Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Kázmér Ernő: C. F. Ramuz: Üldözött vad

(Regény. Révai kiadás, Budapest, 1940.)
Néhány hónappal ezelőtt olvastuk Jean Giono „Chant du Mond”-jának magyar fordítását. Most a francia regionális irodalom másik halhatatlanának, a svájci-francia Charles Ferdinánd Ramuznak „Jean Luc persecuté”-ja, ez a legalább [426] két évtizeddel ezelőtt írott „hegyi történet” jelent meg magyarul. Figyelemreméltó, hogy mint Giono, úgy Ramuz sem született paraszti környezetben. Egyik sem a népből kinőtt író. Míg Gionoban határozott és mélyen költői erezetű irodalmiság van, azzal a csapongó, szinte páni lírizmussal, ami már már látomásos természeti képekbe forrósodik, addig Ramuznak, a miniatűr nagyváros, a francia szellem kivételes központja Lausanne szülöttjének, hosszú évekig Párizs remetéjének alkotásában nincsen semmi irodalmiasság. Első olvasmányai a francia naturalisták, az oroszok. Innen van, hogy a programszerű naturalizmus közelségébe került, anélkül azonban, hogy annak veszélyes következményei művei mélyéig érhettek volna. Lelkileg soha sem hasonult a városhoz. A város kérdései, a város átérzései soha sem hatottak a lelkére. Tizenkét esztendeig tartó párizsi tartózkodása arra volt csak jó, hogy Párizs ősi nagy leckéjét, az önismereten és a saját lelkiségéhez való rendíthetetlen hűségen alapozza meg íróiságát, amely az élettel és a természettel küzdők lelki konfliktusaiból sugárzik. Már első regénye, az „Aline” sem más, mint egy szegény falusi leány szerelme és csalódása. És soroljuk e fel a többit? A „La Guérison des maladies”-t, a nagyon csúnya falusi leánynak szentté üdvözülését, a nyers, lármás mindennapi paraszti körmenetből misztériummá virágzó életét, vagy akár a „La Grande Peur dans la Montagne” szerető szíveinek végzetes pusztulását. Fel a magasba, a félelmetes hegyóriások és a gleccserek közzé, fel oda, ahol a természet lenyűgöző erőitől le fojtott falvakban még nyoma van a nyers életnek, az ősiségnek és a Bibliának, oda menekül Ramuz akkor is, amidőn Párizs háztetői felett elnézve, Valais vad hegyvidékét vagy a Rhone völgyét idézi.
A „Jean-Luc Persécuté”, a Valais hegyvidékének egy kis falucskájában játszódik le. A történet egyszerű. A természet erőivel küzdő fiatal földművest, Jean-Lucot, felesége a városból hazatérő leánykori udvarlójával megcsalja. Egyszer megbocsát neki, de amikor másodszor is tetten éri, elkergeti, de a fiacskáját magánál tartja. Mindenét elprédálva, heteken át ül a kocsmában, mindig ő fizet és a sűrű levegőben, növekedő zajban, italos jókedvben Nanchenak, a vargának, a falu gúnytárgyának barátjául szegődik. Az elhanyagolt kis Henri a tóba fúl. Ez a szomorú esemény a mámorba szédült Jean-Lucot az őrületbe kergeti, s amikor az asszony viszonyából született gyermekével a havasi levegő szénapajtájában pihen, rá gyújtja a pajtát. Üldözői elől a szakadékba ugrik.
Ennyi az egész regény. Így tömören elmondva, valóban nem tűnik fel másnak, mint valami verista módon felépített falusi regénynek vagy egy népdrámának, abból a fajtából, amilyeneket többek között Anzengruber vagy Tolsztoj is írtak, mintegy naturalisztikus mesterműül, a világvárosi érzékkomplexumoktól megcsömörlött esztétalelkek gyönyörködtetésére. De aki csak egy oldalt is elolvas Ramuz regényéből, az fájón érzi majd azt a népdalok bánatos melódiáit idéző szomorúságot és azt a végzetesen mély drámai erőt, amit nem lehet programba venni vagy valami mesterkélt rousseauizmusból népi, termé[427]szeti hangulattá erőszakolni. Lélekből jött ez a drámai regény, a magától értetődésnek, a természetességnek valóban a népdal lelkének azzal a tudatos törekvésével, ami Ramuzt a Francia-Svájc hegyi népével lélekben, érzésben összefűzi. Nem is lehetne másképpen ilyen megrázóan egyszerű, és mégis nagyszerű drámai történetet írni, a megjelenítő képzelődésnek azzal a képeivel, amit az enciános mezők, havasi törpe fenyők, villámsújtotta fekete törzsek, kopár sziklák és valahol a hegyhát mögött zuhanó vizek harsogó morajlásai láttatnak. Ebben a valóságban, ebben a valóban nagyszerű festék tájképeit idéző természeti helyzetben – a fordító bevezetőjében Cézannet emlegeti, én inkább Courbe-t látom: ornansi vásznait – a hatalmas sziklák alatti apró házakban jámbor emberkék élnek, a természetes egyszerűségnek azzal a nyugalmával, amiből csak a nagyon nagy és lélekig égő szenvedélyek tudják őket kiforgatni. Ilyen nagy, szinte shakespearei szenvedély a Jean-Luc csalódása, és ahogy ez a szerencsétlen ember napról napra, korcsmáról-korcsmára hurcolja perzselő fájdalmát, Ramuz művészete túl emelkedik a valóságon. Mesét, álmot, emlékezést forraszt össze, valami újszerű és mégis ősi, felejthetetlenül nagyszerű egésszé.
A regényt és a hozzá adott, lélegzetet elállítóan fájdalmasan szép novellát „A cirkusz”-t, Gyergyai Albert fordította magyarra s ő írta a bevezető tanulmányt is. Fordítása tökéletes, a tanulmánya pedig nemes szempontú, áhítatosan szép írás. Méltó Ramuz szelleméhez. [428]