Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Hódsághy Béla: Emlékezés Nagy Istvánra

Alig páréves még a kálváriakerti sírhant. És a feledékeny idő is, ahogy száguldozása közben kiejti kezeiből a mát, még egyre dübörög a tegnapi temetéstől.
Hol van a tárgyilagosság, melyet ne hangolna lírára ez a folyton visszahangzó, fátyolos, tompa dobolás?
Hol a mérleg, amelynek nyelvét fagyos egyensúlyából ki ne lendítené a fájdalom?
És hol az ítélet, amelynek csiszolt felületei alatt ne bujkálna, tán csak oly finoman, mint a lehelet árnyéka, egy szó, egy kézfogás, avagy csak egy tekintetnek az emléke, amit az élő Nagy Istvántól kaptunk egyszer ajándékba?

[Kép 09] Nagy István: Anyám szobája

Hiszen oly élő, meleg, oly közeli még minden, ami ő volt!
A szemeim oly körülrajzoltan, nüanszírozottan hordozzák ma is az alakját, mintha előttem állana. Hallom őt. Szinte érintem őt. Mellette állok, ahogy ezeket a szavakat az ő nagy szemérmetességének közvetlen varázsa alatt félszegen és félénken ejtegetem. A lelkem meg, amellyel oly mélyen kapcsolódtam bele az ő példás és szomorú emberségének titkaiba, most is éli azt a feledhetetlen élményt, ami számára Nagy István, az ember és művész volt.
Néhány éve csak, hogy mindkettővel találkoznom adatott. Olyan halkan, annyi bocsánatkérő húzódozással suhant bele az életembe, mint egy megriasztott gyermek. Talán csak a zseniben felfokozott humánum járhatott kérkedés valószínűsége nélkül ilyen határtalan igénytelenséggel.
Fáradt ember volt már a mi első ismerkedésünk idején. Beteg. Törődött. Élete, ahogy Csík-mindszenttől Pesten, Münchenen, Párizson, Rómán át Bajáig ívelt, hatalmas boltozatával lenyomta kissé vállait. Teher lett a gazdagságból, amit egyéniségének legbensőbb imperativusa szerint panasz nélkül, tehát százszoros súllyal kellett hordania.
Csak a fejét szegte mindvégig a magasba. Nem láttam egyetlen tekintetét, melyet a földre ejtett volna. Apró, szúrós két szeme úgy fúródott a messze[318]ségbe, mint a cikázó fecske. A legkeresetlenebb beszélgetés közben is volt benne valami a megszállottból, aki a könnyű szavak felszíne alatt állandóan a végtelennel diskurálgat.
Ezt a felkapott fejet kísérték, illusztrálták mintegy a vonalak párhuzamosságával szegényes, de mélyen befelé világító gesztusai. A két maga elé lendített alsókar és kézfej, ez a könyökben felfelé fordított, kettős derékszög csúcsaival mindig a magasba mutatott. Szimbólum volt. A vágyak, álmok, tervek, talán a szárnyak szimbóluma, melyek testi esettségében is mindvégig új horizontok, távoli szférák ismeretlen ködeibe emelték.

[Kép 10] Nagy István: Erdélyi havasok (pasztell)

Mert Nagy István, a művész sohasem fáradt el. Örökös lobogásban élt. Valami olyasféle izzásban, mint a kráterek mélyei. A szavait is úgy lökte ki magából, olyan szaggatott hevességgel, hogy az ember rengést érzett mögöttük, valamit abból a feszültségből, amelynek gőzei sziklákkal hajigálják az eget.
Meghitt, bizalmas körben gyakran beszélt magáról. A művészről, akit a teremtő izgalmak gyönyörűséges lázai hajszolnak önmaga felé. „Én” – mondogatta ilyenkor áhítattal és vallomásosan, és ez a kicsi szó, mint a láptüzek az éjszakában, a belső hevülettől szinte foszforeszkált az ajkain.
Hitte és hangoztatta – a nagy összeroppanás előtt egy-két héttel is még – hogy az ő művészi pályája töretlen felfelé ívelés. Kimeríthetetlen lehetőségekkel száguld a legnagyobbak közelébe. Mellettük visz el az útja, talán fölöttük is. S milyen különös, hogy az önismeretnek, önértékelésnek ez a dacos, szinte gőgös határozottsága mindvégig a szerénység koldusrongyaiba takarózott. Olyan volt, mint egy király, aki önnön fénye elől az alázatosság celláiba zárkózik.
Nem értett ahhoz, amit a művészet adminisztrálásának szoktak nevezni. Csak adni tudott. A zseni széles mozdulataival s azzal a spirituális gyönyörűséggel ontotta kincseit, amit a kiénekelt, a formába, színekbe, szavakba simogatott fájdalom fakaszt a művész lelkében. Sohasem kínálta azonban őket. Ember volt, aki csak önmagában, embersége és művészete abszolút magánosságában [319] hordozta súlyos és sokszor vigasztalan végzetét.
Kevesen ismerték életében, és kevesen ismerik holta után is még ezt a különös piktúrát. Különösnek mondom, mert egyedülálló. Nincsenek előzményei. Nem a hagyományokban gyökerezik. Nem az iskolákban tanították. Termett, ahogy talán az ősi vegetáció, szabadon, szinte magától. Törvényei kívül állnak a konvención, s legbensőbb harmóniában is egyedül a Nagy István-i szemlélet és élmény megrázó szépségeit zengi.

[Kép 11] Nagy István: Édesanyám 1918 (Tanulmány. Ceruzarajz)

Tanulmányai a festészet egyetemes történetét ölelték fel. Mindent ismert. Az olasz reneszánszot éppúgy, mint a modern francia óriásokat. Évekig bújta a külföld galériáit. Haza mégiscsak egyet hozott, a legnagyobbat: önmagát s talán a bátorságot ahhoz, hogy a festői kifejezések, formák és stílusok óriási kórusában a szuverének felsőbbségével harsogja a Nagy István-i dikciót.
Művészi hitvallásában volt valami a preraffaeliták lelkiségéből. Az egyszerűség monumentalitását, a tiszta formák áhítatát kereste és rajzolta. Ebben a távoli s a festői kifejezésnek inkább hangulati, mint formai lényegét érintő kapcsolatban azonban a legkisebb nyoma sincs a tanultságnak. Az ő kemény, szinte vésett vonalaiban nem a szándékolt, ellesett primitívség divatja hangsúlyozódik, hanem egy ösztönös szemlélet belső kényszere, amely éppoly ősi, rafinálatlan és csak önmagával magyarázható, mint a történelem előtti korok barlangjának csodálatos állatrajzai.

[Kép 12] Nagy István: Önarckép

Nagy István művészete elsősorban a vonalak művészete. Fekete krétarajzai beszélnek erről a legmeggyőzőbben. Olyanok ezek a felvázolt, a végtelen, merev kontúrokba nyűgöző, sötét látomások, mint egy távoli transzparens kigyulladt fényvonalai. Tónusuk túlárad a szénfekete csíkokon, s úgy önti el a fehér felületeket, mint az egyenesekbe, görbékbe sorakoztatott villanykörték fénye a transzparens belső síkjait.
– Fekete színnel festett kompozíciók – mondja róluk Farkas Zoltán egyik cikkében.
Igazi szerelme a pasztell volt. A pasztell Nagy István-i megfogalmazásban. [320]
Nagy István ábrázolásaiban ez az erő a legbensőbb tartalom. Viharok fensége szólal meg benne. Szenvedélyek feszülnek ünnepélyességében, és harcok lappanganak mögötte, melyeket egy vajúdó, mindig magasabbra törő lélek vívott önmagával és ezzel a végtelen világgal, melyet oly végzetesen komornak és oly tragikusan nagyszerűnek érzett.
Expresszionista volt. Vonalakban és színekben, tájakban és figurákban nem a szemlélet igazságát, hűségét, hanem önmagát a Nagy István-i mikrokozmoszt akarta tükrözni. Ennek a gazdag világnak rezzenéseit, ujjongásait és döbbenetét, ahogy mindezt a fák, a füvek, a hegyek, házak, tavak, virágszirmok sokszor torz vonalaiban a leghiánytalanabbul ki tudta zengeni.
A kórteremben találkoztam vele utoljára. Kezét a kezembe tette, s fájdalmainak titokzatos mélyeiből két nagy könnycseppet emelt a pilláira.
Megrendítettek ezek a könnyek. Úgy éreztem, hogy Nagy István életében most panaszkodik először. Halkan és finoman.
Megsimogattam fáradt homlokát, és végigborzongott rajtam a gondolat:
– Szegény, jó Pista bácsi! Milyen keveset adott a te nagyságodhoz a kor, amelynek te egy világot adtál.
(A fenti képek dr. Aszalós Imre bajai főorvos tulajdonában vannak.)