Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Németh Kálmán: A bácsjózseffalvai állomáson, ünnepek után

Zászlóerdő, csebres pálmafák légiója vette körül úrnapi avatáskor az új vasútállomást. Mintha a bácskai síkságon fejedelemjárás tomboló öröme akarta volna nemzetiszínű szövetekkel elfüggönyözni az egész „látóhatárt”'. Mintha a józseffalvi állomásépületben szobornak faragott öreg hársfák visszaálmodták volna virágzó idejüknek minden zöld girlandját, mintha visszakérték volna a gyógytea számára régen odakölcsönzött virágaikat.

[Kép 13] A zenélő kút előtt. Középen Boncos Miklós államtitkár, akiről a zenélő kutat elnevezték, mellette dr. Deák Leó, Bács-Bodrog és dr. Reök Andor, Szabadka és Baja főispánja. Az előtérben jobbra dr. Németh Kálmán bácsjózseffalvi plébános, a bácskai székelyek apostoli lelkű papja.

A Kalangya most akar szembenézni a nemes alkotással, amikor a lobogók le vannak szedve, amikor a tízméteres zászlórudakat már régen visszakérte a Ferencváros. Amikor nem a lobogók és az ünneplőruhák rendeznek szemkápráztató és zsongó rajzást az öreg hársfák körül, itt, a lelkes és eleven „székely méhes” közelében.
Ünnep után, hétköznapon akartuk megnézni, hogy mennyit ér szobor alakban a vén hársfaerdő, amelynek közelében mozdonyok füstölnek a kormosító és unalmas méhészpipával, az ünnepi raj pedig régen elvonult. Elhibázott alkotásoknak is megtévesztő ünnepélyes külsőt tudnak adni egy darabig a zászlórudak, a földre kiterített vérvörös kókuszszőnyegek, a csebres pálmák, a még el nem hervadt, de halálra ítélt virágcsokrok, valamint az újság láza. Amíg az ünnep tart, addig ennek a ragadós láznak következtében az új szobor vidéke a legendás Limpiásszá válik. A muzsikaszótól elandalított közönség szinte forogni látja a gyönge szoborban is a szemgolyót, mint ahogyan Limpiászban a fele közönség csakugyan lát valamit, hiszen extázisban fürdik. Az egyik azt látja, hogy az arc vonaglik, verejtéke[325]zik, sírásra torzul, majd mosolyog. Hidegebb ember nem lát semmit, de azért nem mer szólani. Arra gondol:
– Hátha az ő szemgolyójában és cinikus érzéketlenségében van a hiba?! Miért is rontaná meg a látók, a rajongók áhítatát?!
A valóban mesteri és örök értékű műnek nem a mikrofon a főpróbája, nem az avatási ünnep, hanem a hétköznap. A ködös, a kormot szitáló, az esős vagy fagyos, vagy pedig túlságosan kánikulai hétköznap. A jó szobor ilyenkor is publikumot csal magához, hétköznapon is rajzanak előtte a lelkek, mint például Fadrusz János alkotása előtt Kolozsváron. Legyen bár verő zápor, vagy hetes eső, legyen aszfaltot olvasztó és a kígyómérget is felforraló, vipera-mérges forróság. Mátyás királynak mégis mindig van publikuma. A tér valamelyik sarkából, az ezüstfenyők mellől, a patikából, háztetőről, bádogozólétráról, kéményseprő padmalyról, pincéből vagy emeletről: mindig nézi valaki, és örökösen csodálkozó, könnyes szemek titkos fényfecskendője harmatozza a nemzeti király csodálatos tekintetét.
Éppen olyan magányos, elhagyott és sivár a protekció révén piacra kerített, lelketlen és erőltetett alkotás az ő díszes és meg nem érdemelt talapzatán. Már az első nap magára marad, akármilyen útba eső szögleten is ácsorogjon. A józseffalvi új állomás olyan alkotás, amelyik nem fél a hétköznapoktól. Nagyszerű vonalai, belső „kincseskamrája”, vagyis központi terme és domborművekkel szintén elárasztott folyosója szinte lenyűgözi a szemlélőt. Már az ajtóban olyan érzésünk támad, amilyen a lord Carnarvoné lehetett, a szerencsés régészé, amikor megnyitották előtte a leggazdagabb királysír kamráját. Csakhogy a józseffalvi állomás kincsestermében nem aranyszínű ékszerek, nem sárga szkarabeuszok borítják el halmozó tobzódással a falakat, hanem aranyszínű hársfarönkök, amelyeknek 171 alakot feltüntető félszobra nem más, mint elevenen viharzó, menetelő, jajgató, majd ujjongó történelem.
Annyira odatapad a szemünk ezekhez a faragott csodákhoz, hogy csak a következő félórában vesszük észre: mennyire nem vagyunk egyedül. Idezarándokolt nyugdíjas, vakációzó cserkész, katonatiszt, pihenőnapos mozdonyvezető, valamint kosarat cipelő falusi asszony szeme parázslik a terem és a folyosó színes kőkockáin, amelyek viszont szintén régimódi, háziszőttes bukovinai szőnyeget utánoznak. Nincs ezen az épületen egyetlen szöglet vagy falterület, amelyik ne sugározna hamisítatlan és ősi művészetet.
Beszéljünk mindenekelőtt arról az emberről, akiről csodálatos véletlen folytán elfelejtettek beszélni a beszámolók. A neve Csorna Dezső, akinek egyik fiatalkori alkotása a Budapesti Állatkert épülettömbje. Annak idején Koós Károllyal együtt végezte ezt a munkát a Magyar Államvasutak halk szavú műszaki főtanácsosa, akire a józseffalvi állomás megszervezését bízta Tóth Tibor kormányfőtanácsos, a Magyar Államvasutak déli üzletigazgatója. Megható kapcsolat, lelki rokonság fűzi össze ezt a néhány embert. Tóth Tibor testvérbátyja az elhunyt Tóth Tihamér püspöknek, akit testvéri barátság fűzött hozzám, egyáltalán a bukovinai székely magyarokhoz. Hazatelepítésüket még abban a legutolsó levélben is sürgeti, amit halálos homlokbarlang-operációjá[326]nak napján írt. Koós Károly viszont az újjáépülő és tűzvihartól elpusztított bukovinai Józseffalva visszaépülő típusházait tervezte. A magyar építőművészetben halhatatlan lelki rokonának, valamikor munkatársának, Csorna Dezsőnek tudása és teremtőereje alkotta meg a józseffalvai állomás épületét, amelynek külső és belső falain a székely népművészet józseffalvi képviselete most műtörténeti értékű rajzást rendezett. Nem lehet meghatódás nélkül Csorna Dezsőre gondolni. Szerényebb egy apácanövendéknél. Mikor halkan megkondul a szava, mintha tengerszembe süllyesztett, álomszerű vén harang szólalna meg. Ceruzája olyan karmesteri pálca, amelyik a szó szoros értelmében „megindítja a köveket”. Azokat olyan szépen rendezi el, mintha régi balladák muzsikáját kottázná az állványok vízszintes kottavonalai közé.
Nem csupán könyvből tanulta nagyszerű tudományát. A ragyogó tudással elment a Székelyföldre. Hosszú éveken keresztül élt inkognitóban, mint az építőtudományok álruhás királyfia. Elleste a székely vonalak lelkét. Éppen ilyen türelmes megfigyeléssel éldegélt a kalotaszegi nép között. A józseffalvi állomás megteremtésében a Déli Vasutak fiatal főmérnöke, Juhász József volt a lelkes és minden részletét édesatyai mesterének szellemében kidolgozó, kedves munkatársa.
A józseffalvi faragó székelyek és a velük sorsközösségbe került szabadkai Szedlák Lajos munkáiról most nem beszélünk. Képes híradók, képszerkesztők és a mindenütt szétteríthető mozivászon az egész országban megmutatta azt a néhány részletet, ami később is egészen biztosan magyar bédekkerek kincse és a magyar műtörténelem számon tartott csodái lesznek. Szedlák lelki viszonya is megható, ahogyan a józseffalvi Jézus-faragó emberek szívközelségébe került. Szerb megszállás alatt 8 éven keresztül újságot árult a szabadkai utcán, esti óráiban pedig a Katolikus Legényegylet műkedvelő gárdáját tanítgatta színjátszó képességével magyar szerepekre. Szenvedett eleget, de a felszabadulás után sem akart megváltozni a sorsa mindaddig, amíg közös műhelyt nem teremtett igazán a semmiből és igazán csak lélekből, ahol egymásra talált a beteges, megkínzott bácskai száműzött a szintén száműzetésben acélozott pengéjű Jézus-faragókkal.
Általában, ami most Józseffalván született, az mind lélekből teremtődött, szubvenciók és különösebb pártolások nélkül. Éppen úgy, mint az egész bukovinai telepítés mindenestől.
Most két éve dörömbölt át diadallal a legutolsó bukovinai transzportvonat a kosnai vashídon. A megváltott székelyek kicsinyeit hozta, akiket kíméletlen sietséggel dobálgattak vonatra, hiszen két nap múlva kitört az orosz háború. A határhídnál, Horeb szent hegyénél világító tűzoszlop, azaz magyar mozdonyfüst alatt vasutaskezek dajkálták gyermekeinket. Most is látom lélekben, ahogyan az egyik kicsi a mozdonyvezető arcát csókolja, a másik pedig ölbe véve barátságosan babrálgatja az ezüstszárnyú kereket, amelyik a kalauzsapkát és a gallért díszíti. Gügyögve meg is kérdezi:
– Bácsi, ugye te vagy az őrzőangyal? Látom a szárnyaidról!
Hol van a világon beszédesebb szimbólum egyensapkán vagy mozdonyon, mint a szárnyas kerék? Testből és lé[327]lekből áll, mint az ember. Kettős öntésű kerék a teste. Ez is magyar találmány, a Ganz-gyár világszabadalma. De a szárny is megérdemli, hogy szimbólum legyen a vasutassapkán, hiszen meleg szívet takar, a magyar vasutasét. Kétszer öleltél meg minket, bukovinai székelyeket, Ezüstszárny! Egyszer Kosnán, ahol felvettél, egyszer pedig itt, a nagyfényi pusztán, ahova letettél. Mindkét helyen megcsókoltuk az édes anyaföldet. Sínpár, csillogó diadém köti össze a két történelmi forró pontot. Harminc vonatot húzott végig ezen a szalagon a zakatoló, kedves szárny. Másodszor akkor ölelte meg a székelyeket, amikor felépülhetett itt a székely művészetnek ez a szárnyas kerékkel díszített temploma, amelyik olyan szép, mint egy álom. Sokat éjszakáztunk „mü es”, akik székelyül rajzást rendeztünk a deréknyi vastag hársfákon, amelyek itt szobrokká változtak, azonkívül a falakat is beborítják. Észrevették a székelyek, hogy nem mindenki nézi őket szívesen az idegen nyelvű, gazdag Bácskában. A rágalmak ellen is védekeznünk kellett. Bicskát rántottunk, és habfehér hársfába vágtuk a beszédes pengét. Nem csuktuk be a szemünket, se a bicskát, amíg itt minden hársfarönk jajgató, beszédes, majd ujjongó és diadalmas történelemkönyvvé nem változott.