Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Csuka Zoltán: Házsongárd

Úgy zeng a szó, mint ősi templom mélyéről feltörő orgonazúgás. Ünnepélyes és méltóságos, akár a Himnusz akkordjai, s egyben enyhén muzsikáló, benne van az idő múlása, benne az évszázadok titkos elsuhanása, akár a folyam némán tovatűnő vizében a mérhetetlen erő. Önmagában semmitmondó, s mégis titokzatos jelentése van, állítólag idegenből jött, s mégis annyira magyar, letagadhatatlanul s mélységesen az, mint emberben, mondjuk, Zrínyi Miklós vagy Petőfi Sándor. Vagy közelebbről Reményik Sándor, nálunk Délvidéken pedig Szenteleky. Erdélyi szó. Közelebbről kolozsvári.
Mert Házsongárdon van a kolozsvári temető. Erdélyben s véle együtt magyarhonban így ismerik ezt a szót. A házsongárdi temető. Vagy Házsongárd.
A görögöknek panteonjuk volt, a germánoknak Walhallájuk. Az erdélyieknek házsongárdi temetőjük van.
Mert ebben a temetőben Erdély egész történelmét megtaláljuk, itt a sírkövek századokról beszélnek, a házsongárdi temető árnyas fái, útjai alatt évszázadok üzennek a késő utódoknak, akik elmélázva járják Házsongárd úttalan útjait. Katolikusok, reformátusok, lutheránusok temetője egymás mellett és együttesen, a bejáratnál kettészakad az út, és két széles ösvény fut a magasba, meredek kaptatóval. Hol itt állunk meg, hol ott, minden régi sírról egy-egy ismerős név, már az iskolában hallottuk, de az életben tanultuk meg mélyebb értelmüket. Misztótfalusi Kis Miklós, a nyomdász, Újfaludy Sándor, a legnagyobb magyar emlékíró megható síremléke, Brassai Sámuel, a nagy polihisztor, aki még a mi gyermekkorunkban is élt, s ma már távoli legendává nőtt a neve, s vajon ki tudná egyfuttában elsorolni a mohos, fák lombjában, virágok között elsüllyedt síremlékek neveit és felírásait. Ha Kolozsvár kövei Erdély magyar múltját őrzik, s házai a magyarság itt született nagy férfiainak emlékét (Mátyástól Reményik Sándor szülőházáig de hosszú is volt az út, s milyen kálváriás), itt, a házsongárdi temetőben azok a halottak nyugosznak, akiknek poraiból nőtt ki Erdély s az az erdélyi szellem, amely[297]ről főleg kisebbségi sorsban oly sok szó esett erdélyi könyvekben és folyóiratokban. (Sajnos, ma kevesebb esik róla, pedig érdemes lenne szívógyökereibe kapaszkodni.) Jövője van annak a városnak, amelyiknek ilyen temetője van.
Ezek a gondolatok zsonganak bennem, miközben a délvidéki írókkal együtt egy kis zarándokcsoportban elhagyjuk az egykori Kolozsvár városfalát, s belépünk a kapun a házsongárdi temetőbe. Reményik Sándor sírjához megyünk, az ő haló porait keressük fel a Délvidék üzenetével, egy csokor mezei virággal.

[Kép 01]

Átmegyünk a bejárat előterén, és jobbra fordulunk, a lutheránus részbe. Zegzugos úton megyünk felfelé, meredek az út és csúszós, nemrég esett az eső, és a költő sírja, bizony, magasan van. Megtalálni se igen lehetne, ha nem jönne velünk Imre Kálmán, a költő sógora. (Milyen különös: Imre Kálmán a sorainkban lépegető Draskóczy Edével is rokonságban van.) Így haladunk felfelé csendben és megilletődötten a sírboltok és sírhantok közölt, aztán egyszerre átmegyünk egy keskeny ösvényen, ismét jobbra fordulunk, s már ott is vagyunk egy jeltelen sírhant előtt. Nincs felette még síremlék, de gondos kezek ápolják, oldalán frissen zöldell a pázsit, s a virágok az el nem múló szeretetről beszélnek. S ahogy csendben a sír előtt állunk, felzsonganak bennem a költői végrendelkezés sorai:
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak,
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek.
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva, és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.
Igen, a költő teste itt porlad a házsongárdi temetőben, de a lelke ott van mindenütt, amerre magyarok élnek, s főleg arra, amerre a kisebbségi sorsot vállalt és átvészelt magyarok élik új és szabadabb életüket. Oh, bár mindenütt megtanulták volna azt is, amit ez a szent ember és költő életében megtanult; megbocsátani ellenségeinknek, és új, tiszta, gyermeki hittel indulni az országépítő munkának. Ó, bár megtanulná ezt a tiszta hitet és krisztusi szeretetet az egész magyarság s véle együtt az egész ország, s benne minden nemzetiség, minden ember. Úgy, ahogyan Reményik Sándor, a Végvári-versek legendás költője is megtanulta. Ő élete végén eljutott az igaz Békéhez, a lélek nagy megbékéléséhez, a Csendhez. [298]
Robbanhat ezer bomba: kárba ment,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
Ez már az evangéliumi megbékélés volt Reményik Sándor verseiben. S ahogy mi itt álltunk Reményik Sándor sírjánál, egyszerre tisztán éreztem, milyen hőfokú a lelki rokonság közte és a Délvidék nagy irodalmi halottja, Szenteleky Kornél között. Szenteleky is költő volt, költő és irodalomszervező, s verseiben, novelláiban ő is ugyanazt a krisztusi szeretetet hirdette meg, mint amit Reményik Sándor. Reményik az idegeit áldozta fel egy országot szétdarabolt s egy újabb világkataklizmára készülő korszak gyűlöletet lehelő világában, Szenteleky az egészségét dobta oda, hogy a délvidéki magyar irodalomnak alapot teremtsen, de ő is ugyanazokkal a rémekkel, a Gyűlölet és Gonoszság rémeivel harcolt. S mennyire igazak Reményik Sándor sorai, amelyeket „Petrovics ítél” című versében a névelemzés és „tájtisztaság” divatos elméleteinek hirdetőihez intézett:
Hát jól van, jól van, ezt is elviseljük.
Mert falra hányt borsó ez is.
Áltudósok kezén játék-kavics.
Fent, a legfőbb Semmítőszékben
Ül minden bíróság fölött
Ama más néven ismert Petrovics.
Mi legfőbb bíránk minden faji perben:
A vér: a semmi. A Lélek: a Minden.
Kél sírdomb. Egyik a Telecskai-dombok alján, másik itt, a házsongárdi temetőben. Egyiket a déli nap veri, szikkasztja, a másik fölött erdélyi lombsátor zúg, muzsikál, ha a szél lefut a Gyalui-havasokról. Az egyik csak magányos, bús, árva bácskai akác a gazdagon termő földek, hajlongó búzatenger s bizony, sokszor makacs és kemény ugar fölött, a másik egy erdőség sudár, magas tölgye. De messze benn, ahol már csak a lélek lakozik, mélységesen rokonok, nagyon is egyek. Ezt mondotta nékem akkor a házsongárdi temető, és azt is mondotta, hogy nekünk, délvidékieknek kétszeresen kell őriznünk magányos, elhagyott sírjainkat, s megteremteni a magunk bácskai Házsongárdját.

[Kép 02]

Amely ugyan talán sehol sincsen, de mégis – akár a költő lelke – mindenütt ott van, ahol ennek a tájnak szülöttei és szerelmesei szülőföldjüket a lelkükben magukkal viszik. [299]