Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Kázmér Ernő: Tompa László: Hol vagy ember?

Erdélyi Szépmives Céh.
A két erdélyi költő – szokásom ellenére – egyszerre látom, és verseikről egyszerre akarok itt egyet mást elmondani. Ennek egyszerű oka van. Mind a kettő európai költő, az európaiságnak legnemesebb indulataival, emberiségüknek azzal a ma reménytelen hangjával, amit hiába visszhangoz az egyik a brassói Cenk hegy tövében, a másik a zúgó fenyvesektől viharzó Hargita aljában. Lelkeket felszabadító, érzelmeket felverő hang aligha lesz belőlük. Fojtogató ez a hiábavaló líra, ez a mérhetetlen szenvedéssel küzdő vergődés, amint az értelem és az érzelem nemességével énekli Szemlér Ferenc:
„És egyre süllyedsz, mély homály
takar, érzéktelen
testednek már csak néha fáj
a pisla értelem,
mely, mint te fúlsz a ködbe: mély
testedben elmerül
s mindegy neki, mi várja, éj
vagy nap!… Ne nézz körül!”
és amint Tompa László szorongató magányában felsikolt:
„ Rémület környez, erőm sincs magamban
Vergődni tovább, kudarctól kudarcig –
Kiáltok: halló! Élet, fény! Hiába:
Nincs semmi válasz! Lámpám is kialszik.”
Szemlér Ferenc régi ismerősünk. Még emlékezünk az „Ember és táj” fanyar világszemléletű verseire, a „Skikirándulás” természetnek, lendületnek, féktelenségnek halálig érő gondolataira. Akkor úgy éreztem örömtelen költő. Ma sem tudnék róla mást, jellemzőbbet mondani, talán annyit tennék még hozzá, hogy amíg előző kötetében tüdejével, bőrével, minden eleven érzékével érezte a szenvedést és az élni akarásnak zajló, erjedő virtuozitásával kelt vele harcba, addig most, a „Búvópatak”-ban, örömtelensége bölcs beletörődésre és előkelő szegénységre fogja. Leegyszerűsödött. A babitsi lírán csiszolt, formatökéletes hangjának zeneisége elcsendesedett. Benső és tudatos tisztulás ez. A táji képnek és a lélekből felsíró panasznak klasszicizmusa, amit Erdély adhat, a népi romantikának és a kisebbségi életnek azzal a valóságával, amibe minden erdélyi költői tudat beleütközik. Ez a valóság a képalkotó képzeletnek darabos látomását, a versindulatnak egyrétűségét hozza, azt a sajátságos erdélyi ízt, ami elől nincs menekvés. Az erdélyi lelki alkatból következik Szemlér Ferenc puritánsága is, a versmögötti indulattal egyező abból a formából, ami a vigasztalanságban szépet lát és a nyomort lírával veszi körül: [422]
„S már egyre sajgóbb fájdalomtól
vonaglik meg a néma száj,
mint költőé, kinek titokban
s némán elhulló népe fáj.”
Tompa Lászlóval, az „Erdélyi Helikon”-ban ritkán megjelenő versein kívül, csak most találkozom. Nagyon elcsendesedett, nagyon kis város lehet Udvarhely. A költő egyre hevesebben dörömböl kriptatalain. India pálmaerdejét, az Akropolisz márványcsudáit, a Broadway zsivaját, Firenze virágait, Moszkva harangjait áhítozza, míg
„Két szemem tükrén, éjszaki fényben,
Megjelenik majd, s biztosan úszva, nő, nő,
Minden hajósnak ősi, legfőbb rettenete:
A jéghegy – – –.”
Sorsával, környezetével, az egyre szűkebb fojtogatóbb vidékiességgel hadakozik a költő, s íme, világrészeket átölelő képzelete, vágyálmai fölé, kis székely népe sorsa borul. Van egy nagy verse az „Este egy székely festőnél.” A magát megtalálás öntudata tör fel belőle, a lelki válságon átvergődött átjutott lélek tudata, amint látásának közvetlen erejével a fiatalokat idézi, akik majd felemelik a „százszor bukott, s kelt, társtalan egy – nép”-et. A vers kiinduló pontja a formára, színre, varázsra mutató, kis falvakat, hegyeket, völgyeket idéző képek. Amint a képeken át vihar gyúródik, csend mered, az átok alól világra kerülnek a titkok, a csüggedés is eloszlik. A vágyak, a nyugtalanságok, a hiábavalóságok után, a remény szólal meg Tompa László örök szorongatottságán át, és amint a versek zárt falait bontja, képeket képre halmoz, apró érzésekből verses, drámai eseményeket old ki, az emberi lélek legmélyebb válságain ér a nyugtalan éjszakában kivirágzott orgonabokorig.
Mindkét költő a legmélyebbre hatoló erdélyi diagnózist adja. Versképeik mögött Erdély történeti és lelki képe áll, abban a világos és töretlen fényben, ami hozzásegít a ma megértéséhez, a költők küzdelmének romantikus, szenvedélyes zenéje fájdalmasságának veleérzéséhez. Ezért énekelnek az őszről, az elmúlásról, a lázról. Szemlértől is, Tompától is idézhetnék itt még sok, sok versszakaszt, mint ennek a fájdalmasságnak sirámait. De miért? A kritikus sem tehet mást, mint az olvasó. Velük érez, és szívből kívánja, hogy egyszer véget érjen Erdély és a költők szenvedése is.