Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Kázmér Ernő: Korcsmáros Nándor: Az én háborúm

(Regény. I./III. Dante-Kiadás, Budapest.)
Az író, aki az utóbbi évek budapesti színházainak meggyőző színpadi intencióval és sok megértésre talált jó tulajdonságaival, sűrűn és szívesen látott szerzője, elbeszélést vagy regényt már régen nem adott ki. Még emlékezünk az „A végtelen út”-ra, erre az őskorba áttett mondén regényre. Meglepően új megvilágítással és átfogó gondolatokkal ért ebben a könyvében azokig a lelki ösztönökig, amelyek az ősembertől a ma frakkba bujtatott emberéig tulajdonképpen semmit sem változtak. Jólesően gondolunk vissza „Az úr hintóján” című regényére is, amely a világháború utáni összeomlást követő gazdasági zűrzavarnak szélesen mondhatnám szervesen megmarkolt témájával, egy főúri család szomorú lekerülésének ábrázolásaival, a napról-napra romló pénz körüli alakok pontos rajzával, a háborúutáni magyar társadalmi regénynek egyik legkitűnőbbje.
Most ért el hozzánk legjobb műve „Az én háborúm.” Az író regénynek nevezi, nyilván azzal az eltökélt szándékkal, hogy ezzel a jelzéssel könyve számára több létjogot teremt az irodalomban. Lassan kiderül azonban, hogy a nagy mű nem regény. Korcsmáros Nándor tudatossága, stílusának és emlékeinek fölényes játéka, emberi indulatoktól fűtött, általános érdeklődésű publicisztikája leleplezi a fölényes, de sokszor önkínzó emlékírót. Mert ez a könyv vallomás! A há[425]borúval görcsösen, szinte kifeszített izmokkal szembenéző közkatona vallomása, amivel a körülötte zajló új élet, más környezet ópiumos kábulatában, állandóan résen áll s önvédelemből fakadó emberismeretével – a védekező vadban van ez a kifinomult érzék – próbálja kikerülni a háborút. De amint kórházról-kórházra szédülve, a vidéki kaszárnyákban lézengő otthon maradottakkal, a hadiszállítókkal, egy járványtábor szerelmet zsaroló férfitársadalmával megismerkedik, kigyúl benne a vágy; a harctérre menni, mellettük lenni és velük szenvedni, új Krisztusként. Egyszer, ha csak próbaképpen is. Kikötteti magát arra a kis kálváriára, ahol az őrségen elaludt kilenc baka már dagadó erekkel és kékülő halántékkal kínlódik. Elvezet bennünket a frontmögötti rutén falvak ablaknélküli odúiba, és pontosan közli velünk, hogy a lövészárkok nehézkes, lomhajárású, pipáikat ünnepélyesen szívogató öreg népfelkelők hogyan beszélnek otthonmaradt asszonyaikról. Rávilágít az ezer dinárokban „kéz kezet mos” elve alapján kialakult kölcsönös védelmi rendszerre, a liszt, zsír, vaj, tojás, cukor beszerzésére átalakult otthoni társadalomra és a kavargó pesti utcákra. Beül a körvitatkozó spartakisták közzé is, akik úti kávéházak márványasztalainál, míg milliónyian künnt véreznek, addig ők már az eljövő új közösséget hirdetik. Mindez azonban csak nyersanyag. Mögötte a háborúnak kiszolgáltatott, lelkét kifordító, tehetetlenül szenvedő ember beszél, aki, míg apró szerelmek gyötrelmes kéjébe menekül, végsőkig kutató új meg új izgalmakat váró intellektusában kitapintja a háborút, a háború társadalmának névtelen katonáitól fel a legfelsőbb Hadúrig, a megkapóan közvetlen, emberi királyig, akit könnyes szemmel látott. Különösen megható ez a pár mondat, amint a legemberibb dokumentumra, a királyi könnyre mutat. Úgy látja a királyi kihallgatást, mint egy végtelen jó, a tömeg szenvedéseit megérző fiatal emberrel való egyszerű beszélgetést.
Az író könyve sok helyen mélyre nyúl és mélyről szakadnak fel régmúlt emlékei, gondolattöredékei is, amelyek egyszerű, szinte elemi erejű mondataiban ma újra kigyulladó fényt kapnak, és az olvasót szíven találják. Ez az „én” formájú emberi közvetlenséggel megírt, sehol sem virtuózkodó „regény”, dokumentum! Egy önállóan gondolkodó, a háború lélektanának a harctérre és a mögöttes országrészekre kiható, minden jelenségét pontosan látó intellektus-közkatona mondja el benne élményeit, anélkül azonban, hogy pózolna, elmélkedne, hazafias vagy défaitista pátoszban tetszelegne. Ezért sem regény, nem is írás. Több annál. Vallomás!