Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Herceg János: Tompa László: Hol vagy ember?

Versek, Erdélyi Szépmives Céh, 1940.
Míg Erdély prózája külön színt jelent a magyar irodalomban, addig regionalizmusa a lírában még ma sem talált kifejeződésre. Reményik izzó magyarsággal áthatott versei, Áprily formai tökélye éppoly kevéssé foglalják magukban a sajátos erdélyi szellemiséget, mint Tompa László költészete. Próza és líra, mintha megosztoztak volna a feladaton. Az előbbi táj- és lélekábrázolásával egy mesevilágot varázsolt elő vigasztalásul, az utóbbi a harcra vállalkozott. A kisebbségi öntudat képviselői Erdélyben a költők; az idősebbek közül elsősorban Reményik és Tompa, aki több év verstermését gyűjtötte most kötetbe.
A kisebbségi sors Reményiknél programba tudott forrni, szárnyalni és átforrósítani a testvér-szíveket, Tompát kegyetlenül fogva tartja. Ha közösségben is él, nagyon egyedül van mégis. Vízióiban sáros, ködös pusztaságon látja magát s a darvakat, amint eléje közelednek. Reményik ígér, öntudatosít, remél, Tompa csak a sebeket tépi fel. Úgy áll mindig halálra készen. S nekem mégis ez a társtalan, önmagát kínzó költő a rokonszenvesebb. A kisebbségi sors sötét drámáját mégis ő tudja hívebben megmutatni, nem azzal, hogy jobb jövőt lát, hanem azzal, hogy még sötétebb sorsra is elkészült.
Költészete a forma tekintetében nem egyöntetű. Úgy versmértékre, mint ritmusra, találunk nála egymástól merőben elütő darabokat. Nem ragaszkodik az egyéni formához, csak a lélek hűségére vigyáz. Az pedig egyformán nyilatkozik meg minden sorában. Olykor nyersen, bárdolatlanul tör fel belőle a fájdalom, szétvetve formát, könnyű rímeket, hogy belső lázában forrósodjék tökéletessé a vers.
A téli sétáról szóló verse Poe-Babits Hollójának hangulatában íródott, ugyanazzal a csendesen hömpölygő zenével, amelyet azonban nem a magányos lélek kényszerképzete, hanem a kisebbségi sors kínzó fájdalma hevít sötéten izzó borzalommá. Tompa Lászlónak aránylag nyugodt hangulatai is lidércnyomástól terhesek s szép képei ott is jelképek. Ilyen az Őszi hajtásban című verse is:
Az erdőaljban visszhangos csaholás zeng,
A sárgásodó homályban láthatatlan
Kutyák hajtanak dühösen nyargalászva,
Míg te lenn, pállott, fakult mezőben állasz… [419]
Lófürdetés című verse a nagybányai iskola képeire emlékeztet kemény naturalizmusával, s a két székely legény korántsem derűs, színes figura, hanem a végzet hordozója.
Kötetének többi verse is reményt ad arra, hogy az irodalomtörténet hamarosan költő-testvére, Juhász Gyula mellé állítja, s költészete komoly érték marad akkor is, ha a derülátóknak lesz igazuk, s feloldódik végre a keserű kisebbségi sors, amely verseinek alaptémáját adja.