Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. július 15) 7. szám

Kemény János: Köszöntő

A Délvidék Kazinczyjára emlékezem e pillanatban, aki Ószivácnak, a kis bácskai falunak nevét örökre beírta a legújabb magyar irodalom történetébe. Szenteleky Kornélra emlékezem, a költőre, prózaíróra, irodalomszervezőre, akinek hite lehetetlennek látszó tervet valósított meg: olyan földön teremtett sajátos színű és hangú írói közösséget, amely földön annak természete és körülményei szerint hiányzottak az irodalmi hagyományok. A Délvidék már a múltban is nagyszerű írókat adott a magyarságnak. Innen származtak Herczeg Ferenc, Kosztolányi Dezső, és innen Molter Károly… de csak származtak, hogy a két előbbi az egyetemes magyar irodalomba, az utóbbi pedig a magyar irodalom egyik sajátos változatába, az erdélyibe nőhessen bele. A Délvidéknek nem voltak irodalmi hagyományai, s hogy így is, mégis megszülethetett a Délvidék legújabb kori magyar irodalma az idegen megszállás idején, ez a tény valóban a csodával határos. Nem is magyarázható mással, mint a magyar szellem teremtő erejébe vetett hitnek olyan csodálatos kivirágzásával, mint amilyen Szenteleky Kornélban élt… Ebben a hitben valóban testvére volt Erdély nagy irodalmi vezérének, Kuncz Aladárnak.
Szenteleky Kornélt megfosztotta a sors attól, hogy beteljesülhessen egyik legfőbb vágya, az ugyanis, hogy aktív részt vehessen annak idején az erdélyi írók tanácskozásain. Pedig nagyon vártuk, és tudom, hogy mennyi szeretettel és lelkesedéssel készült ide, közibénk, és tudom, milyen végtelen bizakodással írta, hogy milyen nagy dolgokat, mekkora nekilendüléseket vár ettől a találkozástól. De a jó szándék és az igaz lelkesedés megtört az akkori idők nehéz külső körülményein. Most mégis, amikor visszagondolok a múltra, most, ahogyan titeket, délvidéki írók, itt látlak, e kincses város Diákházának dobogóján, megerősödik bennem még jobban az a meggyőződés, hogy ez a találkozás, amely testben nem történt meg annak idején, mégis lélekben már akkor megvalósult, és élő valósággá lett. És amikor ezt mondom, nemcsak arra gondolok, hogy az erdélyi irodalomnak egyik kiválóságát, Molter Károlyt a Délvidék adta, és nemcsak arra gondolok, hogy Szenteleky Kornélnak egyik legszebb művét éppen az együttműködés szimbólumaként az Erdélyi Írók Közösségének kiadóvállalata adta volt ki, hanem gondolok elsősorban azokra a belső rokon vonásokra, amelyek úgy az erdélyi, mint a délvidéki magyar irodalom szervezésében, mint szellemi törekvéseiben megnyilvánultak. Kuncz Aladár szellemét érzem átragyogni Szenteleky Kornél életművén, és érzem az erdélyi irodalom arcán azokat a fényeket, amelyek Szenteleky Kornél művéből sugároztak át mihozzánk. A szándék és a szellem emelkedettségének közösségében érzem megvalósultnak azt a találkozást, amelyről annyit álmodozott két magyar író lélek, Szenteleky Kornél és Kuncz Aladár.
Most, hogy Isten segedelmével elérhettük azt, hogy szabad erdélyi földön köszönthetjük felszabadult délvidéki írótestvéreinket, illőnek tartom, hogy né[289]hány szóban összefoglaljuk azokat az alapelveket, amelyek a két nagy irodalomszervezőnek, Kuncz Aladárnak és Szenteleky Kornélnak lehetővé tették azt, hogy messzire tekintő terveiket megvalósítsák, s valóban élő és ható írói közösségeket teremthessenek éppen olyan időkben, amikor minden külső körülmény csak nehezíteni, akadályozni, megzavarni igyekezett mindent, ami valóban magyar alkotómunkának ígérkezett.
A látható magyar haza köré meg kell építeni a láthatatlan magyar szellemhazát, mely mindig és minden időben magába foglal minden olyan magyar embert, aki magyarul gondolkozik, magyarként él, magyarként hisz, és magyar anyanyelvén fejezi ki gondolatait, akármelyik elhagyott részén él a világnak. Ezt a célt szolgálta az elszakított magyarság szellemi kincseinek feltárására törekvő minden szándék, ezt a célt szolgálta az elszakított részek közötti szellemi kapcsolatok állandó keresése, és ezt a célt szolgálta a szabad magyar földön dolgozó magyar szellemi emberekkel való állandó kapcsolatok kiépítése. Ennek a célnak érdekében igényeltük a magas színvonalú irodalmi kritikát, az írott magyar beszéd tisztaságának szigorú védelmét és a tiszta szándékú írói erőfeszítések tiszteletét.
Ez a szellemi hagyomány, amit Kuncz Aladár és Szenteleky Kornél hagytak reánk. Illő, hogy amikor szabad magyar földön szorítunk kezet délvidéki írótestvéreinkkel, felelevenítsük azokat a szellemi hagyományokat, amelyek nektek is, nekünk is éltetőink voltak, s amelyeket immár továbbpalántálva a szabad magyar életben, szolgálatába akarunk állítani sok megpróbáltatást átvészelt s egy jobb, igazabb magyar jövendő felé törhetetlenül haladó hazánknak s az egyetemes magyarságnak. Ebben a szellemben köszöntlek titeket, délvidéki írótestvéreink! Isten hozott!