Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Lúcia: Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban

Márai Sándor, a közíró és író, a cinikus és kérkedő, játszi kedvében, Isten tudja milyen hangulattól fűtve, megírta a Vendégjátékot. Mintha zongorához ült volna, abban lelve örömét, hogy édes szavú trillákat, csilingelő futamokat rögtönözzön. Mint mikor a muzsikusnak eszébe jut, hogy verseket írjon, a szobrász egyszerre halálos nosztalgiát érez a színek után és aquarellt fest: piros kúszóvirágot, leánderfákat, napfényt, – vagy a nagy tragika dalolni vágyik és énekes szerepet vállal: úgy írta meg Márai az író és közíró a szatirikus és emberlátó, a Vengégjátékot Bolzanóban. A művész tudásával, de az amatőr szeretetével, türelmével, játékos, lírai kedvteléssel.
Regénynek nevezi és terjedelme szerint, az is. Tartalma inkább novellisztikus, vagy még az sem; csupán muzsika: dallam és ritmus. Nincs versben, de csengőbb minden rímnél. Víz: hol csörgedezik, mint a patak, hol lassan hullámzik, mint a tenger. Játék, de minden belefér: tréfa és komoly, jellem és sors, élet és halál.
Ezekhez az édes és súlyos mondatokhoz nem találhatott volna illőbb keretet Márai, mint a reneszánszot. A reneszánsz, a maga dús, brokát és ezüst-arany díszletével úgy terül el az író mondanivalója mögött, mint a cinquecento mestereinek portréin a pompásredőjű kárpit és a félrehúzott függöny mellett, a háttérben a képzeletbeli táj, melynek napfényes, vagy alkonyi színe emeli ki igazán az elől ülő alakot.
Semmi nem történik ebben a könyvben, de minden igényes történelmi regénynél, komoly tanulmánynál, közelebb hoz bennünket a korhoz. A korhoz, mely furcsa volt és nagyszerű, melyben megfértek az inquisitio sötétsége és a tudomány vívmányai, melyben nem sokat számított az emberélet és senki sem tudta, ha befordult egy utcasarkon, hogy nem bérgyilkosok tőrébe fut-e. Melyben az ólomkamrák szörnyűségei, méreg és intrikák, tőr és vér éppen olyan köznapi életjelenségek voltak, mint a paloták, selyem és [413] arany, lakomák és költészet, nemesi torna, pazar bőkezűség, műalkotások és nemes nagylelkűség. Melyben aranyserlegekben folyt a drága bor, de a kelet minden fűszerével pácolt és csodálatos építménnyé díszített sültet, tíz körmükkel tépték szét a bársonyköpenyes, aranyláncos lovagok és a drágaköves, illatosított, fodrászművészet és kozmetika remekében tündöklő dáma, nem tudott írni és olvasni.
Nem is élhetett volna más korban Giacomo, a seintgalti lovag, a kalandor és szoknyahős, hamiskártyás, börtönszökevény, író és gentleman.
A seingalti lovag, megint egyszer – mint már annyiszor – megihletett egy kései utódot. Regényes, furcsa, nem is nagyon rokonszenves alakja, mely úgy látszik valóban halhatatlan, megint kikelt a sírból. Fehér selyem álarcát, most egy pesti költő öltötte magára, hogy mögüle kimondja, kimuzsikálja, kiénekelje azt a sok szép és romantikus gondolatot, aminek nincs helye a mai vérzivataros időben, és ami, lám mégis kikívánkozott, egy nagyon mai és a szó jó értelmében új író lelkéből.
Nem időszerű ma Casanováról könyvet írni, ahogy nem időszerű ma, a takarékosság hősi korszakában a reneszánsz pazarló, pompázatos jelmezestélyeiről, ékszereiről, prémjeiről írni. Nem időszerű a műfaj sem. Sem az, amit Casanova „műfajának” nevez: A kaland. Sem az, amit a költő választott műfajul: a szerelmi regény.
A kaland ma: Repülőgépen leszállni ellenséges földre. Új életet próbálni távoli, ismeretlen világrészen. A kaland: úszva beszökni egy idegen országba, amely nem ad vízumot. A kaland: keresni valami alkalmi munkát, amiből mindig újra megél néhány hétig az, akit kitettek az állásából. A kaland minden inkább ma, mint a szerelmi kaland.
És a szerelmi regényen is mosolyognak, sőt bosszankodnak a komolyak, a szomorúak, azok, akiknek „más bajuk” van. Akik ellenségei a l’art pour l’art elvének, akik a művészetet csak a korszerűvel egybekapcsolva tudják elismerni. Ma politikai szatírát kell írni, emlékiratot, vagy történelmi regényt, melyből a polgár elégedetten állapíthatja meg, hogy lám, mindez már azelőtt is volt, nincs semmi új a nap alatt.
A szerelem nem korszerű ma. A szerelemhez idő kell, ráérés, tehetség és gondosság. Mint minden igazi műremekhez: egész ember. Mit kezd a mai kor gyermeke a szerelemmel? A legtöbbje még olvasni sem szeret róla. Ahogy nem kíván tárgyilagosan berendezett lakásában elefántcsontra festett miniatűröket. Nincs szüksége cizellált aranyszelencére, amit az ötvös mester hosszú hónapok munkájával, és szíve művészi szeretetével vésett és nem érdekli a flandriai csipkekendő, aminek bonyolult mintáján, pókháló finom rajzán, fiatal, belga hajadonok vakra nézték kék szemüket, éppúgy nem akarja olvasni a költeményt, a romantikát, a szerelem [414] ezerféle, csodálatos, mégis mindig egyforma tündérmeséjét.
Perzsia szőnyege, Velence mozaikja, Raffael goblenjei nem dobogtatják meg a mai ember szívét. Ne ítélkezzünk felette, ezért ne nevezzük érzéktelennek: Másra kell ma a szív.
De a könyv megmarad és születnek majd új szívek, amelyeknek szabad lesz nyugodtabban dobogni. Az emberek, akiknek nyugodtan ver a szívük, valahol egy békés, nyugodt világban leveszik majd a polcról a Bolzanoi Vendégjátékot, és elbűvölve látják: Ilyen könyveket is írtak akkoriban? – azt a szót „akkoriban” borzongással ejtik majd ki. De a könyvet igaz gyönyörűséggel olvassák majd akkor, mikor a mai ember elgyötört szíve régen megszűnt már dobogni.
„Az életben hiszek” mondja Márai, a költő, a seingalti lovag fehérselyem álarca alatt, „a szerelemben hiszek és a szerencse forgásában. És az írásban hiszek, mert az írásnak hatalma van végzet és az idő felett. Amit csinálsz, amire vágyol, amit szeretsz, amit beszélsz, minden elmúlik. Elmúlnak a nők és a szerelemnek. Elmúlnak az izgalmak. Az elkövetett cselekedetek nyomát porral fújja be az idő. De az írás megmarad.”
Az új boldog világ embere megmámorosodva olvassa majd Márai örökszép szavait. Ezeket a mondatokat, amikben egész zenekar cseng, bong, dalol, búg és zeng. Mintha a költő hangja egymaga hegedülne, hárfáznék, csellózna és orgonálna. És a csodálatos szavakban megtalálja a szerelem édes gondolatait, bölcsességeit és ostobaságait, amit nem korszerűek, de időtlenek, nem modemek, de örökszépek.
Nem mai könyv Márai könyve. Nem hinném, hogy „bestseller” lesz. Úgy képzelem, az író elzárta a rádiót, kidobta az újságot és behúzódott lelkének elefántcsonttornyába, úgy tudta megírni.
Mégis akad majd itt-ott ma is egy műértő lélek, egy költő vagy egy szerelmes, aki boldog ámulattal merül el benne, és úgy teszi le, ahogy álmából ébred az ember: ellenkezve és sajnálkozó vágyakozással.
– Szép volt – mondja majd a szerelmes – és elégedetten nyújtózik, mielőtt visszatér a valóságba, az ébrenlétbe.
– Szép volt – mondja majd a költő is, és úgy érzi, mintha egy ideig mindent könnyebb volna elviselni.
– Szép volt – állapítja meg szakértelemmel a műértő, és valami titkos kis fény mosolyog benne, amiről azt hitte régen kialudt, most világoskéken libeg a szívében, és kellemesen melegíti.
– Szép volt – és mintha az ember egész idő alatt, míg olvassa és egy kicsit még azután is, – fiatalabb lenne… [415]