Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Kázmér Ernő: Illyés Gyula: Lélek és kenyér

(„Nyugat”-kiadás, Budapest, 1940)
Illyés Gyulának megrendítően nagy könyve a „Puszták népe” után, az útra kelt falukutatóknak új feladat jutott: tárgyilagosan szembenézni a magyar valósággal. Ő semmit el nem hallgatva mutatott népe magatartására, az egész mai magyar társadalom dinamikájára és a falu millióival szembeni mérhetetlen bűnlajstromra. Az éledő magyar önvizsgálódás elé a szenvedésnek, a nyomornak eddig alig ismert nagy körképét döbbentette. [423] Utána már nem is volt emberfeletti munka, a társadalom-tudományos gondolkodás módszereiből és népi élményekből, a szépíró lírizmusával befuttatott kinyilatkoztatását mindannak adni, amit a társadalomtudomány fegyelmezettségétől messze elkanyarodók irodalmi formába próbáltak önteni. Így vált el a magyar falukutatás a tudományos társadalomrajztól, a doktrinális adatgyűjtés harcos megmutatásától s hogy hatásuk mégis megtudta mozgatni azt a megkövesedett lelkiismeretet, ami a faluszegényekkel szemben évszázadok óta megérthetetlenül és reménytelenül kísértett, annak nem kis része abban az irodalmi műötvözésben van, amely Illyés Gyula könyve után, legtöbbször önéletrajzban, meseanyagban, gondosan összehordott, de valami borongós, regényes nemzetpátosszal élménnyé illesztett vallatásban és leleplezésben csapódott le, Maga Illyés Gyula, soha sem kanyarodott erre az útra. A „Magyarok” csodálatosan mély és reménytelenül borúlátó lélekjegyzetei után, amelyek a magyar jellemképhez sokkal megrázóbb adatot és valóságképet adtak, mint minden idők ily műfajú magyar művei, az író most új könyvet írt.
A könyv címének szimbolikus ereje van. „Lélek és Kenyér.” A lélek útjain a kenyérhez… ez az egyetlen, helyes, megdönthetetlen módszer a népismereten és a parasztszemléleten át ahhoz az ésszerű társadalomvizsgálathoz érni, amelyet a paraszti világot szívesen regényesítő, fáradt és agyonkultúrált városi elme eddig a történeti társadalomismeret homályos forrásain közelített meg. Illyés Gyula, a zsellérivadék, elmegy újra a faluba, és részletesen kidolgozott saját kérdezési módszerén át a falu szívét szorongató kérdéseiig jut. Nem a nyomort kereste, hanem a munkaképességről és a munka gyümölcséről akart bizonyosságot kapni, a falu munkájának arról a lehetőségéről akart tudósítani, amelynek ellenértéke: a mindennapi kenyér. Kérdései megnyitották a lélek zsilipeit és a feleletekből feltartozhatatlanul áradt a végzetesség, a fájdalmas sötétlátásnak az a kedélyhullámzása, amelyben semmi remény a vigaszra, az elnéző magyarázatra. Három gyermekes családapák vallják, hogy tejet „esetleg havonkint egy litert” fogyasztanak, a keresetet pedig „nem lehet felszámítnyi, mert van hét, hogy egy fillér sincs.” Megdöbbentő az a felismerése, hogy a falu népe lusta. Tuskót ásni, istállót takarítani, fát vágni, senki sem akar. Valósággal könyörögni kell érte. Ez az a magatartás, amikor korgó gyomorral inkább hideg vackán hever, mintsem elővegye a kuckóban rozsdásodó baltát, és dologra kászálódjon. Valóban, mélyebb okokban, bizonyosan lelkiekben ágazódik el ez az érthetetlenül vészes munkakerülés, amellyel – Illyés Gyula okfejtéséhez – a forró nyarak hajnaltól napestig való robotja után, a falusi test a tél álmos ködébe csendesedik.
A falu gyermekeinek öntudatlan és ártatlan vallomásai, leíratott önéletrajzai, vágyálmai és a sok primitív rajz, amelyből szellemi képességükre és fejlettségükre akar mutatni, az az Illyés Gyula tudományos vizsgálódásában több a lélektani feladatnál, az értelmiségi ösztönnek annál a kutatásánál, amely Freud és Adler után tulajdonképpen [424] a mai gyermekvizsgálódás statisztikai és szemléltetően ábrázoló adatgyűjtése. Izgalmas és ismeretlen területre kalandoz el itt a költő, a gyermeki lélek furcsa útvesztőibe, a gyermeki agyra nehezedő benyomásoknak és kifejezéseknek addig a szétfejthetetlennek látszó ősanyagáig, amelyen át minden mai gyermek az emberiség gyermekkorának primitív hangját és érzését adja. Vannak rajzok, amelyek valóban a múlt hetekben elhunyt Paul Klee vékony vonalai alól kiszaladó élményeket idézik – a párizsi Dome kávéház márványasztalain eleget láthatta jó barátja Illyés Gyula – s ha az átélt, megfigyelt valóság irányába van is némi kapcsolatuk, sok bennük a képzeletnek, a jelképnek az a darabossága, ami minden valószínűség szerint a ceruza és a papírkezelés hiányos technikájával is kapcsolatban van.
Bizonyos, hogy a Kozmutza Flóra értelmiségi és ösztönvizsgálatainak gondos vizsgálódásaival kiegészített könyv nemcsak magyar, de világviszonylatban is páratlan mű. Egyedülálló. Charlotte Bühlernek az ifjúkor lelki életéről írott könyve tulajdonképpen a lelkiség elmélete és csak a városi gyermekek lelki képét vázolja fel. A bécsi Cizek tanárnak gyermekrajzokat összefogó albumai pedig inkább új művészetoktató módszerének bizonyítékai. Illyés Gyula műve világos és szabad, rendszeres és tiszta, mint annak a gyermeknek lelke, akit a szomorú magyar falu szorongatott élete elől a jobb, boldogabb jövőbe próbál átmenteni. A „Lélek és Kenyér” útján, a Szeretet felé!