Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Szőnyi Kálmán: Párbaj

Nem változtatok semmit a történteken, úgy írom le, ahogy hallottam maguktól a szereplőktől: nagybátyámtól, nagynénémtől. Csak a nevüket változtatom meg elővigyázatból. Félek, hogy sokan felismernék őket.
Még a jó békevilágban, a 910-es években történt. Egy szép nyári este Mukitsné hiába várta haza az urát. A vacsora régen kihűlt, a gyereket lefektette már, férje csak nem jött. A düh még az alvás gondolatát is kivetette agyából, kiült az üveges verandára, olvasni próbált, de persze, ez se sikerült.
Nem volt féltékeny, de tűrhetetlennek találta, hogy amíg ő egész nap otthon dolgozik, egész nap ki se mozdul a házból a gyerek miatt, addig férje tamburásokkal vagy rezesbandával mulatozzék. Pedig úgy volt. Mióta az első gyerek megszületett, azóta Mukits ivott, és hetenként kétszer-háromszor is csak hajnalban vetődött haza, mindig részegen, és mindig üres pénztárcával.
Oka nem volt az ivásra, legalábbis nem olyan oka, amelyet az alkohol érintetlenjeinek felmutathatott volna, hogy na, ezért iszom. Ivott, mulatott magáért az ivásért és magáért a mulatásért ugyanúgy, ahogy abban a jó békevilágban sok más szabadkai férfi is.
Felesége tehetetlenül tűrte. De mit is tehetett volna? A gyerek az anyaszeretet eltéphetetlen láncával kötötte magához, és mozdulni se tudott tőle. Mukitsné pedig kardos, erős szavú asszony volt, férje két évig – a gyerek születéséig – mozdulni se mert tudta és engedélye nélkül.
Éjfél volt. Bentről, a nyitott ajtón át kihallatszott a kakukkos óra selypes, öreg hangja. Mukitsné nem volt érzelgős lélek, de ez a kiszűrődő gépies 12 kakukkszó mégis összeszorította a szívét és ezen az éjszakán különösképpen úgy érezte, hogy elég volt; ez a tizenkettedik óra.
Nesztelenül bement, és megnézte a gyereket, hogy alszik-e, aztán magára kapott néhány rendesebb ruhadarabot, és odaállt a tükör elé. Szigorú arccal vizsgálta magát. Megigazította szoknyája ráncait, elsimította mellén a pruszlikot, és bekötötte a fejét. A nehéz selyem zizegett a mosástól kicserepesedett keze között. Pénzt vett magához, és megindult.
Kimért, nyugodt léptekkel ment, és a cipőkopogásától felriadt házak ijedten nézték a közöttük elhaladó elhatározását. – Az ő ügye – gondolták bizonyosan, és fejükre húzták ismét a csendet, és aludtak tovább. Mukitsné pedig ment a szabadkai éjszakából hazavinni az urát.
Útközben benézett a kocsmák, vendéglők és kávéházak ablakain. Csak bizonytalanul sejtette, hogy merre kell mennie, csak az ösztön vezette. Arra se gondolt még, hogy mit mond férjének, ha megtalálja. Az elhatározottság és az akarat volt az egyetlen, ami megindította, de az elég lesz a többire is.
Bent járt a város szívében. A kiskocsmák és vendéglők apró ablakai helyett most egy nagy kávéház fal nagyságú ablakai mögött kereste a függöny nem takarta réseket. Borízű nótázás és tompa muzsikaszó szűrődött ki. A fényes, tükrökkel zsúfolt teremben mulatozó férfitársaságok. A második ablak mögül meglátta férjét, három barátjával ült az asztalnál. Mellettük egy tiszti társaság, közülük az egyik éppen akkor vágta földhöz poharát. A zajra néhányan felemelték fejüket, és elfordultak, majd ittak, énekeltek tovább. Nőt sehol se látott. Csak a pénztárban ült egy fehérre púderezett, unatkozó szépség.
Mukitsné hosszan nézte az ablak mögötti életet. Női ösztöne ijedten tiltakozott elhatározása ellen. – Oda te nem [300] mehetsz be. Menj haza! – rikoltotta ez az ösztön, és felmutatta a holnap, a majd holnap csábító lehetőségeit. – Otthon. Otthon megmondhatsz mindent, nyugodtan beszélhetsz, nem figyel senki – de Mukitsné akaratosan megrázta a fejét, még egyszer megigazította ruháját, kendőjét, megtapogatta a zsebkendőjébe csavart pénzét, és megindult.
Dupla ajtaja volt a kávéháznak. A két ajtó között Mukitsné arcát megcsapta a kihűlt dohányfüst és borszag, egy pillanatra úgy érezte, mintha a pokol kapujában állna – sietve keresztet vetett –, és lenyomta a belső ajtó kilincsét. Bent állt a csillogó, zajos teremben, nem merte félrefordítani a fejét, csak az urát nézte. Ment egyenes derékkal, emelt fővel.

[Kép 03]

A zaj néhány pillanatra elcsitult, kíváncsi tekintetek kutatták az arcát, férje zavart mosollyal állt fel, és tett egypár lépést felé. Szemrehányás és bosszúság remegett kérdésében:
– Minek jöttél?
– Gyere haza!
– Ezért jöttél ide? Ilyenkor? – kérdezte, és aggódva figyelte az emberek, barátok arcát, mert félt, hogy kinevetik. Felesége szűkszavúsága mögött is konok határozottságot érzett. – Na, gyere, igyál meg egy pohár bort velünk! – akarta áthidalni az ellentéteket. – Aztán megyünk majd együtt.
– Azonnal gyere!
– Nem vagyok gyerek, ne akarj te engem hazazavarni. Te eredj haza. Asszonynak otthon a helye.
– Igen? Ki mondta ezt neked?
– Ezt mindenki tudja. Ez így van.
– Na, majd én megmutatom, hogy lehet ez másképp is – mondta Mukitsné, avval hátat fordított az urának, és átsétált az egyik üres asztalhoz.
Mukits elnyomta a csodálkozását, igyekezett jó képet vágni a dolgokhoz, és visszaült barátaihoz.
Hamarosan egy pincér került elő, és odaállt Mukitsné asztalához. A szokatlan vendég őt is zavarttá tette, értelmetlenül vigyorgott, és a nyakkendőjét rángatta.
– Hozhatok jó hideg vizet? – kérdezte.
– Vizet? Ki iszik itt ilyenkor vizet? Bort hozzon!
A pincér végiglejtett elképedt arcával a termen. A vendégek elkísérték tekintetükkel a konyhába és a söntésbe vezető ajtóig, és kíváncsian várták, hogy mivel tér vissza, Mukits idegesen rágta a szivarját, és félpercenként nyalt bele az [301] előtte álló borospohárba. Tudta, hogy a botrány minden pillanatban bekövetkezhet, mégse mozdult, mégse állt fel, és ment oda felesége asztalához, hogy elég volt, megyek haza. Most, azonnal. Nem, mert azzal már elkésett, mert most már mindenki látná, hogy ő volt az, aki takarodót fújt.
A pincér ismét megjelent a teremben, tálcáján egy kétdecis talpas pohárban bort hozva. Mukits megkönnyebbülve nézte a tálcán csillogó italt, és derűs mosollyal nézett körül a teremben. – Két deci bor még nem botrányos, nem is ital, inkább csak szimbólum – gondolta, de hamarosan eltorzult az arca. Mukitsné egyetlen hajtásra kiitta a poharat, valamit mondott, és a pincér kisietett megint a teremből.
A vendégek eddigi szótlan kíváncsisága feloldódott, innen is, onnan is megjegyzések és nevetések röpültek fel, és röpültek Mukits füle felé, a tamburások abbahagyták az előbbi hallgatót, és egy csárdásba kezdtek, cigányosan elcifrázva az egyszerű dallamot. Csak Mukits hangulata vált hirtelen és feltűnően rosszabbra. Aggódva leste az ajtót, amely mögül a fehér kabátos pincér behozza majd tálcáján az ő megcsúfolását jelentő italt, és keserű szidalom gomolygott lelkében, hogy nem ismerte fel azonnal az asszony szándékát és elhatározását. Mert most már ment volna, azonnal is, de szégyellt felállni az asztaltól.
A pincér három üveg palackozott bort tett Mukitsné asztalára. Az asszony nyugodtan megvárta, hogy felbontsa mindegyiket, azután két üveget odaküldött a zenészeknek. A katonatisztek egyike hangosan brávót kiáltott, a zenekar tussal köszönte meg a kapott italt.
Most már kivétel nélkül mindenki Mukitsot és Mukitsnét figyelte. Az unatkozó felírónő szfinxszerű arca is eltörött, és nyílt, de kicsit gúnyos mosollyal fordult a megszorult férj felé, a barátok pedig türelmetlenül noszogatták Mukitsot:
– Vidd haza gyorsan!
De Mukits még habozott, még várt, maga se tudva, mire. Arca égett, füle vörös volt, és legszívesebben láthatatlanná változott volna, amikor bekövetkezett a botrány.
Mukitsné földhöz csapta poharát, és asztalához rendelte a zenészeket.
A terem megtelt az italos férfiak hangos nevetésével és kiáltozásával. Mukits hamuszürke arccal sietett felesége asztalához.
– Lizó, megbolondultál? Hát elment az eszed? – súgta fojtott hangon.
– Dehogy ment. Most jött meg – felelte Mukitsné, és farkasszemet nézett az urával. – Eddig egyedül mulattál, mától kezdve közösen.
Két tamburás odaállt az asszony háta mögé, Mukits egy karlendítéssel akarta elküldeni őket, de az asszony rájuk parancsolt. – Maradtok? – A tisztek felálltak, és hangosan éljeneztek, a zenekar visszamaradt része prímási segédlet nélkül egy ropogós indulóba kezdett, Mukitsné csípőre tette a kezét, és odaperdült az ura elé:
– Most mulassunk, Márkó – kiáltotta –, és eloldotta fejéről a kendőt.
De Mukitsnak elment a kedve a mulatástól, örökre elment. Szédülő fejjel visszatámolygott még asztalához, aztán feltűnés nélkül elpárolgott. Otthon kiült az üveges verandára, és várt, hallgatta türelmetlenül, aggódva az öreg kakukkos óra közönyös óraütéseit, és elgondolkozott a férfiak és az asszonyok életéről. És attól kezdve nem maradt ki többé éjszakára. [302]