Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. november) 11. szám, 661–732 p.

Betérő korcsma gubbasztott árván a meudoni erdőszélen. Előtte egyetlen piros terítős asztal volt. Ott ült Péter.

A nyárutói nap a lankás hegyek mögül aranycsíkokat húzott a felhők szélére, és csendes megbékélésre intette a nyugtalankodó világot. Az úton nagy ritkán kék ruhás parasztok baktattak öszvérháton, és szívesen köszöntek jó estét.

Az erdei gyalogútról suhanc kanyarodott ki, és egyenesen Péternek tartott. Megállott asztala előtt, és szólt:

– Vándor vagyok, kérek néhány sout éjjeli szállásra.

Péter zsebébe nyúlt, és megkérdezte:

– Hány éves vagy?

– Tizenkilenc, uram.

Péter nem hordott pénztárcát. Begyömöszölve tartotta a bankókat zsebében, fekete rézpénzekkel összekeverve. Százfrankos papírt húzott ki, és odaadta a legénynek.

– Uram – dadogta a vándor –, mit jelentsen ez?

– Mind a tied – válaszolta Péter.

Tágra nyílt szemekkel, megbűvölve állott a fiú, szó nem hagyta el ajkát. Hosszú pillanatokig nézett Péterre, aki elmosolyodott, és útjára küldte. A legény néhány szót hebegett és gyorsan útnak indult. Azt hitte álmodik és félt, hogy álma szertefoszlik.

Péter hosszan nézett a vándor tűnő alakja után, és úgy gondolta, talán mégsem járt el igaz módon. Ilyen fiú, ha könnyen szerzi a pénzt, rászokhatik a koldulásra. Rossz társaságba keveredhetik. Iszákos lesz. Ki tudja, hogy ez a nagy kincsnek látszó összeg mibe kergeti.

Péter az ilyen bizarr ötleteit rosszallotta, mégsem fojthatta magába. Mire a meggondolásig jutott, már kirobbant belőle.

Kétségtelen – állapította meg –, nem erkölcsi érzet indította arra, hogy ennyi pénzt adjon egy ismeretlen suhancnak. Igaz, rosszat sem akart. Talán az a döb[661]benet gyönyörködtette, amit az ajándék a fiúban előidézett. A váratlan szerencsére való ráeszmélést egyetlen színész sem tudta volna így megjátszani.

Péter cselekedeteiben és kijelentéseiben sokszor következetlen volt. Néha döbbenetig érő meglepetésekkel riogatta embertársait. Nem törekedett eredetiségre, soha nem készített semmit sem elő. Valami mélyről fakadó erő lökte cselekvésre, szerencséjére nem rossz irányba.

Péter még a fiatal vándorral bajlódott, amikor megérkezett asztaltársa, Jean Moreau. Ezt a találkát délben beszélték meg, és úgy tervezték, hogy gyalogosan sétálnak be Párizsba.

Jean Moreau a Theatre Chatelet muzsikusa, zenetanár és zeneszerző volt. Alacsony termetű, széles vállú, mogorva ember. Harmincesztendős nem volt még, de fekete, dús haja, szájába lógó, tömött bajusza és örökös borotválatlansága miatt idősebbnek látszott. A zenekar első hegedűse volt, és mint zenetanárt is jól fizették. A kiadók szerzeményeit szívesen vásárolták. Keresetéből nagyszámú család tisztességesen megélhetett volna, de Jean Moreau mégis Madame Fievéze kitűnő, de lenézett szegényes konyháján étkezett, és vendégként lakott barátjánál, Gringoirnál.

Fekete ruhája nem volt kifogástalanul tiszta. Külseje elhanyagolt, ő maga igénytelen volt. Nemcsak közönye és nemtörődömsége volt ennek oka, hanem az is, hogy minden jövedelmét maradéktalanul elszedték. Anyai nagynénje és testvérhúga számon tartották minden bevételét, hazug mesékkel, piócamódjára szipolyozták ezt a vén gyermeket. És Jean Moreau szívből sajnálta, a két küszködő nőt, akik egymással versengtek kifosztásában. Jóhiszeműségében valamelyikkel szemben állandóan lelkiismeret-furdalást is érzett.

Jean Moreau és Péter esztendők óta szemben ültek Madame Fieveze vendéglőjében. Eleinte szótlanul nézték egymást, de végül is, amikor Spinoza filozófiája felett Madame Fieveze vendégei nem tudtak megegyezni, a két hallgatag ember beszédbe elegyedett. Azóta Jean Moreau Pétert új szerzeményeinek bemutató előadásaira meghívta. Ez volt Moreau barátságának igazi jele. Péter nem volt muzsikus, de mert Moreau-nak jó véleménye volt róla, sehogy sem hitte el, hogy Péter nem ért a zenéhez.

Így váltak barátokká. Azóta néha együtt csatangolnak Párizs környékén. [662]

Moreau és Péter hallgatva élvezték az erdőből áramló hűs levegőt, az alkonyt, és kortyonként szürcsölték abszintjeiket.

Azután nehézkesen elindultak az erdő szélén Párizs felé.

Mondanivaló nélkül, vontatottan beszélgettek. Moreau-nak eszébe jutott, hogy Péter régi magyar dalokat ismer. Sokszor ígérte, hogy néhányat elénekel. Addig kérlelte most Pétert, míg énekelni kezdett. Bercsényi Miklós kuruc generális nótáját dúdolta először. Péternek nem volt jó hangja, de mégis érzékeltette a dal búját, borúját.

– Nagyon szép, nagyon szép – lelkendezett Moreau –, kérem, énekelje még egyszer!

Péter megismételte. Moreau-t ez egyszer nem volt könnyű kielégíteni, és sorjába elénekeltette a Tyukodi pajtást, a Törökbársony süvegem és még néhány kuruc nótát. De Moreau mindig visszatért Bercsényi Miklós nótájára. A dallam idegenszerűsége annyira lelkesítette, hogy arra kérte Pétert, üljenek vonatra, jöjjön hozzá, és ő lekottázza.

– Tudja, vacsorázzon nálunk – mondta Moreau. – Gringoir maga főz ürühúst valami egyiptomi gyökérrel.

Vonatra szálltak, és alig egy óra múlva Moreau kottája fölé hajolva ismételtette Péterrel a Bercsényi-nóta motívumait. Péter a három helyiségből álló műteremben le és fel járkált, és már tizedszer tagolva énekelte: „Fütyül a szél Késmárk felett”. Végül kitört belőle az elégedetlenség:

– Nagyon éhes vagyok, nem énekelek tovább! Már fél tíz elmúlott, és a vacsorának se híre, se hamva. Menjünk le, együnk valamit. Azután befejezzük.

– Ez a Gringoir valóságos őrült – válaszolt nyugodtan Moreau –, napok óta könyörög, vacsorázzam ma vele, és ő, ki tudja, hol csatangol. Beszámíthatatlan. De nézze, Péter, még néhány pillanat, készen leszünk.

Bercsényi nótáját mégis lekottázta. Moreau izgatottan vette elő mélyfuvoláját, a kotta elé ült, és fújta. Péter nem ismert rá a dalra, kétségbeesetten nézett a fuvolázó Moreau kipirult arcára. A búsongó, borongó elmélyülés helyett a klasszikus taktusra átírt melódiák, a fűrészelés egyhangú ütemeinek hallatszottak.

Péter Moreau elé állott, megfogta a kottalapot és kettéhasította. Szelíden így szólt hozzá.

– Kedves Moreau, ezt nem érti. Jöjjön vacsorázni. [663]

Éppen kifordultak a kapuból, amikor Gringoir megérkezett. Kezében kis kosár erdei ciklámen volt. Vele jött Gandurina Olga, az orosz forradalom gyönyörű menekültje.

– Vissza! – kiáltotta Gringoir minden köszönés helyett. – Remélem, még nem vacsoráztak az urak. Bocsássanak meg a késésért, de nagyon nehezen tudtuk ezt a kevés vadcikláment összeszedni. Túl voltunk a besançoni erdőségen, és a vonatot lekéstük.

Moreau és Péter minden szabadkozása meddő maradt. Gringoir elmondta, hogy az ürücombot nyolc napja pácolja, és a legősibb egyiptomi fűszerrel ízesíti. Féltve őrzött titok ez a készítési mód, amit több ezer éves, kőbe vésett feliratokból böngészett ki.

Végül mind a négyen a műteremben voltak. Gringoir valami kúp alakúan épített cserepekből és téglalapokból összetákolt tűzhely körül babrált. Elmélyedt munkájában. Moreau a harmadik szobában az eltépett kottalapot ragasztgatta félénken, nehogy Péter észrevegye.

Péter a széles, ócska díványon kényelmesen elhelyezkedett, és Gandurina Olgát figyelte, aki a két műtermen keresztül-kasul járkált.

Gandurina Olga, nem tudni, hogyan, egyszer csak megjelent közöttük. Akkor verték le az orosz forradalmat, és a menekültek ezrével özönlötték el Párizst. Azóta hébe-hóba feltűnik Madame Fievéze vendéglőjében vagy valamelyik műteremben. Sugármagas növése, párduchajlékonysága, lebegő mozdulatai voltak. Nyílt tekintete, szőke haja, vékony, hajlott orra, éles arcvonala, tiszta, elefántcsontszínű arcbőre, bátor, metsző tekintete volt. Kék kozákruhát viselt. Karcsú derekára töltényes övet csatolt, lábait csizmába bújtatta. Kalap nélkül járt, és akkor még nem divatos, rövid hajat viselt. Kezében állandóan korbács volt.

Gandurina Olgáról sem Péter, sem a többiek biztosat nem tudtak. Kozák, részt vett a forradalomban, ölt, az életet megveti, nem fél a haláltól. Elszántsága nem ismer határt. Törvényen kívül él, csapszékekben dorbézol, matrózoknak és terroristáknak adja oda magát. Mindezt Gandurina Olga rövid mondatokban, szemrebbenés nélkül mondta el magáról.

Péter szótlanul figyelte Gandurina Olga ruganyos lépteit, tekintetük néha találkozott.

A műteremben ételszag kezdett terjengeni, és Gandurina Olga a terítetlen asztalra tányérokat rakott. [664]

Váratlanul így szólt Gandurina:

– Péter, én tudom, hogy most velem foglalkozik.

– Igen – válaszolt Péter.

– És mit gondol rólam?

– Azt, hogy úgy jár itt, Párizsban ezzel az álkozák uniformissal, mint egy plakát. Szegény forradalmárokat halomra gyilkolják a kazamatákban, mások a föld alatt dolgoznak, és maga itt, a boulevard Saint Michelen bámultatja magát. Miért választotta a feltűnéskeltésnek ezt a megszégyenítő pózát? Maga nagyon szép, és amúgy is magára vonja az emberek figyelmét. Semmi szüksége nincs arra, hogy a forradalomból vásári komédiát csináljon, és így hívja fel a szórakozásra vágyó publikum érdeklődését.

– De maga nem is lehet kozáknő. A kozákok leányaikat korán eladják férjeiknek. Az asszonyok férjeik igavonó barmai lesznek. Idomtalanná dolgozott kezekkel, megtört testtel és korán vénült, ráncos arccal cipelik szegényes életüket. Azután meg huszonnégy éves korukban nem beszélnek ilyen jól franciául. Olga, maga kispolgári romantikus, és nincs olyan rossz regény, mint amilyen ostoba ezzel a maszkjával.

– Mondja, mit olvasott serdülő leány korában?

Olga kenyeret szelt, Péterre nézett, és nem felelt.

Moreau szobájából nagy Bercsényi Miklós rosszul ütemezett melódiái hangzottak. Pétert az éhség bosszússá tette, mégis mosolyogva indult Moreau szobája felé. Moreau, mint csínytevő gyerek, el akarta dugni a kottalapot, de Péter megnyugtatta, hogy nem szakítja el.

Gringoir harsány hangon adta tudtul, hogy tálalt. Az asztalon kerek, vörösréz üstben egymásra rakott hússzeletek gőzölögtek.

A hússzeletek között főzéstől áttetsző, vaskos növénylevelek voltak. Az egész vörösbarnás mártással leöntve.

A társaság bizalmatlanul kóstolgatta, de csakhamar elismerték Gringoir szakácsi kiválóságát és az egyiptomi konyha nagy fejlettségét.

Gringoir, a házigazda festőművész volt. Komoly sikerei voltak, és képeit a kereskedők jól fizették. De Gringoirnak más és igen különös hajlamai voltak. A világon mindennel foglalkozott. Álhatatlan természete ellenére mindenütt magára vonta a szakértők figyelmét. Két találmányát szabadalmazták. Az egyik dongafakészítő gép volt. A másik olyan porvegyület, ami az égő [665] olajat és zsiradékokat a legeredményesebben oltja. Minden tudományágat ismert. Nem volt kérdés, amiről különvéleménye ne lett volna.

Gringoirnak szőke arca, magas homloka, keskeny, nagy orra, örökké mozgó orrcimpái voltak. Ajka szögletében állandó gúnyos mosoly ült. Arcának kihívó jellegével ellentétben állott értelmes, szürkéskék szeme, amiben sokszor ártatlan gyermekiesség, néha kárörvendő gonoszság csillámlott. De kellemes modora, érdekes előadási módja lényének sok kedvességet kölcsönzött.

Gringoir főztjét egyre jobban dicsérték. Ez láthatóan jólesett neki. A második üveg vörösbort bontották, és jó hangulatban voltak.

– Barátaim – szólt Gringoir –, új bejelentést kell tennem. Felfedeztem, hogy az álmokat biztossággal befolyásolhatom és irányíthatom. Már régóta tudják, hogy néhány erős illatú virág mint a liliom, a tubarózsa, a bodzavirág bódító, mérgező hatású. Nos, nemcsak ezek a virágok gyakorolnak fizikai hatást az emberre, hanem valamennyi. Eddig több mint háromszáz különböző virág hatását vizsgáltam meg, és meglepő eredményeket értem el. Linné rendszere e szempontból revízióra szorul.

– Kísérletemet három férfin és négy különböző korú nőn végeztem. Ez úgy történik, hogy tiszta levegőjű szobában külön-külön alszanak. Mindegyik szobában egyenlő virágot helyezek el, egyforma mennyiségben. Reggel mindenki külön elmondja álmát, hogyan aludt és ébredt. Mindezt jegyzem hónapok óta. Az álmok hasonlatos jelleget viselnek, amit azzal is ellenőrzök, hogy mindenkor magamon is kipróbálom.

– Az álom kellemesen befolyásolható, és eddig a legjobb eredményt az erdei ciklámennel értem el. Nagyon fontos körülmény, hogy az álmot nemcsak az illatozó virágok befolyásolják, hanem azok is, amelyeknek illatát nem érezzük. Tulajdonképpen mindegyiknek van illata. Állítom – mondta Gringoir –, hogy felfedezésemnek az ideggyógyászatban is fontos szerepe lesz.

Gringoir behatóan osztályozta a virágokat, előadása nagyon érdekes volt. Legszebb virágainkról a legrosszabb véleménye volt.

Már jóval elmúlt éjfél, amikor Péter indulni készült. Gandurina Olga, aki egész este szótlan volt, csatlakozott Péterhez. Gringoir Olgának és Péternek egy-egy csokor erdei cikláment adott, hogy próbálják ki, biztosította őket, hogy jól fognak aludni, kellemes álmuk lesz. [666]

Moreau gyertyával baktatott előttük a falépcsőn az első emeletig, és Bercsényi Miklós nótáját dúdolta felismerhetetlenül.

Olga és Péter szótlanul haladtak egymás mellett a Pont des Arts felé. Péter hazaért. Ezt tudta Olga, mert többször volt Péternél. Olga állott meg előbb.

Péter szólt:

– Szívesen hazakísérem, Olga, két óra felé jár az idő.

Olga sértődötten felelt:

– Köszönöm, engem nem szoktak hazakísérni.

– Olga – mondta Péter –, ez a beállítása sem sikerült. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, Péter!

A kapu becsapódott. Péter felment a szobájába. A cikláment éjjeliszekrényére tette. Álmos volt, eloltotta gyertyáját.

Péter mélyen és jól aludt. Mikor reggel felébredt, és meglátta a cikláment, eszébe jutott Gringoir elmélete. – Nem lehetetlen – gondolta –, hogy Gringoirnak igaza van.

Vasárnap volt. Péter lassan készülődött. Dúdolva járkált szobájában, nem számolta a perceket. Mikor teájával elkészült, kopogtattak.

– Tessék!

Gandurina Olga lépett be. Péter szemei tágra meredtek, de mosoly ült ki arcára. Olgát elegáns, fekete selyemruha takarta. Káprázatosan szép volt. Péter alig hitt szemeinek.

– Jó reggelt, Péter – köszönt Olga –, ugye nagyon csodálkozik rajtam?

– Nem csodálkozom, lássa, ez való magának. Iszik egy teát? Nagyon jó!

– Kérek.

Leültek és teáztak.

– Nézze, Péter – szólalt meg Olga –, én egyenesen megmondom, miért jöttem. Maga már régóta olyan hatással van rám, hogy arra kérem, legyen a férjem.

– De kedves Gandurina Olga – tiltakozott barátságosan Péter – én nem vagyok ugyan a formák embere, de…

– Nézze – szakította félbe Olga Pétert –, én még nem mondtam el mindent, amit akarok. Én u…i orosz hercegnő vagyok. Ha akarja, okmányokkal és a párizsi diplomáciai karral igazolom.

– Elhiszem, ne igazolja, egyébként is mindegy. Miért [667] siet? Mindenekelőtt ismerkedjünk meg. Próbáljunk jó barátok lenni. Előbb megkísérlem kigyógyítani magát, hercegnő, különcködéseiből. Van egy idegorvos barátom, az segíteni fog nekünk, ha maga is akarja. Később majd mindenről beszélgetünk. Erről a szeszélyéről is. Jó?

– Igen, Péter – felelte a hercegnő.

– Most pedig jöjjön a Louvre-ba, tegnap nyílott meg a régi kínai porcelánkiállítás. Megnézzük.

*

Ching-te Chen kobaltkékben ragyogó vázájában gyönyörködtek. A Kang-Hsi korabeli papírvékonyságú, ibolyaszínű csészék látásán egyszerre tört elő örömük.

A nap sugárkévéi dúsan ömlöttek a Louvre nagy ablakain keresztül, és az ősi porcelánok millió szemmel hunyorgattak, csillámlottak.