Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Dudás Kálmán: Erdélyi útijegyzetek

(Kolozsvári vázlatok)

A szobor előtt
Ledönthető volt. És mégsem volt hozzá
elég hóhér bátorsága, hogy porrá
tegye: ekképp vértezte látszatát –
az önámítás vagy a gyávaság?
Átírta kénye: lett Mátyásból Corvin,
s a hatalom ott húzta meg magát,
hol a Szellem roppant szárnya vág,
mely győzedelmes múló, hitvány holmin.

A házsongárdi temetőben
Hol jogainkat sugárzó kövek,
láthatatlan lángok és öreg
betűkön bagoly, meg kopjafák őrzik:
az idegen hogy merészelt ez őrsig?

Reményik sírjánál
Hogy lobbanással bezárul a kör,
a lélek mécsedénye zúzva roggyan,
a házsongárdi mély magányba dől:
alig maréknyi porladás a porban.
S a fény magában vándorol tovább.
Ha kell, öles láng lobogássá gyullad –
Erő, kövesd a hit gyúlt oszlopát,
hasábja fénybe vonja zord utunkat.

A farkas utcában
Jöhet vihar, téphet bennünket átok!
Setét szelét száz szörny fújhatja ránk!
s ha romba dönt is, kövek, hűbben álltok:
helyeteken lobog, lobog a Láng.

Csatangoló
Itt porló óriások szelleme
egy új ezredév jogáért vitáz.
Ezt leheli itt minden porszeme
kőnek, időnek: figyeld, krónikás!
E kövek közt s az ősi rög alatt
suhogva élnek a Múlt árnyai:
utolsó útján e dombnak haladt
a nagy-nagy mostoha, Apáczai.
Mátyás bölcsőjét ringatja a vár,
Báthory Zsigmond szemléli amott
(már nem vigasztalja, csak a halál)
a frissen ácsolt, fehér vérpadot.
Hadak zúdulnak török gyászra, ni!
lován az élen vágtat Bocskay.
Itt Bem apó s Petőfi zászlai,
ott könyvekkel járt ifjú Bolyai.
Itt Heltai s bús Wesselényi járt,
ott Bethlen Gábor, a fejedelem,
dohogni hallom zord Gyulai Pált,
amott Mikót, itt Jósikát lelem.
E házban, itt Reményik énekelt,
míg fönt románul ballagott a hold,
s hol testvérként ülsz, déli társ, e helyt,
asztalodnál Dsida Jenő dalolt.
Itt mindenütt a Szellem van jelen,
és minden kő egy lánggal egybenőtt.
A húsz év zsarnok nyomát keresem:
mit is tehetett ily tanúk előtt?

Az „ellenzék”-nél
A vendégek szíves látóikkal
aranynedűvel mulatják az éjt,
cseng a pohár, csapkod, zeng a víg dal.
… Egy poétára halott árny alél,
és benyit oda, hol asztala állt:
hátha –
s bűbájos ködfényben Kuncz Aladárt
látta.

A „termés” íróira
Két kor mezsgyéjén álló őrtűz-lelkek,
szép szó helyett erős ének kell, s bátor –
Kik üzenete hangjára füleltek:
az újra legyetek hű rezonátor! [293]

Búcsú
Még megölelem még egyszer a tornyot,
még megsimítom a sok kopjafát,
aztán dadogva néma búcsút mondok,
míg keszkenőm egy sóhaj fogja át.

Kalotaszeg
A székelyek s a tiszai magyar
között a híd e maroknyi tatár,
Kós Károly népe, szép Kalotaszeg.
Az Istent kérem, szárnyát áldja meg:
ragyogjon és erősödjön hamar!
mert lábait már nyalja a halál.

Várad
Párizs magyar húga. Farsangja vulkán
szélin volt! Egy beteg kor rossz szívét
hallgatták itt lázas forgásban, furcsán,
s a holnap dalát zengték Adyék
Hamut hozott a holnap, s összeomlást,
s tespedésből rázó tragédiát?
Ó, mi lakja még mélyen e föld gyomrát,
süket fülünkig mily hang rémlik át?

Alföldi alkonyat
Az Alföld csendje pejszín fennsíkokra
az ősi vággyal visszarévedett.
Az alkonyat, mint óriási kotla,
veres gőzt pipál vad álma felett.

Ajánlás
Te tanítottál Erdély dallamára,
e dallamot azóta zümmögöm.
Legyen e pár megtalált hangja hála:
fogadd, mint sóhajt hazai rögön.