a teher azon a kétezren?

– Játszva elbírja az újabbat.

Sándorban egyszerre felolvadt valami, beszédes lett, hiszen eddig szóhoz sem engedték.

– Voltaképpen nem volnék én megakadva, de tavaly mindent az új beruházásokba fektettem. A duplájánál is többet ér most, a szeszgyár maga pótol sok esetleges károsodást.

– Jól van, jól, csak ne cifrázd.

Reggeli után azt mondta még:

– Benézek a városba, telik-e a takarék vagyonából. Fogalmam sincs róla, hogyan állok, csak azt tudom, hogy fene módon szalad a pénz. Alig egy hónapja, hogy kihoztam száz forintot, aztán csak itt-ott van belőle pár hatos. Igaz is, elkísérhetnél.

– Én is gondoltam rá. Szükség lesz az aláírásomra.

– Miféle aláírásról beszélsz?

– Hát a biztosítékról. Itt vannak a telekkönyvi kivonatok is.

Gergucz megállt.

– Majd mit mondok a telekkönyvedre! Azt hiszed tán, hogy zsidóval van dolgod? Azért kell bejönnöd, hogy vizitelj a vármegyeházán. Mindjárt meg is hívhatod nevemben az urakat vacsorára. Igyekszem, hogy délig feljussak magam is. Te Sándor, szereted a kecsegét? Hát az őzet?

Oldalba bökte az öccsét, úgy hunyorított pajzánkodva.

– De a sült malac se kutya, igaz-e, te Sándor? Hát ha még plébánosborral öblögetik.

– Gergucz bácsi – mondta Sándor elérzékenyülve, és belekapaszkodott a karjába. – Igazán nem tudom…

De akkor az öreg nagy lármát csapott:

– Mit okoskodsz, nem olyan nagy dolog az a rongyos kis vacsora, hogy tönkretegyen. Végtére nem látogat meg minden héten a legkedvesebb öcsém. Kivel ültessem le? A béreseimmel? Nézze meg az ember, boszorkányos Varga János.

Kivette a tarka, nagy zsebkendőjét, megtörölte vele a feje búbját, de úgy, hogy lecsúszott a keze a szeme felé.