Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Reök Andor: Testvéri ölelés helyett

Úgy ültünk fel a könnyű tavaszi délután messzi útra készülődő vonatra, hátunk mögött hagyva a már kalászosodó bácskai vetéseket, mint akik régen esedékes rokonlátogatóba megyünk.
Harmadik éve, hogy annyi drága gyermekétől megfosztott édesanyánk, Magyarország Erdély visszatérése után minket is magához emelt, s mégis csak most van alkalmunk Erdély patinás múltú fővárosában, kincses Kolozsvárott összeölelkeznünk.
Azzal az Erdéllyel fogunk kezet, amely valamennyi elszakított területeink között gondolkodásban és lélekben, hitben és bizakodásban mindig a legközelebb állott hozzánk.
Ha határ húzódott is közöttünk, nem homályosította el látásunk, és nem befolyásolta ítéletünk, mert a lélek és a gondolat nem ismer választóvonalat.
Bácska magyarsága és írói némileg tanítómesterüknek tekintik az erdélyieket, a ma is ritka képességeket sugárzó erdélyi szellemiséget és az erdélyi gondolatot.
A mi vidékünknek nincsen külön történelmi arculata és olyan gazdag szellemi múltja, mint Erdélynek.
Szegényen és magunkra maradottan hasadtunk le 1918-ban a magyar élet szétvert családfájáról, s vékony életgyökereink talajában magunknak kellett munkával, ellenállással, összefogással pótolni a tradíció nélküliséget.
Erdélynek könnyebb volt a sorsa még a trianoni szörnyű pörölycsapások alatt is.
Múltja, hite, lakosságának létszáma imponáló erőt képviselt nemcsak a hatalmon lévők felé, de a letört magyar nemzetszilánkokkal szemben is.
A friss, éltető levegő áramlását éreztük mindig a csöndes, bácskai tájon, amikor az erdélyi szellemiség futárai és összekötő tisztjei: az erdélyi írók könyvei és versei eljutottak hozzánk, hogy tanítsanak és figyelmeztessenek.
Megéreztük ezekből a mindig üde és friss írásokból a biztos ítéletű, kiegyensúlyozott emberi lélek megnyilvánulásait, amelyek az élet nemes kohójában egybeolvasztották a népes erdélyi magyarságot.
Reményik Sándor vagy Áprily Lajos lelket ébresztő, megrázó erejű versei a fennmaradás és a meg nem alkuvás parancsszavát oltották belénk, és ízelítőt adtak abból a mérhetetlen kincsből, amit az erdélyiek erdélyi szellemnek is szeretnek nevezni.
Nyirő, Tamási, Kós, Bánffy, Kemény, Molter – aki egy kissé a miénk is, ha másért nem, akkor a születés jogán, amely sokra kötelez – és mások írásain keresztül pedig feltárult lelki szemeink előtt Erdélyország színes és hamisítatlan képe, népének csillogó derűje, bizakodó hite, nyugodt és megdönthetetlen magyarsága, amely a szellem roppant erejével állott szembe az erőszaknak és a durvaságnak.
A pompás, fehér borítású erdélyi könyvek nem egyszerű szobadíszként foglalták el helyüket ezer és ezer példányban a bácskai magyar családok otthonaiban, mert jelenlétük sok mindenre kötelezte tulajdonosait.
Ha elfáradtunk, reménytelennek, s néha kilátástalannak láttuk a harcot, be[291]lepillantottunk ezekbe a perzselő írásokba, amelyek egészséges magyar szellemet, dacos magyar akaratot leheltek.
Elgondolkodtunk Reményik verseinek mélységei felett, s mosolyogva kacagtunk Tamási és Nyirő székely góbéinak agyafúrtságain.
Úgy tekintettünk fel minden erdélyi hangra, mint az égi jelre, amely beárnyékolt napjainkban megmutatta a hátralevő út ködbe vesző részét.
S ha ma itt vagyunk, és felmutatjuk töretlen hitünket, szerény értékeinket, úgy érezzük, ezért sokban a tanítómesternek, Erdélynek jár hála és elismerés. Soha nem felejthetjük el, hogy a diktatúra nyomasztó esztendeiben, amikor elnémultak folyóirataink, az Erdélyi Helikon vette pártfogásba elárvult íróinkat, s helyet adott írásaiknak.
S a Helikonnak köszönhettük, hogy kiadta Szenteleky Isola Bella című, finom leheletű, lírai írását, amely egy vergődő lélek fájdalmas megnyilatkozása.
Nem kelhettünk versenyre Erdéllyel, ha nékünk is volt kikkel dicsekedni.
Kosztolányi Dezső, Szenteleky Kornél, a mi Kazinczynk az élen járnak, s a legdélibb peremvidék különös lelkét adják, bár már rég nincsenek közöttünk.
De a többiekre, a kisebbségi küzdelmeink névtelen hőseire is önérzetesen hivatkozhatunk.
Az irodalmat, a szellemi életet szinte a semmiből kellett megteremteni.
A toll egyszerű napszámosai a mi sajátos viszonyaink között a magyar küzdelmek apostolai voltak, s szét kellett forgácsolniuk idejüket, tehetségüket, hogy mindenre jusson erejükből.
Mindegyik valósággal oroszlánként harcolt, és kopott, őrlődött az egyenlőtlen viaskodásban.
Kiküzdött tisztelettel és elismeréssel hoztuk ide néhányukat, hogy Bácska és Erdély rokon lelke szemtől szembe állhasson egymással.
Hallani fogják költőinket, elbeszélőinket, szellemi életünk dicséretes szorgalmú élharcosait, akiknek éber, figyelő szeme, meleg szíve és sugárzó, magyar lelke kibányászta a zsíros bácskai föld nehezen mozduló emberének minden problémáját.
Megcsillan ezekben a lelki forróságot lehelő írásokban a sokrétű Bácska szikrázó homokja, áldott, fekete földje, csöndes tanyavilága, népének kitartó szorgalma és munkaszeretete.
Úgy élnek itt egymás mellett magyarok, németek, szerbek, mint végzetes történelmi viharok elsodort törzsei, s egymás felé hajolva tisztelik a jó szót, s élik a maguk teremtette világát.
A délvidéki magyar költök és újságírók dicséretére válik, hogy mélyen átérezték peremvidéki küldetésüket, s munkálkodásukban mindig az összetartó és együttműködést biztosító lehetőségeket keresték a maró gyűlölködés és áldatlan erőpusztítás helyett, amely annyi népnek lett sírásója.
Erdély írói, Délvidék írói istenadta tehetségük birtokában minden áldozatok és kockázatok vállalására hivatásuk és elhivatottságuk tudatában teljesítették és fogják teljesíteni kötelességüket.
Erdélyország és Délvidék hálás magyarsága íróinkkal együtt elmondhatjuk a költő szavait:
„Az én viharom a Te viharod,
Az én koronám a Te koronád,
Hol a fejsze, mely belőlem kivág?!” [292]