Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Draskóczy Ede: Hoztuk a zászlót…

A Délvidék irodalmi vezére és költője személy szerint már nincsen velünk. Lelkét és testét elégették a lázak. Kihamvadt. Mégis úgy beszélünk róla, mint aki közöttünk van. Még mindig költőnk, és mindig zászlónk. És még mindig növekszik. Összes munkáinak első kiadásában még csak most ismerjük meg költői művét, még csak most világosodhatik meg előttünk, hogy miért lehetett Bácskában éppen ő a vezérünk. Még csak most jelennek meg művei, hogy egyben, egészben és egyszerre láthassuk alkotását, amit a kortárs csak részleteiben, töredékeiben és néha csak morzsáiban látott.
Bácska költőjéről és a délvidéki irodalom fejéről nehéz szólani az irodalom és fejedelemség e klasszikus földjén.
A bőségben, a kiteljesedésben, az élet dús ömlésében, a pompában alig-alig lehet megérteni.
Mégis elhozzuk ide őt, az egyszerű, fehér gyolcsból való jelképünket a villogó selymek új zászlói és a régi brokátok súlyos lobogói közé.
Nehéz arra válaszolni, miért oly egyszerű nálunk még a jelkép is.
Bácskában, a magyarok ősi települési helyén nincs egyetlen műemlékünk sem. Mindent alföldi síksággá törölt róla az idő.
Bácskában talán még egy ősi rom sincs, ami előtt kalapunkat áhítatosan megemelhetnénk, és temetőlátogató meghatottságunkban megtisztulhatnánk. Még [294] az a szomorú bizonyságunk sincs meg, hogy itt valaha volt valami.
Bácskában nincs egy ember, aki – ha kézen fogná őseit – a századok mélységének dobogását érezhetné. A történelem leseperte a foglaló ősök maradékát erről a remekül terített, dús asztalról. Telepített népek lakják, és vékony rétegű hagyományaik csak a barázda imádatára serkentik.
Bácska jámbor jobbágya volt a magyarnak. Termelt és fogyasztott, aratott és emésztett. Nem volt más gondja, mint hogy telik-e elég mérővel az acélos búza. Egyszerre volt Kánaán és fájó sivatag.
Ezenfelül még elkerítették egy idegen közösségbe, megcsonkolták, ereit elkötötték, idegeit keresztülvágták, és odahajították, mint egy koncot, a sivár testi létnek.
Bácskában néha olyan magasra nő a kukorica, hogy egy lovas ember elvész benne. Hogyan lehetne ebben a rengetegben egy rőfnyi fehér gyolcsot meglobogtatni, vele jeleket adni, és hívőket toborozni.
Szenteleky Kornél mégis felemelte ezt a gyolcsot, és zászló lett belőle.
Pedig mennyi ólmos súly húzta lefelé a mozduló kezet!
Szenteleky, a magyar vezér szláv vértől volt terhes, mint a költő-üstökös, akit a szlávok itt még ma is Petrovics Sándornak mondanak.
Szentelekynek itt, a Bácskában nyugatisága is eredendő terhe volt, akárcsak a szabadkai Kosztolányi Dezsőnek. Magyarságában gyökerezett, de lombjait Európa szelei zúgatták.
Olthatatlan szomjúsággal a fényt és Nyugatot áhítozta, mint a költőfejedelem, Ady Endre. De a tornyosuló határok napszomjas lelkét mindig csak árnyékban hagyták.
És kitörő vágyai mellett is maradt a falunak szenvedő láncosa, az utált sárnak rabja, a gyűlölt pornak csendes türelmese, mint a tizennyolcadik század vidéki költőnemzedéke.
Árnyékkapitány volt vezérré indulásában, mint az erdélyi Reményik Sándor.
Szörnyen és vigasztalanul egyedül volt, mint Madách Imre.
Érzékeny volt, és mérhetetlenül szenvedett, mint Juhász Gyula.
Testét a láz gyötörte, s mint annyi magyar költőnek, a morbus hungaricus volt a végzete.
Költő volt, és orvos. Egyszerre látta az élet és a halál útjait.
És ennyi végzetes súly mellett mégis zászlónak emelte föl a gyolcsot, a bácskai durva szőttest, egy ív fehér papirost, egy verset, egy gondolatot, egy eszmét, szándékainak minden tisztaságát: a lelkét. Kitűzte magát termekre és söntésekre, baráti otthonokra és füstös kávéházakra, kérészéletű újságcikkekre és igényes folyóiratokra, kitűzte magát tervezgetésekre és zajos gyűlésekre, és lengett magamagának sorvasztó éjszakákon keresztül a sokféle láz öldöklő forróságában.
Bácskában nem lehetett hagyományokról felröppennie. Nem volt itt mire rádobbantani, hogy felszárnyalhasson a szédítően édes lendület lebbenésébe.
Az árva és hagyománytalan bácskai síkságon a feltörő magyar ösztön volt. Az első mozdulat a semmiben. A szorongó és félelmes sötétségben az első sikoly.
Gyötrött testében szelíd lélek lakott, de szelídségében is meg nem félemlíthető erő. Halk volt, de zaj soha el nem nyomta. Szótalan, de szavak zúduló áradatával soha félre nem taszítható. Csendes, de küldetéses hitében téveszthetetlen és makacs erejű. Érezte, hogy életének, kiszabott ideje alatt meg kell járnia a bácskai síkság egyetlen magaslatát: a Kálváriát.
Falusi orvos volt, s mégis egy egész nemzetnek mozduló életösztöne a legnagyobb sötétség idejében. És közben a lelke menthetetlenül elégett.
Így vált verssé, írássá, vitává, irattá, újsággá, folyóirattá, tanítássá, amitől legjobban idegenkedett: szabad beszéddé, s amit annyira szeretett: levéllé. [295]
Így maradt itt közöttünk összes műveiben, kiadott levelezésében és a Kalangya irodalmi folyóiratban, amely ma is őrzi alapítójának nevét.
Soha hordóra nem állott, életében soha egy szónoklatot el nem mondott, soha a tömeggel dolga nem volt, mégis ő a bácskai magyar szellem megszervezésének vezére.
A különös magyar észjárás szerint a szervezésnek a veszély az ideje. Az egyéniségükben szenvedélyesen önkormányzó, külön portájukat féltékenyen őrző magyarok csak a veszélyben tudnak büszke sokféleségükből eggyé ötvöződni. Ezekben a nehéz időkben a veszélyt nem kellett bizonyítani, mindenki a torkán érezhette a fojtogató kezét. A magyar észjárás szerint a veszély tudata: a legjobb szervező. Ez a tudat akkor mindenkiben élt az összeolvadás keserves föltételeként. A magyarok várták a fehér szőttest, hogy zászlójuknak vallhassák.
A magyar logika szerint, ha a magam szándékainak a másik magyart meg akarom szervezni, akkor csak a jó szó hiányzik. A jó szó és a szavak közül is elsősorban az ige. Az ige, amely mondatainkat is lendíti, történeteinket pergeti, történelmünket görgeti. Az ige, amely a szellemet világra szüli, és életünket bátran zuhogtatja. „Csak a jó szó hiányzik” – mondjuk, mikor kérnek tőlünk valamit. S ez a jó szó és ez az ige volt a veszély idején Szenteleky Kornél, és mi megadtuk neki a legtöbbet, amit az individualista magyar megadhat. Az összeálló egységet, az első szervezetet. Nem nyugati mintára történt ez a szervezkedés, hanem az ősi magyar vendéglátás íratlan törvényeinek uralma alatt, ahol mindenki egyforma és egyenlő marad, akár felolvadó vendégszeretetében lelkének legjobbik részét ajánlja fel, akár látogató kedvében örömmel fogadja a legjobbat, amit a magyar személyiség portáján kaphat: a befogadást és az örökké nyitott kaput.
A veszélyben összeálló és a jó szónak magyarsága végre a szellemet látta vendégül kitárulkozott portáján.
És a szelíd szervező a vendég figyelmével hordozta ajándékba emberségének sokszínű csokrát, lelkének mézédes szellemmel telt kelyhét, és kedves volt a magyarok előtt.
De Szenteleky mégis halálában a legnagyobb szervező. A halál ölelésében ébredt igazán életre. Testetlen létével fogott össze bennünket többé fel nem bonthatóan testvérekké meg nem másíthatóan végleges szervezetben: a láthatatlan Szenteleky társaságban, amihez nem kellett alapszabály, nem kellett hatósági jóváhagyás, mert a magasságokban és a lélekben élt, mint ő maga.
A bácskai vezér kihamvadt, de már láthatóan él és áll a szervezet: a Szenteleky Irodalmi Társaság súlyosan díszes ornátusban a szellem vendéglátóinak, a jó szó embereinek és a veszély igaz magyarjainak.
Bácska rónáiról, a Tisza partjáról elhoztuk kis, fehér zászlónkat Erdély tetőire, a villogó új selymek lobogói és a régi brokátok súlyos zászlói közé. És úgy érezzük, hogy a kicsiny, fehér zászló megéled, meglebben és meglobog a szellem ismerős légjáratában, a díszes testvérzászlók között.