Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Hódsághy Béla: Kolozsvár

Az arcod is csak alig láttam:
Pár házad, ódon templomod.
Eget ostromló gótikádban
A múltadból egypár nyomot,
Ahogy itt hagyta makulátlan
Szépségben őket a konok
Idő, mely míg utcáid jártam árván,
Elém állt olykor: nemes, régi márvány
A köveid közt idegen, hiába
Vallattalak: titkod titok maradt.
Szó, mely befelé zeng csak, önmagába,
Bár hangos tőle minden pillanat.
A Szamosból felzúg az örök mába,
S a házsongárdi öreg fák alatt
A nevek mondják, ahogy kőbe vésve,
halkan biztatnak halk emlékezésre.
S így is van rendjén. Kincses, drága rejtély,
A Duna mellől visszanéz ma rád
A költő, kit a szívedre öleltél.
Míg eldalolta neked bánatát.
Mely itt felhőzik, hol a nap, ha felkél,
Mezők aranyló távolába lát.
S talány a mélye, ha vérzik, ha hallgat:
Nem érti bár, de mondogatja ajkad. [290]