Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Györgypál Imre: Csoda a Csodafürdőben

Az utas elindult a Csodafürdőbe.
Mikor elindult, még semmit sem tudott róla, de a neve vonzotta. Ez a név, amelyben mese, álom, fantasztikum és egy csipetnyi hencegés is van. Vannak ilyen nevek, amelyek színükkel, ízükkel és üzenetükkel úgy fogják meg az embert, hogy amikor meghallja, azonmód varázsa alá kerül. Vannak ilyen női nevek is, amelyekből líra és emlékezés csordultig árad, de vannak versenylovak nevei is, amelyek kísérteties, fényképszerű tárgyilagossággal a zöld gyep és az ujjongó tömeg vízióját idézik.
Mikor tehát az utas a fülledt és kedélytelen szabadkai vonatba beszállt, már a szó varázsa alatt állott. Elindult, mint Szindbád a csodaút felé. A vonat lassan döcögött vele az ezer barackfába rámázott horgosi szőlők mellett, ahol úgy kapta és szórta arcába a homokot a szél, mintha itt, Csongrád csücskén még utoljára meg akarná mutatni cibáló, szeszélyes hatalmát.
De pántlikás, vidám kedvű vonat volt ez még nemrégen is, amikor a vasúti korlátozásod, nem állítottak tilalomfát a sebessége és gyakorisága elé. Szabadkáról csak úgy öntötte magából a népet a kirándulóvonat. Ezrek jöttek, hogy a magyarkanizsai tiszai hát mellett ózont meg vasárnapi vidámságot szívjanak magukba. Csak úgy visszhangzott daluktól, nevetésüktől az út. Vidám vonat indult a Csodafürdő felé.
Amikor az utas megérkezik Magyarkanizsára, félve, szorongva néz körül, mintha ennek a csodálatos névnek csodálatos keretét kutatná. A barnás-szürke, terebélyes lombú fákkal körített állomás egyáltalán nem olyan, mintha csoda homlokzata lenne. Egyszerű és igénytelen, mint azok a névjegyek, ahol a név alatt csak a polgári foglalkozás áll.
Fáradt, álmos délután kocog be az utas a városba. A napkorong sárga dárdáival ostromolja az utcákat. Az Alföld dús, pihegő békéje fekszi meg a várost, az embereket. Úgy jár itt az ember az utcán, mintha Bruges-ben, a haldokló flamand városban sétálna ernyedt, halott levélszagú őszben. Az emberek lustán, fáradtan kémlelhetnek ki most az ablakok mögül, ahogy ez a rettentő zörej, a fiáker kerekei csikorognak a tégla- és macskaköves kocsiúton.
De amott jön egy ember! Az utas a fiákerban készülődik a szemügyre vevéshez. Az ember egyre közeledik. Vállán kapa villog a napba. Nyugodtan, tempósan jár, önérzettel, ahogy mosolyog a szem, az arc, a lelógó bajusz. Úgy jár, mint az ember, aki valami békés öröm után van. Hosszúra nőtt, őszszőke hajába belekap a szél. Az utas emlékezetében kutat, ráhúzza a nevet az emberre. Igen, Pesten találkozott vele, akkor sokat beszélgettek sorsokról, magyar életről. Akkor ez az ember, Bagi Péter országgyűlési képviselő semmiben sem ütött el a környezetétől. Most mégis, ahogy a kapálásból hazajön, mintha ezer kilométerre került volna el Pesttől. Még a köszöntése is megmásult, ereszkedő kézlegyintésében mintha benne súlyosodna a Tisza, ez a dús, délutáni álmú város.
A fiáker a laterna magica egymásutánjában rántja el az utas szeme előtt a várost. Az utca most összeszűkül. A központ felé baktat a kocsi. Csupa egyforma ház. Itt nincsenek márvánnyal díszített házak, széles, kérkedő porták. Az emberek inkább befelé élnek. Sok úri ház faláról hullik a vakolat. A macskaköves, téglás flaszter mintha a múltat panaszolná. Város és mégis falu. Faluból várossá lett Magyarkanizsa, rendezett tanácsú, majd megyei várossá. Vannak, akik a falut sírják vissza, és irigykedve gondolnak Óbecsére, amely még mindig falu.
Elérkezünk a nagyon szimmetrikus, nagyon büszke városháza elé, amely felhőket kaparászó tornyával mégis Magyarkanizsa büszkesége marad. Itt székel dr. Lehel Pál polgármester munkatársaival. Itt volt ő már 25 évvel ezelőtt is, azután [312] Szegedre ment el ügyvédeskedni, hogy a felszabaduláskor ismét átvegye a város közügyeinek vezetését, és kihúzza az adósságok szinte mindent elborító özönéből rövid két év alatt a várost.
Valahol egy erdőből, amelyet az utas nem lát, csak imitt-amott a fák koronáit, kakukkszó hallatszik. Lassan a táj forró aranyába zöld színek kezdenek vegyülni. A Tiszát nem látja, de érzi, hogy itt van. A folyó üzen és lélegzik. A lomba süppedt kisvárost liget váltja fel. Óriási, boltozatos koronájú platánok, földes, zöld borókafenyők, a szélben lassan ingó szomorúfüzek. Ez már itt a Csodafürdő. Olyan, mintha botanikus kert volna, amelyben az emberek okulására mindent elültetnek. Mindezt a Tisza-part, a város különleges éghajlata teszi lehetővé. Ez itt az első csoda, akárcsak Funchalban, Madeira szigetén, ahol a vastag törzsű pálmák mellett akácok ontják édes, keserű illatukat.
Az utasnak ez az első összeköttetése a csodával. Nem akar hinni a szemének. Hogy kerül ide, az Alföld fehérre izzott szikjébe és kemény göröngyébe ez a 20 holdas őspark? A kanizsaiak váltig panaszolják, hogy nem ilyen volt régen. A parkot jobban ápolták, mint most. A virágágyásokba ritka növényeket ültettek, kavicsból is a legfinomabbat hozatták messze földről.
De az utas, aki a Rio de Janeiro-i Balneario Tijucától kezdve az alexandriai, három emeletre felhúzódó Bulkley Beyig a világ tömérdek fürdőjét látogatta meg, lévén a víznek és napnak szerelmese, nincs ezen a véleményen. Ő így találja egyedülinek, magyarnak, bánatosnak és ékesszólóan bácskainak ezt a fürdőt, a Csodafürdőt. Úgy, ahogy most áll, kendőzés és kertköltészet nélkül, tenyérnyi helynek, ahol még álmodni lehet a csodáról.
Mert a csoda és Magyarkanizsának ez a helye, úgy látszik, már a régi időkben is örök, elválaszthatatlan kötelékbe léptek egymással. Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor még Magyarkanizsa a zentai járásnak nem is túlságosan jelentős faluja volt, a várostól mintegy 7 kilométernyire pásztorok legeltették a csordát. Délidő lett, meg is szomjaztak ezek a kajla bajszú, kunvidékről idekerült magyarok. Szívesen ittak volna, de az, akinek a tömlőt kellett volna kihozni, azt otthon hagyta. Haragosan mérték végig a vétkest, egymást sem túlságosan nyájasan bámulták, mert hiszen nyár volt, és az ivóvíz többet ért volna nekik az aranynál. Egyszerre csak az egyik pásztor bosszúságában hirtelen nagy mérgesen gamósbotját a földbe szúrta. Szinte rámerevedett keze a botra, mert alighogy a bot belefúródott a földbe, azon nyomban szökőkútszerű sugárban víz buggyant fel nyomában. Víz a sivatagban!

[Kép 07]

A víz sárga és meleg volt. A pásztorok lihegve nyúltak feléje. Egy kicsit keserű volt, de víz volt, és most ez volt csak a fontos. Szomjukat lecsillapítván, jobban szemügyre vették a vizet, amely akkor már széles pászmákban szívódott be a földbe. Az egyik pásztornak éhsége és szomjúsága csillapodván, játékos ötlete támadt. Gyufát vett elő, meggyújtotta, és az égő gyufát a víz fölé tartotta. Pajzán kíváncsisággal hajolt oda, mintha inkább csak a szeme akarna gyönyörködni ezekben, a különös színekben, ahogy az izzó napfény, a sárgás homok, ez a szür[313]kés-barna víz és a lilásan foszforeszkáló gyufaláng fénye ölelkezett.
De nem sok ideje maradt e bámész csodálkozásra, mert a víz, mintha a tűz ördögei laknának benne, belekapott a gyufalángba, és ettől kezdve tűzpatakká változott. Úgy futott végig a láng a vízen, mint a lidércfény, vagy mint Szent Elmo tüze, amely a kísértetek éjszakáján utat mutat a bolygó, tikkadt, eszelős hajósoknak. A pásztorok kimeredt szemekkel bámulták a csodát, azután mintha különös pogány szertartást diktálna nékik ösztönük, kurjongatva dobálták fel botjaikat az égnek, és leborultak a forrás mellé.

[Kép 08]

A magyarkanizsai nép, amely kiapadhatatlan bölcs humorral talál rá a helyet mindenkorra meghatározó nevére (Haterem városrész azért Haterem, mert ha akar, terem. A Lehegő határon a gazda igen lehel), ezt a helyet Csodakútnak nevezte.
Alighogy elterjedt ennek a tüzes víznek a híre, csak úgy áradt mindenfelől a nép a forráshoz. Csakhamar megérkeztek az ácsok is, fabódékat ácsoltak, amelyek nemsokára ötszörös karéjban vették körül a Csodakutat. Felfedezték, hogy milyen gyógyító hatással van a legkülönbözőbb betegségekre. Fürödni jött ide a környék apraja-nagyja. A hír sustorogva futott végig a Tiszán innen, Tiszán túl. Kocsikon, lovon, gyalogszerrel érkeztek ide mindenfelől az emberek. Ezek az első fürdővendégek még bizony alaposan kiporosodtak az úttól. Valakinek eszébe jutott az, hogy milyen üdvös volna, ha a város venné házi kezelésbe a fürdőt, bevezetné áldásos vizét a város szívébe, a Tisza mellé. Így született meg a Csodafürdő első terve.
Nem is épült olyan túlságosan sokáig. Most itt áll ez a nagy, dölyfös fürdőépület, amely az embernek újabb diadalát hirdeti az ősparkban. Az ember legyőzte a betegséget, a távolságot, a bürokráciát. Kételkedhetik-e még valaki ezek után az emberi fajta nagyra hivatottságában? Az utas is itt kötött ki. Már az első pillanatban megejtette ez a környezet, a Tisza felől erre cibáló szelek, a végtelen, madárdalos béke az égő Európában.
Mert béke van itt, régi, divatját múlt béke. Ha Wells irtó kataklizmája elnyelné a világot, és nem maradna más belőle, csak ez a fürdő, ezen tanulhatná a jövő nemzedék a kilencszázas időket. Mintha minden megmerevedett volna itt még ebben a korban. Azóta volt egy háború, volt egy másik háború, a kettő között pedig az idő, amelyet békének illett nevezni, de mindez nem érintette a Csodafürdőt. Az [314] időtlenül, szinte műemlékké magasztosulva állott ellent az időnek.
Ha az előbb említett világmegsemmisülés után valamely iskola tanulóit elvinnék ide a Csoda-fürdőbe a múlt bemutatására, bizonyára csodálkozva néznék a divatját múltan élethű és céltalan rendeltetésű arab nőt, amely ott áll a fürdő halljában időtlenül és semmitmondóan, a gobelines szobákat, melyekben a számtalan égő felett üveggolyó burák verik vissza sokszorosan a fényt, az ősz hajú, nemes mozdulatú pénztárosnőt, aki halk hangon Kanizsa város- és családtörténetét recitálja.
A meleg vizes, iszappakolásos részen sok a beteg, bár a bánáti vendégek hiányzanak. Csúzos, köszvényes betegek itt tanulnak meg ismét járni. Vannak olyanok, akiket mentőautóval hoznak a fürdőbe, hordágyra fektetve, hogy a negyedik fürdés után már botra támaszkodva tegyék meg sétájukat a parkban. Egész mankógyűjteménye van a fürdőnek, amelyeket mint szükségteleneket, gyógyult betegek hagytak itt.
A padokon urak és hölgyek ülnek egymás mellett, akik véget nem érő elbeszélésükben most már nem a bajuk megnyilvánulását és lefolyását mesélik, hanem csodálatos gyógyulásukat.
Egy öregúr ül fekete szaténruhás, ősz hajú dáma mellett. Mellettük vidám, szőke kislány karján hordozza az idős hölgynek – aki kétségtelenül felmenő ágbeli hozzátartozója lehet – köpenyét. Az úr és a hölgy beszélgetnek. Vidáman, könnyen, mint azok az emberek, akik előtt most tárulkozott ki az élet. Nekik legfontosabb az, amiről beszélnek: a víz hőfokáról, arról, hogy meddig tartson a pakolás, hogy jó-e délelőtt és délután is ugyanazt a hőfokú fürdőt venni, az orvosról, akinek olyan mosolygós szeme van.
A két öregember szinte elvész beszélgetésük végtelen útvesztőjében. Mellettük a világos hajú kislány, a két öreg mosolyog, amikor ránéz. Érzik, hogy túlságosan is sok ideig hagyták magára ők, az önző öregek ezt a kislányt. Az öregúr hamiskásan ránéz, megpödri bajuszát, és régimódi gavallériával simogatja meg hangjával a lányt:
– De nem azért gyógyultunk mi meg – mondja –, hogy a fürdős doktornak legyen belőle haszna, hanem hogy együtt járjuk a táncot a mi Erzsikénk lakodalmán.
A lány elpirul, az öregúr gumivégű botja a csárdás ütemét veri a lábuk alatt, a mézes illatú hárson rigó rikkant.
Hát nem béke ez? Olyan ez a fürdő, mint egy retrospektív kiállítás, ahol az egyik vitrinben őrzik a múltat, ahova oly gyakran visszavágyunk, a másikban az egészséget, amely felé úgy nyújtjuk ki karunkat, mint a csodafürdő plakátjának embere, a harmadikban a csendet és a békét, amely bársonyszárnyakon ott kering a fák felett.
Az utas, hogy a csoda beteljesedjen, megfürdött a fürdő vizében, és azután napozásra felkereste az uszodát, amelyet hosszú idők óta nem használnak már. A medence szürke betonja kimarjult, a homokot gaz verte fel, rezedaszag kísértette az orrcimpát. Csend és álom volt itt. Érzett, mint az őserdők tisztásán, hogy régen nem járt erre ember. Nem volt itt semminek sem emberszaga. Az utas álmélkodott, lehunyta szemét és az egykori életet próbálta elképzelni, amikor neszezés ütötte meg fülét. Valahonnan a mállott kő közül gyík tűnt fel. Tőle két lépésnyire állott meg, a földre kushadt, és baziliszkusz szemével meredten, kitartóan nézte a csodát, az embert a Csodafürdőben. [315]