Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Szirmai Károly: Szép magyar munka

Elgondolkozik az ember, hogy sokszor mily semmiségből pattan ki egy ötlet, s játszi ötletből mily szép megvalósulás terebélyesedhetik. Itt van, pl. a Temerin-i jegyzői föld. Éveken át se gazdája, se gondozója, s amellett minden valamirevaló Temerin-i csúfságára ott gazosodott a becsei-út mentén, pedig hány szegény magyar ember örült volna, ha csak egy félholdacskát is kikanyaríthat belőle magának. Legalább is Stuchlik Lajos uram, a Temerin-i gazdakör elnöke így gondolkozott. S miután nem igen szeret Pató Pál módjára bodorodó pipafüstöt nézegetni, nem teketóriázott sokat, hanem tárgyalgatni kezdett ezzel is, amazzal is, s egyszerre csak megvolt a föld – 18 hold, jó bácskai – s az építésre való pénz is. Nagy szó ez akkor, amikor a nincstelen magyarok a földbirtok áldásaiból csak éhkoppot nyelhettek. Még csak azt sem lehet mondani, hogy drágán jutottak hozzá, vagy hogy a törlesztés gondja a földig húzza nyakukat. Látszik, hogy a számadást hozzáértő gazda csinálta, éppúgy, mint magamagának. Ma, ott, ahol éveken át csak inas gyökerű tarack, haszontalan giz-gaz, vadpetrezselyem és beléndek bántotta az arra járó tekintetét, huszonöt piros cserepes ház húzódik egy sorban, szép, katonás rendben, délkelet felé néző tágas ablakokkal, a nyári napfényben – nem is oly messzire az anyafalutól. A házak előtt mindenütt fiatal gyümölcsfák – nagy szemű meggy – de még sokkal több a kertben – cseresznye, barack, őszibarack, szilva és ringló – mert minden házhoz jó nagy kert is hozzátartozik. S ott minden megterem, ami csak kell, még fölös is marad eladásra, ezért van kertész is, s a házsor elején egy nagy gyümölcstároló. De hát ez még nem minden. Ahogy bekanyarodunk, először a nagy, fehér tanyai iskolát pillantjuk meg, melynek ablakai csak úgy ontják a napfényt, akkor is, amikor már fehér lesz köröskörül minden, s a bágyadt téli nap gyémántszikrázással botlik meg a hótakarón. Természetesen kút is van, jó ivóvízzel, ha jól emlékszem, betonkávás is. Rendes kerítés persze még nincs, egyelőre csak száraz nádból fűzött, meg néhol: hulladék-lécből összeesz[408]kábált. De ez is rendes, nyílegyenes, s aztán ne feledjük el, hogy itt csupa szegény napszámos lakik.
A sok minden közül talán mégis az esett legjobban, hogy ezeknek az embereknek örömük telik a házukban, kertjükben, udvarukban s abban is, hogy hajlékukat csinosítgathatják, szépítgetik s továbbtoldozgathatják.
Vasárnap délután van, az ég álomkék nyugalma borul reánk – csend – várom, mikor ringatja meg végtelen tengerét a megkonduló falusi harangszó. Itt-ott emberek s asszonyok álldogálnak odakünn, várják, hogy hozzájuk is beforduljunk. Talán nemcsak azért, hogy szétnézzünk, hanem hogy osztozzunk örömükben.
A gazdakör elnöke ide is, oda is benéz, de nem veszteget sehol felesleges szót, egyáltalában szűken, érdesen adagolja a beszédet, mintha nem akarná, hogy a szív rejtett lámpája kivillanjon, mert nem jó, ha az ember kitárulkozik – tekintélyt is így lehet tartani.
Már lefelé ívelőben van a nap, mi is indulóban, – kicsiny batyuval, egy kis leány is búcsúzkodik az édesapjától – már pesztonkáskodik, pedig alig múlt tíz éves, de hát az a hatvan dinár is kell – „Apus” – repdes felé a szava olvadón, melegen és átkarolja. „Apus”… Ó, hát így is lehet szeretni! – Csak apja van – tudom meg barátomtól…
Mikor elindítja az autót, néhány kérdés tolakszik nyelvemre, de magamba fojtom. Jobb így, férfiasabb is. – Meg: talán akkor sem tudnám meg, hogy miért teszi mindezt… Házépítés, gazdakör, szövetkezet, gazdasági tanfolyamok, szabadtéri előadások, Kodály-est… Behúzódnék a kérdezősködés hallatára.
Az állomáson is csak néhány szót váltunk.
– Holnap hordani fognak a méhek – mondja elgondolkozón, cseppnyi tűnődéssel.
Többet minek is beszéljünk.
Kezet szorítunk, felszállok – a vonat lassan befut az alkonyatba.
Szavai még visszacsengnek a fülembe.
– Holnap hordani fognak a méhek…