Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Laczkó Márta: Uri

A kereszt előtt leemelte kalapját, és megállott.
– Hát ezt ismeri-e? – kérdezte. – Merthogy ennek is története van. Története, bizony!
Visszanéztem. Poros, a nyári napok tüzében színét vesztett, egyszerű fakereszt volt. Olyan, amilyen vidékenként és vidékenként ott áll a keresztutakon szalmavirág-koszorúkkal, lábánál tövig égett gyertyák csonkjaival.
– Nem. Nem ismerem – mondtam.
Továbbmentünk. Egy ideig szótlanul taposta az út porát, aztán csak megvillant a szeme:
– Merthogy valamikor erre még falu volt, mint a többi láp melletti falu, de tán többen lakták, meg tán módosabbak is, mint a többieket. Azt is mesélik, hogy egyszer valamikor az uriak kincset találtak a láp zsombékjai között, és hogy innen eredt a nagy gazdagságuk. Merthogy a kincs annyi volt, hogy amikor az emberek megosztoztak rajta, alig tudták hazacipelni a sok ékes kardot, gyűrűt, sok mindenféle ékszert. De hát ez már régen volt, s talán igaz sem volt. Csak egy. Hogy dolgosak voltak, munka után nézők, így aztán meg is szedték magukat. Tehetősek lettek. És gőgösebbek is. Minél több jutott nekik lakomázásra meg cifrálkodásra, annál kevésbé szívesen látták a gyalogszerrel bandukoló vándorlegényt, a csavargóféle ágrulszakadtat meg a nincstelen szegényt. Urit aztán így elkerülték a koldusok. Úgyis hiába mentek volna arra.
Kissé megállott, és kérges tenyerével kisimított a homlokából egy ősz hajtincset. Elrévedezve nézett a távolba, a nagy, négyszögekben hullámzó búzatáblák felé.
– Mert látja, kigyelmed, ez akkor még mind láp volt. Zsombékos, lápos, madaraktól hemzsegő mocsár. És aztán innen, a láp mellől jött az ember. Görnyedt volt már, csapzott hajú, fáradt tekintetű. Testét időnként meg-megrázta a köhögés. Kis tarsoly lógott az oldalán, abba koldulgatta a szalonnácskákat, kolbászvégeket, a kenyeret meg a piros héjú almát. És adtak neki itt is, ott is, mert már öreg volt, és igen betegnek látszott. Volt, ahol még egy tányér meleg levest is tettek elébe, és szíves szóval hívták, hogy egyék, öreg, jól fog esni ez a meleg étel. Csak azt feledték megmondani néki, hogy hát Uri felé ne menne, merthogy arra hasztalanul [309] venné az útját. S mert nem szólt néki senki Uriról, hát csak arrafelé tartott. Beteg ember módjára járt. Kettőt lépett, egyet pihent. Estébe hajlott, mire elérte Urit. Hogy meglátta a faluvégi házakat, mosoly futott az arcára. Előre örült a meleg istállónak, ahol majd helyet csinálnak néki éjszakára, a meleg ételnek, amit elébe tálalnak, a jó szónak, amivel majd fogadják. Bekopogtatott az első házba. Nem szólt, csak megállott a küszöbön, s levette a kalapját. Egy asszony ment keresztül az udvaron. Az ember odaköszönt:
– Adjék Isten…
De az asszony nem felelt. Elnézett az ember feje fölött, és továbbment. Az ember várt egy ideig. De az asszony csak nem tért vissza az annyira áhított kolbásszal, tányérka forró levessel. Az ember továbbvánszorgott. Ajtóról ajtóra, házról házra. Először csak szótlanul álldogált a küszöbökön, majdnem hangtalanul motyogta az „adjék Istent,” aztán már kérni is kezdett a vértelen ajak.
– Messze mennék. A lányomhoz. Beteg vagyok, aztán éhes is. Egy kis kenyeret az Úr nevében!
Hasztalan mondta, hasztalan kérte. Elriasztották, továbbküldözgették. Egyetlen darab kenyér nem repült feléje, egyetlen jó szó nem kérdezte a baját.
Aztán egyszerre ketten járták az utat. Maga sem tudta, hogy került melléje az a másik. Egyszer csak ott volt, és segélyt adóan fogta meg a karját. Nem beszélt egy szót sem, csak nagy kék szeme nézett rá jóságosan, minden szónál beszédesebben.
– Te is? – kérdezte az ember.
– Én is! – bólintott az.
Többet nem beszéltek. Mit is kérdeztek, mit is mondtak volna. Két vándor, aki előtt hosszú út áll, aki ráutalódott a mások könyörületére. Miért kell megkérdezni, mi késztette az útra, a koldulásra. Csak mentek ajtótól ajtóig, és vártak egy jó szót, egy kevéske ételt. De senki sem adott.
– Menjünk a paphoz! – mondta a fiatal.
Szép, fehér háza volt a papnak, s sok virág nyílott a kertjében. Fehér, piros meg kék virágok. De kutya volt az udvaron, lompos irhájú, vad kutya, és elállta a házhoz vezető utat. Az öreg félt a kutyától. Ahol csak kutya hevert a küszöbön, azt a házat messze kerülte. De a fiatal mit sem félt a kutyáktól, ettől sem. Mert a kutyák lehasaltak előtte, s a legharapósabb, leghangosabb is nyugodtan tűrte, hogy elhaladjon mellette. A pap kutyája se morgott feléjük. De az asszony, aki köszöntésükre előjött a ház mélyéről, annál haragosabban dohogott.
– Csak menjenek Isten hírivel tovább. Nézd csak, idetolakodnak egész a lakószobáig.
– Estébe hajlik – mondta a fiatal. – Nincs hova lehajtanunk a fejünket. Pedig az esték hűvösek, és ez a szegény öreg…
– Mi gondom rá! – vágott szavába az asszony. – Nem kocsma ez, és nem fogadó, hogy minden jöttment csavargónak szállást nyújtson.
– A ház gazdája az Isten szolgája. Az Úr nevében könyörületet kérünk.
A beszédre kijött a pap is. Magas volt, csillogó szemű.
– Igazad van, szolgám – mondta. – Az Urat szolgálom, s ahol tehetem, könyörületet nyújtok. Adj nekik, Erzsi, egy-egy karéj kenyeret!
– Nem csak kenyeret kérünk – mondta a fiatal. – Ez itt öreg, a lápban nem alhat. Köhögés kínozza, ártana néki a hűvös este.
A pap csak kisvártatva felelte:
– Egy karéj kenyeret kaptok, aztán menjetek Isten hírivel!
– És a láp? – kérdezte a fiatal, és haragosat villant a szeme.
– Óh, a láp – nevetett a pap. – A lápon esik a legédesebb alvás. A láp zsong, altatódalt susog, nektek is csak azt danolná.
És ekkor kiegyenesedett az ember. Már nem volt többé csavargó, kolduló szegény. Erős volt, karcsú, haragos tekintetű. Olyan volt, mint Krisztus, aki os[310]torral verte a kufárokat. És a hangja sem volt többé alázatosan kérő. Rákiáltott a papra.
– A láp zsong, altatódalt susog! Uri, Uri! Papod mondott rád ítéletet! Érjen hát utol haragom, s legyen sorsod az, mit szívtelen lakóid lelkésze kívánt.
S mire a hajnal megvirradt, Uri házai fölött ott sötétlett a láp. Hogyan, miként történt, senki nem tudta. Csak reggelre ébredve Uri nem volt többé. A mocsár elnyelte a falut asszonyostul, emberestül, házastul, állatostul.
– És a kereszt?
– Azóta itt áll. Uriért állították a környékiek, hogy hát az Isten egyszer csak megbocsássa a vétküket.
Elhallgatott, és csendesen baktatott tovább. Ajkán már nem fakadt több szó, hallgatag, öreg paraszttá változott megint. Most szótlanul, közömbös egykedvűséggel, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az imént még mesélt.
Én sem szóltam hozzá. Csak elnéztem a hullámzó búzavetés felé, a most még érlődve ringó tenger felé, ahol valamikor mocsaras zsombék terült el, és szélben rengő sáskaerdő.
Aztán visszanéztem a keresztre, mely porosan, elhagyottan állott az út szélén, lábánál a tövig égett gyertyákkal, a színehagyott koszorúkkal.