Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Herceg János: Szenteleky levelei

Nem szeretem az írót házikabátban látni, nem szeretem azokat a könyveket, amelyekben bemutatják a nagy írót mint embert. Rendszerint az író halála után készülnek az ilyen biográfiák, s hogy mennyi a hitelesség bennük, azt nagyon nehéz megállapítani. Az író már nem tiltakozhat a másvilágról, hogy ő nem volt uzsorás, ahogyan titkára állítja, nem volt titokban alkoholista, s nem voltak hozzá méltatlan „nőügyei”.
Az írót művei reprezentálják, azok beszélnek emberségéről, politikai hitvallásáról, erkölcséről, s ha műveitől elvonatkoztatva akarjuk bemutatni, az csakugyan felér a leleplezés szándékával. Mert kétségtelen, hogy az író és a magánember nem ugyanaz a személy. Az alkotás állapota a maga rendkívüliségében merőben különbözik attól az életformától, amely társadalmunkban az írót, a művészt a polgárral, az egyszerű emberrel csaknem azonossá teszi.
Bevallom, némi rosszallással vettem tudomásul, hogy Szenteleky Kornél leveleit összegyűjtik, és könyv alakban a nagyközönség számára teszik hozzáférhetővé. Az ő emléke minden délvidéki író szívében felmagasztosulva, egykori személyes jelenlététől szinte elvonatkoztatva él, mint egy szimbólum. Nincs senki közöttünk, aki nem kapott tőle simogató, biztató szavakat azzal a szeretettel, ami csak tőle tellett, ami csak az ő mindenen felül álló, hitében soha nem ingadozó egyéniségéből sugározhatott, hogy megszépítse számunkra azt a rögös utat, amelyen tovább kell mennünk. Féltem, hogy kiderül majd szeretetéről, hitéről, lelkesedéséről a szándékosság, a programszerűség, kiderül, hogy biztatása, elismerése, amelyhez nem egy közülünk a sorsát kötötte, nem a meggyőződés harsonájából szállt felénk, hanem az udvariasság csendes hegedűszója volt csupán. Féltem, hogy az ő példája, az író és az ember példája, ahogyan most fölöttünk él ebben a szellemi tunyaságban és népi konglomerátumban, elhalványodik majd, s azontúl senki sem lesz, és semmi sem lesz, ami ebből a zűrzavarból kivezessen bennünket. Mert nem közhely, hogy az ő szelleme ma is közöttünk él, biztat, ösztönöz sokkal többre, mint amennyi az irodalomban lemérhető. Az ő szelleme még ma is azt mondja, hogy nemcsak írók vagyunk, hanem ugyanúgy, mint kisebbségi életünkben: népünk, az itteni magyarság és a Délvidék jövőjének előkészítői. Azt a ködöt, ami a közöny, a gyávaság, az embertelenség és a határtalan önzés gőzeiből összeállt, hogy beborítsa a lelkeket, nekünk kell eloszlatni. Ez volt az ő célja, erre kötelezte azt a szellemi mozgalmat, amelyet vajdasági magyar irodalomnak neveztek. Halála óta pedig nem történt változás a délvidéki magyar irodalom szerepében, csak annyi, hogy most már könnyebben, szabadabban mehet célja felé, s nemzeti elnyomói ellen már – a sors kegyelméből – nem kell hadakoznia. A kötelesség nem változott!
De éppen azzal a ténnyel, hogy újra szabad magyarok vagyunk, a bomlás, a szétesés erői dolgoznak mozgalmunkban. A hazához való visszatérés a kis közösség feloldódását, a nagyobb közösségbe való beilleszkedés lehetőségét adta. Első[322]sorban az egyéni érvényesülés útjai szaporodtak; amit az ország megmutatott, csillogóbb, vonzóbb, hitelesebb. A közösségi szellemet az egyéni becsvágy váltotta fel… de ez már nem is irodalmi tünet.
Szenteleky Kornélt idéztük mindig, ha az erők már nagyon meglazultak, és megfogyatkozott a hit a délvidéki magyar irodalom és szellemi élet szükségességében. Őt idéztük, amikor annak a kívánságnak adtunk kifejezést, hogy ne külön utakon, hanem zárt sorokban, együttesen menjünk az országba, s vigyük magunkkal e vidék sajátos hangulatát, színeit, de vigyük magunkkal azt a konokságot, azt a szívósságot is, amelyet a kisebbségi sors alakított ki bennünk magyarságunk megtartására. Őt idéztük, mert halála után is ő maradt a példa, ő maradt a vezér.
Szenteleky Kornélnak minden nyomtatásban megjelent sorát ismerem. Az ő egész oeuvre-je tisztán és élénken él bennem. Leveleit azonban – azon a néhányon kívül, amelyeket hozzám írt – nem ismerhettem. De már ebben a hozzám intézett levélben is a kritika hangján ejtett el szavakat másokról, s így aggodalmam indokoltnak látszott.
A hatalmas, rendkívül ízléses kötet, amely Bisztray Gyula és Csuka Zoltán gondos és elfogulatlan szerkesztésében most megjelent, valóban egy új Szentelekyvel ismertetett meg. A társtalan, az egyedülálló Szentelekyvel. Azzal az emberrel, aki mindenkit biztatott, ha a tehetségnek csak egy parányi szikráját látta, bőkezűen szórta elismerését, aki azonban sem biztatást, sem elismerést nem várhatott senkitől.
A hét esztendő levelezését összegyűjtő kötet – amelyet nagyobb izgalommal olvastam, mint egykor Tolsztojnak Romain Rolland-hoz intézett leveleit – kortörténeti dokumentum. Az életünknek egy hétesztendős darabja. S munkássága csakugyan ezekkel a levelekkel teljes.
Irodalmi munkássága – különösen a húszas években – individuális eredményeket adott, s egy tiszta írói világ kiteljesedése volt. Levelei nem a maga irodalmáról, nem a maga céljairól beszélnek, hanem az irodalomszervező, a délvidéki szellemi élet vezérének küzdelmeit, emberfeletti harcait mutatják meg.
Ezekből kiderül, hogy Szenteleky nemcsak biztatni, nemcsak simogatni, bókolós, udvarias sorokat tudott írni, hogy nem volt az a mindenbe belenyugvó széplélek, akinek a halála után beállították, hanem szívós, konok harcos volt, könyörtelen az akadékoskodókkal, a közönyösökkel szemben, és olykor gyűlölködő azokkal szemben, akik mozgalmát elgáncsolni iparkodtak. Ha leveleiben az írókkal kapcsolatban felmerül is itt-ott a személyes él, nem hiszem, hogy ez az igazi érték érzékenységét bántaná. Hiszen a levelekből azért az is kiviláglik, hogy szerette és megbecsülte őket. Aggódott társai minden kis személyes ügyéért; a beteg költő rossz helyzetéről barátainak együttérző szívvel küld csüggedt beszámolót. S ugyanakkor ő halálos betegségével szemérmesen visszavonul. „Nagyon kérlek – írja egyik barátjának –, ne gyere ki az állomásra, fáradt leszek, lázas és beszédre alkalmatlan.” Nem akart részvétet kelteni önmaga iránt, fájdalmával visszahúzódott, magánéletét nem tárta fel a hozzá legközelebb álló barátai előtt sem. Nem volt ideje törődni önmagával, ezért nem engedhette meg azt sem, hogy mások törődjenek vele. [323]
De nem is volt magánélete. Utolsó éveiben teljesen feloldódott az irodalomban. Golnikon és Mártonhegyen az élet utolsó lépcsőfokait járja már, de pihenés helyett leveleket ír barátainak, tanácsokat ad, biztat, bátorít továbbra is, mintha így készítené elő a délvidéki írókat arra, hogy nemsokára egyedül maradnak, nélküle kell boldogulniuk.
Ami új volt számomra ebben a kötetben és meglepő, az a harcos Szentelekynek ezekből a levelekből kirajzolódó, kemény arcéle. Ki hitte volna, hogy gyűlölni tud? Pedig ezek a levelek azt bizonyítják, hogy engesztelhetetlenül gyűlölte azokat, akik munkájában akadályozták. S ezek között, sajnos, nemcsak rideg üzletemberek voltak, hanem, bizony, a magyarság elöljárói közül is nagy számmal. Ezért nem is lehet utólag Szentelekyt bizonyos partikuláris elvekkel megajándékozni. Ellenségeiben ő nem ismert különbséget akkor sem, ha a levelekben előforduló célzatosságra hivatkozik. Egész élete a bizonyíték arra, hogy ilyen szempontok szerint nem lehetett elfogult. Kár, hogy a szerkesztők hibáján kívül kimaradt a kötetből számos olyan levél, amely minden ferde és egyoldalú megítélést eleve kizárt volna.
A harc nem ismeri az engedékenységet, olykor a tárgyilagosságot sem. S az a helyzet, amelybe Szenteleky Kornél kényszerült, hogy gyakran kellett vállalnia olyan terheket, amelyekre tehetős és felelős emberek biztatták nagyképűen, az irodalmat nem sokra becsülő könnyelműséggel, eleve felmentést ad az elfogultság vádja alól is.
Nem tudom, elolvassák-e Szenteleky Kornél leveleit azok, akik ma ezen a vidéken vezetői befolyást gyakorolnak. Nagyon örvendetes lenne, mert megismernék a Délvidék szellemi mozgalmának hőskorát, meglátnák egy magyar férfi heroizmusát a népe felemeléséért folytatott küzdelemben, s beismernék, illetve megerősödnének abban a hitükben, hogy a kultúra, a szellemi erő mindig több, mint aminek közvetlen közelről látszik. Eredményei tartósabbak, mint akár a politikai, akár a gazdasági eredmények. Ezért volt szükség Szenteleky mozgalmára, és ezért van rá szükség ma is.
Az írók pedig merítsenek erőt belőle az alkotáshoz és a küzdelemhez! A kettő itt, a mi vidékünkön nem választható el soha egymástól. Lássák, érezzék, hogy itt kell kibontani tehetségüket.
Bisztray Gyula és Csuka Zoltán köszönetet érdemelnek azért a nagy munkáért, amit e kötet kiadása jelentett, s azért a tárgyilagosságért, amellyel munkájukat végezték. [324]