Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Öreg tanya, öreg nyárfás…
Nyárfalomb közt szélkiáltás,
szélkiáltás, híradó nesz:
vagy halál volt, vagy halál lesz
ezen a kietlen portán.
Olyan csend van, szinte orkán,
ahogy itt a csend kiáltoz.

A vén tanyán se ki, se be
nem jár lélek; ördög űzte
a ház népét vízbe, tűzbe?
Szél rikolt be udvarába,
s udvarából senki lába
nem vezet ki a tanyából:
nincs csapás közel, se távol. [668]

Eke-bántatlan a kertje,
izmos bürök mélyre verte
földbe le a gyökereit.
Öblös gaz az eső levit
gyűjti a kánikulára,
s szorongatja hónaljába
görcsösem a hűvös nedűt.

Árva kert a rom tanyához
hozzáillik, összepároz,
mint moha a redves kővel
s bánatfűz a temetővel.
…Mert igazi temető ez:
tört üvegen pókháló rezg;
eresz alján csüng a fészek,

s tűzhelydúló, sötét vészek
füstje még a szemöldökfán.
Tört edény a kihűlt padkán
meleg-tejes szürcsölések
emlékeiről lekésett.
Az elhagyott szoba falán,
mint a fehérre vált halál,

úgy didereg Szent Pál képe,
akit a ház hites népe
itt hagyott a sietségben.
A búbos kemence rég nem
ontott meleget magából,
s roskadozó agyaglábon
múlt, havas telekbe réved.

Nyár van… Mégis csupa tél ez,
a zord romlás, mely tűvé tesz
minden sarkot és szegletet:
vajon a ház mit rejteget
foglyaként a pusztulásnak?
Dől a kémény, falak vásnak,
s tántorog a nyári hőben