Milyen furcsa magányosan élni,
nem szólni napokig senkihez,
számadást senkinek sem adni,
hogy mit tettünk, és mit fogunk tenni,
milyen szép és milyen csúnya
minden úton egyedül menni.
Reggelenként nem ébresztget senki,
csak bámul ránk két fagyos ablak,
s szemrehányással mutatja, hogy künn
megindult újra, kopog az élet,
templomban misézik a pap,
s már állnak sarkon a szegények.
Délben korcsmában fogad az ebéd,
levest tányérba pincér önti,
köszönni nem kell, fizetünk érte,
pedig nincs íze, nincsen zamatja,
milyen más, mikor valaki
evés közben szavunkat hallgatja.
Ténfergünk, járunk, tán nem is élünk,
Kenyérharc. Küzdés. Fáradtság. Gond.
Tollak percegnek fehér papíron,
nagy nehezen harangoznak végre,
ilyenkor jön a munkának
szűkre szabott, szegény fizetése.
Jön az est, s kárpótol sok rosszért,
lámpák mellett álmok születnek,
s viszik a lelkünk messzi napfényre,
ahol nincs magány, ahol nincs bánat,
s valakinek két kezében
halkan mosolygó vágyak várnak. |
Fejlesztette: GAS Softwares