Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Berényi János: Székely virágfakadás

Az 1941. év fölszabadító húsvétja új élet hajnalának pírjával sugárzott rá a magyar haza testéből kitépett és huszonhárom évig idegen hatalom alá kényszerített Délvidék magyarságára. De ez az ünnep sokkal távolabb és sokkal hosszabb idő óta számkivetésben élő magyarok kálváriájának is boldog húsvétja lett. Száznyolcvan évvel ezelőtt bujdosott Bukovinába a székely madéfalvi veszedelem üldözött népének egy része. Ideiglenes otthont keresett, s ha sokáig késett is a hazavezérlő csillag, a vérengzés elől elmenekült családok ivadékai új lakóhelyükön, az idegen földön és az idegen környezetben is megőrizték magyarságukat, hitüket és hazavágyódásukat. A Délvidék fölszabadító húsvétjának hajnala nekik is az új élet ígéretével üzent.
A szerb megszállás idején dobrovoljacokkal betelepített bácskai földön a magyar kormány az ő hűségük jutalmának szánta azokat a házakat, amelyeket a Délvidék aranyat verejtékező terméséből a szerbiai és a dalmáciai hegyek ide özönlő új honfoglalóinak épített az idegen uralom. A Délvidék magyarsága szeretettel fogadta hazatérő testvéreit, akik száznyolcvan esztendeig úgy harcolták meg küzdelmes életük nehéz harcait, hogy lelkükben nem fakult meg a magyar érzés, és ajkukon nem romlott meg a magyar szó. Minden magyar természetesnek találta, hogy közöttünk van a helyük. Aki átélte itt a két évtizedes idegen uralmat, a testvériség elevenebb érzésének szavával vallja és követeli azt is, hogy a magyar föld minden idegenbe kényszerített gyermekének igazi hazája legyen. A hazatelepítést még csak hazahívogatásnak mondhatjuk. Bukovina 16 000 magyarjának hazatérése után a 120 000 moldvai magyarnak is van lelkiismerethez kiáltó szava.
Ezt érzi és vallja mindenki, de a visszatelepítés megoldását utólag egy-egy vélemény mégsem ítélte a legjobbnak abban, hogy a hazatért magyarok nem házakat, hanem falvakat kaptak. Az innen elvándorolt magyarok nemcsak más színeket, szavakat és szokásokat, hanem más magyar lelket is hoztak magukkal. Csakhamar szembetűnt az is, hogy másnak tartják magukat. Nem többnek, csak másnak. Ezt a legegyszerűbb kifejezésben is sokszor érzékeltetik. Az úton közelgő alakról néha azt mondják, hogy ott egy ember jön néha azt, hogy egy székelyt látnak.

[Kép 04] Zsindely Ferenc kereskedelemügyi miniszter beszédet mond a bácsjózseffalvi vasúti állomás avatásán, MFI

A megkülönböztetés nem az önhitt és a bántó lélek szava. Nem kevesebb nekik az ember, mint a székely, csak maguknak mondanak vele többel. Az elkülönülés hajlamának kétségtelen megnyilvánulása ez a jelenség. Az ilyen megfigyelés mondatja ki a figyelő emberrel, az itteni magyarral azt a jóslatot, hogy a mi székelyeink nem fognak közénk elegyedni, s nem lesznek igazi bácskaiak még kétszáz év múlva sem. Akik veszteséget látnak ebben, azok [303] természetesen úgy vélekednek, hogy talán helyesebb lett volna egy-egy helyre kisebb tömegekben letelepíteni a hazahozott székelyeket.
El nem némítható, sőt igazságosságra kötelező kívánság az, hogy a hazatelepítésért ne csak azok róják le az áldozatot, akiknek semmijük sincs, s akik jogos reményükben lesznek szegényebbek, amikor valakit s különösen amikor nagyobb tömegeket fogadnak maguk közé, hanem áldozzanak a hazátlan magyarokért azok is, akiknek gazdag fölöslegük van a hazából. De hogy falutelepítés helyett jobb lett volna a csoporttelepítés, más szóval a hazahozott tömegek szétszabdalása: erre az ábrándos okoskodásra éppen az alaptalan, aggodalomkeltő jelenségek máris más értelmű valósággal felelnek. A külön lelkiség mindenütt külön érték is. A székely telepek új színpettyei a bácskai élet térképén ne fakuljanak el, hanem virítsanak minél eltérőbben, minél szokatlanabbul, sőt nem túlzott kívánság az sem, hogy minél elkülönülőbben. A hazához kapcsoló érzésben és engedelmességben legyünk teljesen egyek, minden más éljen, harcoljon, feleseljen és versenyezzen.
Két éve, hogy a bukovinai Józseffalva székely lakossága megtelepedett a Délvidéken. Ajándékul juttatott itteni lakóhelye a Bácsjózseffalva nevet kapta. A hazatelepítés második évében ez a kis székely falu újabb ajándékot kapott, s ezt egy ragyogó ötlettel úgy fogadta el, hogy a Délvidék a székelyek ajándékának tekintheti annak sajátos értékét. Át kellett alakítani a székely telep vasúti állomásának megrongálódott épületét. Székely lélekből fakadt az az eszme, hogy az új vasúti állomás külsejében is más legyen, és emlékeztesse az erre tévedt, erre utazó embereket arra, hogy itt székelyek laknak. Az eszmét megértették, s ma nem is a Székelyföld, hanem a Délvidék büszkélkedik a székely vasúti állomás nem mindennapi érdekességével. Erdélyi házakra emlékeztető részletekkel, a székely népművészet vonalaival és színeivel emelkedik ki az ismerős és megszokott vasúti állomások egyszínűségéből ez az épület külsejében is. Belül még többet láthat az itt várakozó utas. Az épület csarnokában a székelység kálváriás útjának 14 fafaragásos képe székely tájnyelvi szöveggel magyarázza Erdély népének borús és vigasztaló történelmi eseményeit. A várótermekben és a helyiségekben magyaros bútorok és díszítések pompáznak. Az állomás mellett a muzsikáló Bonczos-kútja fából faragott szobraival és fafaragásaival külön érdekesség.

[Kép 05] A bácsjózseffalvi székely vasútállomás oldalnézetben, MFI

Országos eseménynek mondható ünnepségen, úrnapján avatták föl az új székely vasúti állomás épületét Zsindely Ferenc kereskedelemügyi miniszter és az állami vasúti igazgatóság több vezetőjének jelenlétében. Az épület átalakítása a kormány ajándéka, de pompája és érdekessége a székelységé. Népművészetet emlegetnek ezzel kapcsolatban, ez azonban fölösleges túlzás vagy tájékozatlanság. Székely lélek eszméje és ötlete volt, hogy az állomás külseje a [304] székely lelkiséget tükrözze, a terveket hozzáértő, hivatott művészek készítették el, s a székely nép ügyessége a tervek alapján vésett, faragott és festett. Elégedjünk meg azzal, hogy az állomás valóban székelyes és más, mint a többi állomás épülete.
De Bácsjózseffalva lakosságának vannak igazi népi értékei is. Benn, a kis házak szobáiban székely kézimunkák, szobadíszek értékeivel beszélnek a falak, ágyak, bútorok. Az utcákon is szembetűnik egy-egy székely kapu. Eddig inkább csak a középületek állítják meg ilyen érdekességgel az itt kóválygó idegent, de később bizonyára a magánházak is kicserélik majd az örökül kapott egyszerű kaput.
Egyébként a kapukon néhány szavas emlékeztető is mond valamit a falu új lakóinak hitéről, múltjáról és lelkiségéről. A gondolat betűkbe öntéséről ugyanazt vallhatjuk, mint a fafaragásos díszekről és képekről. Nem a nép egyszerű, iskolázatlan fia fogalmazta, de székely lélekből fakadt és székely lelkiséget tükröz. Az egészségház kapujának fölirata: „Teli bőcső, teli szív.” Az állomás csarnokában a tizennégy fából faragott kép egy-egy mondatos rímelő magyarázata is tájnyelven, népies szójárással és helyesírással szól hozzánk. Mondjuk: utánzat, de hű utánzat. A templom galambdúcos kapujának egyik oldalán a száznyolcvan év előtti menekülésről ennyit mond a faragott írás:
1764 vízkereszt
napján vérben
ferettünk
Mádéfalván
négyezeröt-
százan meg-
marattunk
Bukovinába
bujdosodtunk.
A másik oldalán a hazatérés örvendetes eseményére így emlékeztetnek a hálafohászos ízű szavak:
1941 húsvét táján
megsegélt Jézus
áldott Bárán
hűségünkért
otthont adott
föltámadt
hazába
hazahozott.
Állítsuk ide, a falusi kis székely kapu mellé a városok magyartalan, színtelen és lapos mondatokkal hivalkodó, aranybetűs márványtábláit, szoboroszlopait, hogy tanuljanak meg ízes magyarsággal beszélni és mondani valamit.
A Délvidék szívében harangozzon a díszes új székely állomás, és muzsikáljon a székely kút. Hirdesse, hogy ünnepnek éreztük az idegenbe szakadt magyarok hazatelepítésének első vonatfordulóját. Legyen ez egy kicsit a megbánás és az engesztelés bizonysága is. A székely falvakban épüljenek a faragásos, iratos kapuk, keljenek szárnyra az ismeretlen, egyszerű dalok, és a pipacsos, búzavirágos délvidéki tájakon új színeivel pompázzon merészen a virágos székely néplélek. [305]